Novák Zsüliet

2021/2 - Isten Covid idején2020/3 - A kutya2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Hazatérés

regényrészlet
 
Hát itt vagyok megint. Magyardűlőn. Ígérhetném, hogy nincs több hazugság, de mert valós kilétemet titkolom, ez megint csak az lenne.
A ház, a házam állapota… Ó, istenem! Most értettem meg igazán, mit jelent ötven év. A faablakok kikorhadtak keretükből, megdőltek vagy ki is fordultak. A tető csak egy funkciótlan jelzés, akár a csipke a pamutruhán. Az, hogy nem mosta el a házat az eső, csak a fölé hajoló diófának köszönhető, amely tudta, hogy visszatérek, mert gyökereim mélységét csak ő sejtheti.
Sohasem tudtam megválni a háztól, de sokáig csak rágcsálók és bagzó macskák jártak falai között. Magyardűlőn úgy hihették, valami bolond öregasszony vette meg ezt a romhalmazt romantikus elképzelést dédelgetve, olyat, amit az ostoba városiak gondolnak a falusi létről. Azt várhatták, hogy a siralmas állapot látványától visszaszaladok oda, ahonnan jöttem.
A fuvarosok kétkedve néztek rám, tényleg lepakoljanak-e. Az öregasszonyok harcias hangján kétszer kellett megismételnem, hogy tökéletesen biztos vagyok a szándékaimban. Tehetetlenül hordták be kevéske holmimat. Nem sok mindent hoztam magammal, tisztában voltam a ház lehetőségeivel és a szükségleteimmel. Azt mondták, nincsen más dolguk a nap hátralévő részében, így felfogadtam őket. Hozattam velük fóliát, szögeket és gázpalackot. A fiúk segítségével átmenetileg szél- és esővédetté tettük a házat. Hazatérésemet megkönnyítette kis Fiat autóm, aminek segítségével a szükséges dolgokért el-eljárhattam a városba, illetve úgy gondoltam, ha a javítások megkezdése előtt megadná magát hevenyészett tetőm, mégiscsak van hova behúzódnom az eső elől.
Még a hétvége előtt új ablakok és ajtó került a házba. Ettől az egynapos fejlődéstől azonnal megszűnt abbeli szorongásom, hogy talán tényleg csak a lassú, számomra még nem észrevehető leépülésem hatására hozom-e meg döntéseimet, vagy még birtokában vagyok szellemi képességeimnek. Bevezettettem a villanyt és a vizet. A gázcsövektől valahogy idegenkedtem. Új tető is került a fejem fölé. Mivel az ács rábeszélésére a gerendákat és a famennyezetet is kicseréltettem, kicsit megszaladtak az építés költségei. Időlegesen elfogyott a pénzem. Ez csak annyiban zavart, hogy lelassult a változás. Nem gondoltam, hogy ennyi idősen még így lendületbe jövök. A legnagyobb munkák idején a gyümölcsösben és a hajdani veteményes helyén dolgoztam. Ezeket rég visszahódította magának a természet, az én munkámat pedig csak lassította, hogy minden kis bogarat, levelet és gazt aprólékosan megvizsgáltam, mielőtt kitéptem. Nem volt miért sajnálom az időt.
Nyilván könnyebb lett volna eladni a régi otthonom, a lányomnak sem hiányzott az örökség, mégsem voltam rá hajlandó. Szerettem volna különválasztani azt, amit én és a férjem teremtettünk meg, és örökül hagyni azt az egyetlen jónak, amit hátrahagyok magamból a világnak. Kizárólag ezen a helyen akartam önzésemnek teret hagyni. A nyugdíjamat és a befolyó bérleti díjat bankszámlára utaltattam az inkognitóm megőrzése miatt. Minden héten egyszer elmentem pénzt felvenni, megvenni a háztartáshoz, kerthez és a felújításokhoz szükséges kellékeket. Boltot nyilván találtam volna Magyardűlőn is, de egyelőre nem volt lelkierőm, hogy betegyem a faluba a lábam. Nem attól féltem, hogy bárki felismerne. Sokszor én sem ismertem fel azt, akit a tükörben láttam. Újra és újra rácsodálkoztam, ugyan ki lehet az az apró, csúf öregasszony, akit az idő szárazra és rágósra szívott, mint az aszalt gyümölcsöt. Óvatosan tekintgettem a falu felé. Szívtam magamba az onnan jövő illatokat, de csak köröztem körülötte, néhány lépéssel megközelítettem, majd gyorsan meghátráltam, mint egy elvadult, kivert kutya. Mellettem még mindig csupán földút futott. Néhányszor elsétáltak arra valakik, odavetettek egy köszönést, vagy jó munkát kívántak. Senki sem tűnt ismerősnek. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy azt a kevés társas kapcsolatot, amire igényem volt, most még megkapom a tanyán dolgozóktól, de amint távoznak, szükségem lesz a falusiaktól megkapható jellegtelen párbeszédekre az időjárásról és a termésről, hogy a világban maradjak.
Volt még egy találkozás, amitől tartottam. De ettől csak úgy, ahogyan az első szerető viszontlátását kerüli az ember. Valójában mindennap eszembe jutott az erdő és a folyó. Nem akartam csalódni a világ ama tökéletes szegletében, amelyet a fejemben őrizgettem és dédelgettem egész életemen át. Végül egyik éjjel felébredtem. Az óra négyet mutatott. Úgy pattant ki a szemem, olyan tiszta volt a legelső másodpercben is a fejem, akár egy pislogás után. Feltettem a kávém, s néztem, ahogyan a sötétség kékbe vált, és tudtam: itt az idő.
 
Hajnal volt. A fény rézszínű párája ült be a Szamos völgyébe.
Ilyenkor, nyáron, mocsaras szélű, lomha kis patak csupán, mely becsorog az erdőbe. Belép a fák közé, amelyek reá borulnak, betakarják, és a magukévá teszik. A barnás-szürkés víz kitaszítja magából a fényt, majd feketévé válik.
Sohasem folyhat visszafele folyó. Itt ez nem a fizika vagy a természet törvénye, hanem az erdőé. Amit elnyel, az elfogadja az erdő fennhatóságát, s cserébe az szigorú figyelmével tüntet ki minden benne élőt. A Szamos is mozdulatlanná dermed, elnémul. Itt minden pontosan az, aminek látszik. Az erdő nem tűri meg magában a kétértelműséget.
Bekerít, ad egy lélegzetet az égből és a fényből, majd újra bekerít. A rendszertelenség megnyugtató rendszerében. Akár a dominó, amelyben a lerakás sorrendje sosem ismétlődik, mégis érezzük benne azt a megnyugtató szervezettséget, ami alapján megértjük, a véletlennek is megvannak a maga keretei és korlátai. Az előreláthatatlan is kordában tartható bizonyos törvények alapján. A fű meghátrál, és átadja helyét a föld buborékjainak, a gombáknak. A páfrány visszacsavarodik a földbe, ott, ahol nem éri napfény.
Az erdő szavát meghallani nem könnyű. Nincsen hossza, megformáltsága vagy tárgya. Az erdő szavát hallani annyi, mint a lelkünket hallani. Az erdő szava nem jön sehonnan, nem lehet bizonyos részére összpontosítani. Kevés, ha csak a lüktető petéktől megpuhosodó kéregre figyelünk, ha megérezzük az összekorhadt levelek megbuggyanó bűzét vagy a zsenge hajtások ragacsos, mély illatát. Persze mindezekben benne van az erdő szava, és még sokkal több mindenben, amiket akkor sem tudnék megfogalmazni, ha ezeket a sorokat egész hátralévő életemben írnám. Így inkább azt mondom, az erdő szava valami olyasmi, mint az én hatalmasra nőtt, kiterjesztett lelkiismeretem. Ami sokkal mélyebb és megingathatatlanabb annál, mint aminek bármikor is tudatában voltam vagy leszek. Nem aszerint szól hozzám, hogy mit vélek vagy szeretnék helyesnek vélni. Mert az erdő egészen egyszerűen tudja.
Mert övé a világ minden ideje és bölcsessége.
Az erdőben az ember pőrére vetkezik. Olyan mezítelenre, amilyen legutóbb az anyja hasában volt, amikor a bőrén keresztül is látni lehetett a szíve dobbanásait. Megnyúzva sétálok hát az erdőben.
Nem hiszek Istenben. Nem vagyok rá büszke, de nem tudok mit tenni a természetem ellen. Már meg kellett volna érkeznie az elmúlás és halálra való készülődés kapcsán, ahogyan az szokás, azonban ez egyelőre várat magára. De ilyenkor, amikor még visszafojtják trillájukat a madarak, de már ott rezeg a levelek között a kitörni készülő hangzavar, amikor a harmat ott hagyja csillogó ujjlenyomatát a leveleken, amiken egy röpke pillanatra felszikrázik egy vakító csillag, hogy aztán a nedvesség illanásával kihunyjon…, kételkedem hitetlenségemben.
 
– Állj! – hasított a szó a hajnalba.
Engedelmeskedtem. Kilépett a fák közül egy igencsak jóképű fiatalember. Zöld vadászkalapot és zubbonyt viselt. Haja, akár a sárga kőris, dús és hosszabb a kelleténél, a szeme gúnyosan fürkész. Elejtett vad nem volt nála, csak egy fejsze. Nekem egy kés volt tartójával az övemre tűzve. Természetesen nem védekezési szándékkal, egyszerűen csak azért, mert minden egészséges ember késsel jár-kel az erdőben. Az ördög tudja, miért, de rátettem a kezem. Kissé felhúzta ajkait hegyes szemfogáról, és színpadiasan meghajolt.
– Várjon ezzel addig, amíg megmentem.
– Engem? Itt? Ugyan mitől akar megmenteni?
Elém lépett, és a kezében tartott bottal maga mögé bökött a földre. Félreérthetetlen csattanással összecsapódtak a fémfogak.
– Csapda? Ilyen mélyen az erdőben? Kicsoda… – tenném föl a kérdést, majd fegyvertelen öltözékét végigmérve esik le a tantusz. – Maga orvvadász.
– Igen – feleli egyszerűen. Nem szégyenlősködik, nem mentegetőzik, csak közli. – De mint látja, a csapda üres.
– Egy állat szerencséje magát nem menti föl semmi alól.
– Nincs is rá szükségem. Csak magát nyugtattam.
Azzal sarkon fordult, és elment. Nem állította fel újra előttem a csapdát. Bizonyára az volt a terve, hogy később visszatér. Felvettem a rozsdás félkört, hogy hazavigyem. Észrevettem, a fák törzsére fehér csíkokat húztak. Erre nem vezet turistaút, tehát nem ismeri ki itt magát, állapítottam meg nem kis elégtétellel.
Előre hoztam a heti bevásárlást, másnap dudorászva vetettem be magam az erdő mélyébe. Számolatlanul húztam a kérgekre a fehér csíkokat. Ezután piros csíkok jelentek meg a fákon, vásároltam hát piros festéket. Eközben hat csapdát, egy sérült őzet és egy lerágott rókalábat sikerült összeszednem és hazavinnem. Megszállt az erdő ereje, ismét szimbiózisban éltünk. Eközben nem találkoztam a jóképű idegennel, de éreztem a fák között a jelenlétét. Mint egy kellemetlen lidérc, akinek még az emléke is megmételyezi környezetét. Ki kellett űznöm onnan.
Az őzgida április–május környékén születhetett. Nem volt már nagyon gyenge, de napjában kétszer-háromszor még szüksége lett volna anyatejre. Igyekeztem úgy lefejteni róla a farkasfogakat, hogy ne hagyjak rajta emberszagot, ami miatt már nem fogadnák vissza az övéi, de túl súlyos volt a sebe, hogy gyógyítás nélkül túlélje. Nem tudtam, mit tegyek. A fogságot a gidák csak nagyon ritkán vészelik át, még ritkábban tudnak visszatérni az erdőbe. Ezzel a sebesüléssel viszont a biztos halál várná. Így vénségemre azt tettem, amiről tudtam, hogy nem lenne szabad. Hazavittem az erdőt.
Lassú mozdulatokkal tisztítottam ki a sebet. Az őz nagyon könnyen sokkot kap, csak a fiatal állatot lehet emberhez szoktatni. Nagy önuralmamba került, hogy ne mélyesszem ujjaimat fiatal, pettyes szőrébe. Olyan törékeny és gyenge volt, hogy nem mertem kitenni az udvarra. Elaludt. Én pedig erőt merítettem abból, hogy valakinek szüksége van rám. Vissza kellett hódítanom hajdani világom másik részét is.
Már régen kiszúrtam a legelésző kecskéket a lakásomtól körülbelül egy kilométerre. Az egyik vemhes volt, úgy saccoltam, maximum két hete van hátra. Odasétáltam, leültem a közelükben egy fa alá, és vártam. Késő délután volt, hamarosan egy öregasszony jött begyűjteni a három állatot.
– Jó napot! – igyekeztem barátságos hangot megütni.
– Adjon isten!
– Én vettem meg az erdő melletti kis tanyát nemrégiben.
– Úgy – nézett rám szúrósan és megfejthetetlenül.
– Azért várakoztam magára, hogy megkérdezzem, akad-e eladó teje. És ha születne esetleg a jövőben gidája, azt is hálásan átvenném.
– Úgy – mondta ismét. Én továbbra is igyekeztem barátságosan viselkedni vele, még ha erre kevés hajlandóságot is mutatott. Már csaknem elfelejtettem, milyen szórakoztatóak errefelé az emberek.
– Minden másnap vinnék két litert.
Megvonta a vállát, és felhúzta az előtte lévő vasat a földből. Mire a következőhöz lépett, én is megfogtam egy kötőszárat, így ballagtunk a falu felé. Minden lépésem egyre nehezebb lett. Sokat segített a kötél, amibe kapaszkodtam, a büdös kecske, amit vezettem, és a társaság, aki bár egész úton hozzám se szólt, mégis élő és lélegző személy volt. Mohón itta be tekintetem Magyardűlő látványát. Nem fordult ki a világ önmagából. Mintha minden egyes kő, tégla és cserépdarab kicserélődött volna. Új volt az út, megritkultak a parasztházak. Leginkább jellegtelen, kőporos kockaépületeket, itt-ott még idegenebb mediterrán lakásokat rejtett a magasra növesztett kerti seprű. És mégis. Minden kétséget kizáróan Magyardűlő felé vittek lépteim. Mert ha minden apró szeglete meg is változik valaminek, a dolgok legmélyén minden mindig csupán önmaga marad. Ugyanott vitt az út, ugyanott feküdtek a telkek, ugyanott futottak a kerítések vonalai, a dombok ugyanúgy zöldelltek, és a templom tornya ugyanúgy dárdaként hasította ketté a napot, ahogyan az a délutánnak ezen a pontján lenni szokott, mióta az eszemet tudom.
A falu szélén ismerős porta előtt álltunk meg. Hályog hullott le a szememről. Mint amikor két ötven év különbséggel készült képet helyezünk egymás mellé. Amikor halomban állnak az ismeretlen arcok, képtelenek vagyunk felismerni és társítani az embereket. De most, amikor helyükre kerültek a mozaikok, felsejlett a hajdani kislány emléke. Áttűnt asszonyos alakján a kiskamasz, aki valamikor volt, csak ránőtt, rátelepedett és lerakódott az a sok minden, amit jobb híján életnek nevezünk. Elmosolyodtam, ahogy Hegyi Maris benyúlt az alacsony nagykapun, elhúzta belül a riglit, és utat nyitott kertjébe. Követtem kecskéjével az ólba, amit köszönés nélkül vett ki a kezemből. Legszívesebben kérdések garmadával árasztottam volna el. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne induljon meg ölelésre. De talán nem is őt akartam a karomba zárni, hanem azt a jelentéktelen külsejű kislányt, aki egykor úgy ragaszkodott piros szalagjához a copfjában.
Amikor kijött, intett, hogy kövessem. Csodálatos, rendben tartott parasztházban lakott. Őszintén álmélkodva mondtam a konyhában:
– Nagyon régen nem láttam ilyen gyönyörű rakott téglapadlót.
Ez volt a kulcs. Hiúságának az a gyenge pontja, amire rátapintva végre feloldódott, és engedett valamelyest pokróc stílusából.
– Ugye? Pedig a fiam már régen rágja a fülem, hogy járólapoztassam le. Azt könnyebb tisztán tartani.
– Biztosan jót akar a fia, de ne hallgasson rá! – kockáztattam meg egy cinkos megjegyzést. – Ez így tökéletes, ahogy van.
– Dehogy hallgatok rá! Csak megnyugtatom minden évben, hogy még gondolkodom rajta, és akkor egy ideig békén hagy.
Nevettünk. Eközben elővett a hűtőből egy kétliteres palackot a tejjel, és átadta.
– Mennyivel tartozom? – kérdeztem.
– Az elsőért semmivel. Faluhelyen ez így szokás.
Bólintottam, és kezet nyújtottam. Már jó előre kitaláltam azt a nevet, amit korosztályunk legtöbbje visel.
– Különben Erzsébet vagyok. Kiss Erzsébet.
– Hegyi Maris – fogta meg a kezem.
Vidáman tértem haza. Marist, a régi, csöndes kislányt megkeményítette az élet, de éreztem, hogy boldogulni fogunk egymással. Kicsit aggódtam a magára hagyott őz miatt, de el sem mozdult a pokróccal kibélelt fáskosárból. A tejet kamillás teával higítottam, azzal etettem meg az állatot. Nem volt vele semmilyen tervem, hogyan és miként fogom megoldani apró vadéletét, de azt hiszem, elértem abba a korba, hogy megengedhessem magamnak a meg nem fontoltság fényűzését. Minden másnap elmentem Marishoz. Megvártam a kecskéinél, és hazakísértem. Valahogy megszereti az ember az ilyesfajta rendszereket. Kimért, rövid beszélgetéseket folytattunk, csak nagyon lassan tudtam meg bármit az életéről. Egy-egy félmondatot árult el a fiáról, róla beszélve öröm és vágyakozás költözött a hangjába; a megboldogult férjéről – a „megboldogult” szót kötelességszerűen, hadarva tette ki – csupán praktikus információkat osztott meg: ezt ő csinálta, ahhoz sose konyított semmit. De úgy tűnt, befogadott. Segítségére voltunk egymásnak. Én vittem neki erdei gombát, ő adott cserébe tojást. Hoztam neki ezt-azt a városból, amit a fia elfelejtett, ő köszönetképpen a kezembe nyomott egy üveg lekvárt. Már-már barátinak is lehetett nevezni a viszonyunkat. Amikor sajtkészítéshez kértem oltóanyagot, megkérdeztem, mit adhatok neki cserébe. Már megtanultam, hogy a pénzt nem sokra becsüli. Erre ő ártatlanul azt kérdezte, hoznék-e számára cickafarkot, mert néha még most is görcsöl a méhe, arra pedig, ahol élek, meglehetősen gyakori gyom. Rövid hallgatás után azt válaszoltam, nem biztos, hogy megtalálom, de ha mutat róla képet, nagyon szívesen keresek neki. Megjegyezte, hogy azt hitte, ismerem ezeket, ha már a gombák fajtájával tisztában vagyok. Majd kihozott a szobájából egy kis növényhatározót, a kosaramba tette, és megköszönte a segítséget. Semmi jel nem mutatott arra, hogy lebuktam volna, mégis éjszakákon át nyugtalanul hánykolódtam. Gombák… Milyen ostoba vénasszony vagyok!
Az erdő megvédésével igyekeztem lefoglalni magam, de napok óta nem találtam új csapdákat. Rossz álomnak is tűnhetett volna ez a néma harc, ha a fákon lévő tiszteletlen jelek nem bizonyították volna, mindez nagyon is valós. Majd egy nap Maris templomba hívott.
– Ideje megmutatnia magát a falunak, ha itt marad – mondta.
 
Igaza volt. Én pedig végre felkészültnek éreztem magam. Nem állt szándékomban minden vasárnapot a templomban kezdeni, de úgy gondoltam, havonta egyszer még kibírom, ha ez az ára, hogy ne tartsanak istentelennek se. Korán felébredtem. Hideg vízben mosakodtam, majd feketét öltöttem. Kendővel takartam be a hajam, és lám, ennyitől is ártalmatlan banyává változott a külsőm. Izgatottan kopogtattam Maris ablakán. A templomhoz vezető úton arról beszélt, melyik házban ki lakott, ki lakik, mivel foglalkozik. Igyekeztem leplezni, hogy milyen éhesen falom minden szavát, így jobbára csak összeszorított szájjal nézelődtem, de minden egyes szót pontosan vissza tudtam volna mondani.
A templomba érve Maris bemutatott néhány idegennek, akik olyanokat kérdeztek, hogy minek vettem meg azt a romhalmazt, miért éppen ide költöztem egyes-egyedül. Szerényen viselkedtem. Elmondtam, hogy milyen olcsó errefelé a föld, és a férjem halála után szerettem volna visszatérni vidékre. Szülőhelyemként férjem kisvárosát, Mezőtúrt neveztem meg, ami kellőképpen messze volt innen, és kellőképpen ismertem ahhoz, hogy ne lehessen váratlanul sarokba szorítani egy indirekt kérdéssel. Várható volt, hogy én leszek ezen a reggelen a legfőbb attrakció. Hegyi Maris fenségességet sugározva állt mellettem, mint valami idomár. Én pedig unalmas és szürke voltam, ami gyorsan elkedvetlenítette az embereket, és beülhettünk a padba.
Ha szándékomban állt keresni Magyardűlőn bármit, ami semmit sem változott, azt a templomban megtaláltam. Minden, minden ugyanolyan volt. Bizonyára végeztek az elmúlt években jó pár meszelést, de még a felsalétromosodott fal is ugyanott dobta le a vakolatot, ahol az emlékeimben. Megtudtam, már nem él Magyardűlőn állandó pap, hanem öt település osztozik egyen, így még a temetések és a házasságok is pontos szervezést igényelnek. Szerencsére a falunak legalább saját diakónusa van, így nem érzik annyira kiszolgáltatva magukat. Elkezdődött a mise. Elnyomtam egy ásítást, arra számítva, hogy itt minden pillanatban rám tapadhat egy kíváncsi tekintet. Majd az evangélium felolvasására szólította föl a parókus az egyházszolgát, aminek hatására az unott csend áhítattá emelkedett, az üres tekinteteket gyönyörűség töltötte meg. A diakónus méltóságteljesen, lassan lépett hófehér köntösében, csillogó hajával a pulpitushoz, majd hosszú szünetet tartott, mielőtt fejét felemelve, kígyóbűvölő hangján megszólalt:
– Mózes első könyve, az állatok teremtése. „Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön! Így lett este, és lett reggel: ötödik nap. Azután ezt mondta Isten: Hozzon létre a föld különféle fajta élőlényeket: különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. Megalkotta Isten a különféle fajta földi állatokat, a különféle fajta barmokat, meg a föld mindenféle csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó. Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”
Ezer közül is megismertem volna ezt a férfit.
– Ki ő? – súgtam oda Marisnak, aki szálfaegyenes tartással hallgatta a szózatot.
Lágy mosollyal, szemét le sem véve a férfiról válaszolt.
– Hámori Alpár. A fiam.

Vissza a tetejére