apám halmazállapota; anyám; az eperfa alatt
APÁM HALMAZÁLLAPOTA
már nem karcolsz
nem sebzed meg az időt
sem a teret
maradsz mozdulatlan
örökre merev
a régi fotón még egymás mellett
de távolabb már nem is lehettünk volna
sose hittél bennem
aztán már én sem
halmazállapotod
a kételkedés
látlak minden éjjel
borostásan fekszel
egy időkapszulában
én meg magamban
a szavak árnyékában
ugrásra készen
ANYÁM
mindig is két élete volt
az egyik amitől félt
a másikról nem tudta hogy placebo
nem vet árnyékot
ahol az árnyékot várnád
ott csak fényesség
mindig át kell kísérni egyik
létből a másikba
mint vakot a zebrán
van emléke a fájdalomról
apám hentestenyere
még ég az arcán
most puha párnán ül
csontját összetartja a béke
kezén egyre több a májfolt
egyre közelebb látja a távolt
AZ EPERFA ALATT
bokámnál kiégett fűcsomók
ülök a ház előtti padon
vagy csak gondolom
holnap összekötözöm a retket
és a zöldhagymát
kifejtem a borsót
vízzel töltött dunsztosüvegbe
gyűjtöm a krumplibogarakat
kitakarítom a tyúkólat
fölsöpröm az udvart
és számolom a napokat
figyelem mikor jönnek értem
a csend most olyan mint a kút
fedetlen
arcom tükörképe nem válaszol
de látom a vízen
a fönn szálló repülőgépet
átlövi csíknyíllal az eperfa ágait
minden bennem volt már régen
a boldogság és a bánat is
csak folyton egymásba kenődtek
mint lekvár a vajas kenyérbe
holnap is itt ülök
a ház előtti padon
tudom
és nézem ezt a száraz fűcsomót
Vissza a tetejére