Zseblámpafény
Az emlékezés hazugság, elfedés.
Rendetlen játékhalomra rádobott
takaró. Égig érő lábak előtt
állok. Nem értem, hogy bízhattam ebben,
mögöttem hepehupás, arcpirító,
gyerekes ténye ferdítésemnek, a
bizonyíték. De legbelül ott a város,
tejes fényben úszó délelőttök
láthatatlan házai. A takaró-
mélyi félhomályban még őrjáratra
indulnak mozgásban maradt napjaim.
Elmúltak, kimúltak között haladnak
át, háton vergődő kisautók, fakó
indiánok mellett tétováznak,
mentenék a menthetőt, de lopva föl,
már fölfelé figyelnek, romvárosuk
törékeny tornyait egyre hajlító,
összepréselő kárpitboltozatra.
Persze, ez legenda, bazári fogás,
eseménynek álcázott ismeretlen.
Mögöttem a formátlan kupac, mintha
takarhatnám tökéletlenségét vagy
anyámasszony-praktikáimat, mintha
elnyerhetném arctalan számonkérőm
jóindulatát. Ökölbe szorítom
kezem, megméretek. Mindeközben a
semmiben matató zseblámpafényre
gondolok, túlélők kis csapatára
takaróm sötétjében, az utolsó
őrjáratra.
Vissza a tetejére