Vitéz
Ez itt a vége, jó anyám, a szekrény
mélyén lángoló tüdő. Vitéz fiad
bévül, odakint Debrecen. A város
utcái térképarcodon kapnak
folytatásra, ruhásszekrényem az
egyetlen kijárat. Postára nem
várok tovább. Előfizetési
felhívásaimra nem válaszolnak,
elzárkóznak kérelmeim elől, nem
leszek Bécsben szerkesztő, sem
Pesten könyvtári írnok. Hiába
magasztaltam nemeseket,
hiába rimánkodtam cenzoroknak,
aláírásgyűjtésem kudarcba
fulladt, nincs szerencsém, anyám.
Oldalamban, hajnali ötlet,
penge forgolódik. Levegőm
egyre szűkösebb, pénzem
elfogyott, otthonra kényszerít az
átkozott gyulladás. Hallgatod
esténként a szekrényt, anyám?
Átszüremlik a sípolás? Nem
Debrecen üreges fái, Vitéz
fiad tüdeje orgonál. Helyzetem
kilátástalan – a többszöri
előleget feléltem, mit tudjam
én, hogyan, és nem készült el a
vállalt eposz. Levert vagyok a
munkához, anyám. Fogd, néhány
levelem a ruhásszekrény
ajtaja alatt csúsztatom, vegyél
borítékot, ragaszd le, bélyegezd,
indulj Debrecen utcáin, vidd
szárnyas fiad lihegését jótevők
felé. Követlek magamban, végig a
városon, arcod árkain át, menj
már, legyen elég a szekrény,
indulj már, ments meg január
végére magadtól, Debrecen,
anyám.
Vissza a tetejére