Novák Zsüliet

2021/2 - Isten Covid idején2020/3 - A kutya2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Mások élete

Amikor új lakásba költözöm, először mindig kiállok az erkélyre. Erkély híján az ablakhoz megyek. Olyan épületeket keresek, ahol nem zöldet vagy falakat látok a szobámból, hanem embereket. Legyen velem szemben sok apró ablak, és ezekben a kazettákban hangyaként nyüzsögjenek az emberek. Mert ők határozzák meg, hogyan érzem magam az elkövetkezendő néhány hónapban. Jó esetben kevesen használnak redőnyt, reluxát, és nem hallatszódik át a beszédük. Finom vonások nélküli pantomimjátékosok csupán, akiknek én írok jellemet, múltat és jelent.

 

Filmet nézünk. Fél méter van a testünk között. Vibrál a levegő. Izgatottabb vagyok, mintha hozzád érnék. Feszülten követed a cselekményt. Próbálok beleivódni a film világába. Nem megy. Te izgulsz, mikorra derül ki, hogy az a kurva tényleg elárulta, s hogy ő a beépített jófiú. Engem idegesít. Miért olyan ostoba ez a faszi, hogy nem lát át azonnal ezen a szerencsétlen libán?

Két, egymástól tökéletesesen távol álló lélek azonos impulzusokkal küzd. Már megint. Még mindig. Lassan megszokom ezt a szerelmet is. Pár hónap, és nem nézek a kedvedért ostoba akciófilmeket. Először majd melletted, az ágyban a DVD helyett olvasni kezdek, néhány hónap múlva már átmegyek a nappaliba, hogy ne idegesítsen a lövöldözések zaja. Kis idő elteltével zavarni kezd, hogy ennyire sekélyes vagy, és általam alapműnek gondolt könyvekkel traktállak. Ez sérteni fogja férfiúi önbecsülésed, és inkább csocsózni mész a haverokkal. Akkor az egyikünk azzal a helytálló megállapítással, miszerint végérvényesen elromlott ez a kapcsolat, le fogja azt zárni. Mielőtt elszomorodnék, örömmel állapítom meg, hogy addig még van néhány hónap, talán év is, és ezt az időt a második, illetve harmadik fázis eljöttéig szeretném veled élvezetesen eltölteni.

Eltelik két óra, végre megdörzsölöd a szemed, leengeded a karod magad mellé. Megérzem a bőröd szagát. A tusfürdő piperkőc fűszerességén átsejlik a jellegzetes fanyarság. Puha. A sok anyajegy miatt félek belekarmolni. Óvatosan szimatolok balra. Nem tudom, még a mozdulat megszűntével is érzem-e, vagy már csak képzelem.

Lassan minden szereplő meghal. Jó jel. Próbálom az emlékeimbe vésni az illatod. Nem jó, és nem rossz. A tiéd. Inas kar. Meg-megrándul rajta egy izom. Egészen megszoktam.

 

Filmet néznek. A szél meglebbenti a régi panelablakon a narancssárga függönyt. Gyorsan vált és villódzik a kép. Figyelem a többi lakásból kiszűrődő tévéfény pulzálását, az ő ablakuké nem hasonlít a többiekére. Biztosan letöltöttek valamit.

A lány kiáll az ablakba, rágyújt, csak a földet nézi, az eget egy pillanatra sem. A virágosládában árválkodó konzervdobozba nyomja a csikket, majd felméri tenyerével az ablakuk kereteit. Az ugyanolyan szűkös, amilyen tegnap, tegnapelőtt és azelőtt is volt. Mielőtt visszafordulna, megemeli a mellét, úgy igazítja vissza a kosárba, hogy peckesebben álljanak. Visszafekszik az ágyra a fiú elé. Ezúttal féloldalasan, bal karját a feje alá teszi, a jobbat a csípőjére. Kis idő után a srác kezét is előrehozza, és a jobbja alá illeszti. Minden bizonnyal marhára unja a filmet, csak türelmes annyira, amekkora türelemre a szerelem erőssége tanítja. Egyre sűrűbben vált a kép, majd még mielőtt a néző epilepsziás rohamba menekülne a követhetetlen képsorok elől, óriási atomvillanásban merevedik ki.

A srác a földre rakja a távkapcsolót, és ráfordul a csajra. Már ennél a résznél fintorognom kell, de azért szoktatom szemem a valósághoz. Bemegyek sörért és cigiért, hozok párnát a seggem alá. Fölrakom a lábam az erkély korlátjára, készülődök a filmnézésre. Az első tíz perc itt is elhanyagolható, de hát a moziban is mindig igyekszem lekésni a reklámokat. Érzek némi sajnálatot a lány iránt. Látom, nagyon igyekszik. Vetkőztet és vetkőzik, a srác leginkább a hátán fekszik, ő pedig az egyik oldalára, a másikra, vagy rá simítja magát. Úgy nézem, ez még sokáig fog tartani. Csökönyösen próbálkozik érzelmet kicsikarni. Valami maradványt a testből, ami halálosan elfáradt a virtuális puskaportól, az üldözések izzadságától. Próbálja megtalálni a férfiagy azon részét, ami már nem a film elmés dialógusain rágódik. Tulajdonképpen egy érzelmet sikerül előhoznia. Hiába, Jet Li sem képes az ösztönökön uralkodni.

 

Tizenhat évesen görcsösen próbáltam ilyenné válni, bár utólag szemlélve: halálra volt ítélve az igyekezetem. Róttuk Rékával a Széchenyi-lakótelep ocsmány utcáit, ha találtunk egy hintát, fölültünk, ha nem, legurultunk a domboldalon.

Olyan könnyű volt őt szeretni. Nem is tudom, mennyi az emlékeimben a realitás, mennyi a nosztalgia, de talán volt is egy olyan időszak, amikor enyhe túlzással vidámnak is tarthattak a körülöttem élők. Persze akinek időlegesen változik a személyisége, még inkább szorong, hogy mikor tér vissza az az apró, örökké szomorú énje, akit nem csak ő, de mindenki más is mérhetetlenül un és kerül. Így aztán megtanulunk elhagyni. Hol magunkat, hol másokat. Ízlés dolga.

Azért előtte néhány jó poénnal és egy kemény matraccal a terhessé váló figyelmet hosszan el lehet terelni.

 

Hallgatom lassuló lélegzeteinket. A testem lusta, a lelkem csöndes. Kielégülten nyújtózom az ágyon, a világból csak a verejtékkel és a testnedveinkkel kevert szexszagot érzékelem. Örülök a másodperceknek, amíg nem szólalsz meg. Ahogy mély levegőt veszel, rögtön lehunyom a szemem. Talán ha elválasztom az arcod a mondataidtól, lassabban törik meg a varázs.

– Na, egy ilyen jelenet tök jót tett volna a filmnek is. Ha jól meggondolod, dramaturgiai szempontból is árnyaltabbá tehetné a nő karakterét, ha nem csak két béna csókkal eteti meg azt a szerencsétlent, hanem minimum egy ötcsillagos szopást mutat, hogy a néző is könnyebben megbocsásson neki.

Szárazon fölnevetek. Nem tartalak ugyan viccesnek, csak remélem, hogy ezzel pontot tehetek a dugáspoénok végére. Ma elemedben vagy. Foszlik az ócskává vált vágyból szőtt szeretetköntös. Lehullik, rátaposol, telnek a percek, és már csak üzekedésnek látom azt, amit fél órája még szeretkezésnek véltem.

Ha eldobnám az úszógumim, rögtön a víz alá nyomnád a fejem. Ideje felöltöznöm.

 

Hetek óta figyelem a mindennapjaikat.

Csak a lány monologizál, a srác az általa komoly és férfiasnak tartott tőmondatokkal és legyintésekkel kommunikál. Minden este van friss vacsora. Bor az asztalon, utána szex. Olykor reggel is. A lány felváltva mesél vicces, aranyos történeteket a múltjából, próbál hozzá széles gesztusokkal kísérve kacagni, hátha tényleg ragadós lesz a nevetés. Máskor nehéz, szégyenlős vallomásokat tesz bizalmat és összetartozást erősítendő szándékkal. Nyitott tenyérrel ül a konyhaasztalnál, olykor a sorsvonalát nézi, olykor a férfi tekintetéhez akar kapcsolódni.

A legritkábban titkok hangoznak el, azt gondolva, hogy a gyónás ténye kötelékeket von kettőjük közé. Csakhogy ezeket sohasem a másik személyiségéhez, hanem saját magához méri az ember. Azt látja bennük, a másik legféltettebb kincseihez mérten ő mennyivel jobb vagy rosszabb alak. A legszégyellnivalóbb cselekedete számára elítélendő vagy elirigylendő. A félve beismert gondolatai a sajátjához mérten sekélyesek, vagy túlnőnek önnön korlátain. Ezalatt a másik hasonló vallomásokat vár, mert a kitárulkozásoknak is kell, hogy legyen céljuk. Kutatja a másik énjének azt a szorongó részét, amit eddig senki sem szeretett, amit ő fedezhet föl elsőként. Szóba kerül néhány gyermekkori élmény, ifjúkori botladozás, szexuális fantázia, egy idealizált jövőkép. Ám ha a lány mást nem talál, menthetetlenül kiábrándul.

Lassan kiderül, ki hányadik lépcsőfokon áll.

 

McDonalds. Utálom. Mivel tisztában vagy vele, megelégszem egy cinikus megjegyzéssel. Nálam egy kapucsínó és te. Előbbi és a tálcád közöttünk. Émelygek. Zsír, sült krumpli és forró hús gőze keveredik az ázott kabátok és a hajak szagával.

Nem akarok panaszkodni. Éhes vagy és várakozó. Vibrál benned valami megfoghatatlan öröm. Izgatott vagy, mint egy aranyos kölyök, aki csínytevésre készül a nővére rúzsával.

Azt képzelem, hogy nekem szól. Nem találgatok. Fél órán keresztül felnőtt beszélgetést próbálok folytatni veled. Nem vagy rá kapható. Elcsöndesedem, kibámulok a fejed melletti ablakon.

Gyerekek, szülők, mosolyok, kutyák, sietség, szerelem, monotónia. Történetek fabrikálásával szórakoztatom magam. Életek öt másodpercnyi látványból, folynak tovább, mielőtt a tudatomba ragadna egy-egy arc.

Fél füllel hallgatlak. Te is egy számodra meg nem történt szituációval játszol. Mások életén elmélkedsz. Mulattat, hogy valahogyan mégiscsak összekapcsolódtunk, de a szavaidra nem reagálok. Megunod a beszélgetést, és lezárod:

– Végül is min lepődne meg egy olyan ember, aki kefélt már négyesben innen két utcányira?

Nézem az egymásnak örülő fiatalokat, akik épp ide tudták megbeszélni a találkozójukat. Bár erősen hiszek benne, mégsem egy gyomorszájra vágással üdvözlik egymást. Egyszerű puszi, puszi, puszi. Három darab. Húsz év alattiak.

Tovább figyelem a gyerekeket, nyamvadt megjegyzést teszek visszavágásról és övön aluliságról, bár nem hiszem, hogy átjutott a tökéletes majonéz selymességén. Hirtelen fölállsz, megsürgetsz, kihúzom magam, és jól viselkedem. Mondhatni tökéletesen, mint mindig.

Hét előtt tíz perccel érünk a mozi elé, négy férfi kollégádnak mutatsz be, kettő szintén barátnőt villogtat. Az első percben lerí róluk, hogy ugrómókusok, ahogy Julcsi mondaná. Hatszor elmondom a nevem egy kiszámítottan nem túl gyenge és nem túl erős kézfogással kísérve. Gondolatban mindig utána mondom, hogy:

– A kurvája. Aki kefélt már négyesben innen három utcányira.

Annyira elmerülök a szituáció vonzó abszurditásán, hogy hatodjára tényleg kimondom. Nem véletlenül, hanem sértett büszkeséggel. A hangsúlyon talán jobban megdöbbennek, mint a mondat jelentésén. Korrektül reagálnak. Néhányan a földet nézik, a lányok a párjukkal összekulcsolódott ujjaikat, a maradék a hirdetőoszlop plakátjait vagy a mozi bejáratát. Minket senki sem bámul, udvariasan fülelve magunkra hagynak. Kihívóan mosolygok rád, kíváncsi vagyok, elrángatsz-e szégyenedben, vagy megköszörülöd a torkod, és próbálsz valami hiteltelen poént elsütni.

– Na, ő aztán tudja, hogyan kell bevágódni a férfiaknál! – és kacsint egyet mellé.

Egészen ügyes. Nem kitűnő megoldás, de egy jót kétségkívül megérdemel.

 

Kimegyek virágot locsolni. Megszokásból még rájuk pillantok, majd inkább az égre szegezem a tekintetem. Nem lettek ők sem mások. Nem örülök neki, de nem fáj.

Kezdődik. Sértődés, csönd, megbeszélés, csönd, változtatni akarás, csönd, majd kínlódás, csönd. Közben a legizgalmasabb, legváltozatosabb, ám annál kétségbeesettebb ágyjelenetek. Már senki sem passzív fél, mindenki bizonyítani akar. Nem a másiknak, inkább magának. Hogy ő mindent megtett, mindenben benne volt, meg akarta menteni ezt a kapcsolatot. Dühösen próbálnak percenként a másik fölé kerülni. Ha valaki kielégülésben lehagyja a másikat, duplán kárpótol.

A lakás ragyog, a macska alatt mindig friss az alom, a számlákat azonnal befizeti az, aki hamarabb megtalálja. Elővételes színház- és mozijegyek feszítik a hűtőmágnest. Előbb vagy utóbb, végül mindig a fáradtság győz. A harag, a düh, a csalódás, a valóság szigora, a kudarc élménye, az akarat hiábavalósága.

 

Elmegyek. Te sem az vagy, akinek hittelek. Bár lehet, hogy mindenkit ugyanolyannak hiszek, csak senki sem az.

Kerülöd azokat a helyiségeket, ahol éppen elpakolom a holmijaimat. Praktikus. Észrevétlenül rejthetem táskámba a használt pólódat és egy CD-t a közös számunkkal. Gyorsan körbenézek a nappaliban, de több emlék már túl sok lenne, ennyi épp elég. Vannak tárgyaim, amikkel megsirathatlak, másra belőled már nincs szükségem. Ez a dolgok rendje.

Átmegyek a hálószobába. Olyan hangtalanul osonsz ki, ahogyan mozogni még sosem hallottalak. Dühösen nézek a tévére, azt a te kedvedért tettük a franciaággyal szembe. Óvatosan leveszem a tükröt a tetejéről, azt az én kedvemért tűrted el. Körberagasztgatom reklámújsággal, a sarkokra különösen ügyelve, majd egy régen nem használt pufidzsekit is rácipzározok. Minden költözés után ki akarom dobni, aztán mégis elteszem a biztonság kedvéért. Csak ebben szállítható ez az ősrégi, rozsdafoltos bútordarab.

 

Kiállok az erkélyre, velem szemben sok apró ablak, a kazettákban hangyaként nyüzsögnek az emberek. Kevesen használnak redőnyt, reluxát, és nem hallatszódik át a beszédük. Finom vonások nélküli pantomimjátékosok, akiknek jellemet, múltat és jelent írok. Sokszor borítják a cselekményt. Elszánom magam, beállok a fősodorba. Nézem a szemközti házat, mögöttem finom hátsimogatás, hogy ne ijedjek meg. Jobbról egy kéz a látóterembe nyúl. Keserű, hűvös sör üvegből. Ahogyan szeretem. Elszívok egy szál cigit, kicsit megnyugszom. Beletörődve konstatálom, hogy az élet egyre csak folyik.

Kifejtem a tükröt a kabátból, és fölteszem a falra.

Vissza a tetejére