Novák Zsüliet

2021/2 - Isten Covid idején2020/3 - A kutya2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Szégyen


Szabó Péterné született Szalai Erzsébet ébredés után a szennyesbe hajtogatta a héten viselt hálóingét és nadrággumiját. Úgy tartotta, éjszaka nem egészséges alsóban lepihenni, mindenki tudja, a szellőzés hiánya a baktériumok és gombák melegágya, viszont képtelen volt elaludni a derekát szemérmesen szorító fehérnemű illúziója nélkül. Feketekávét ivott a lekváros kenyérhez, hogy rendben tartsa emésztését. Hét óra negyvenötkor már a templom bejáratánál toporgott, de csak ötvenkor nyitotta ki a plébános. Leült a helyére, amit sajnos csak ő tartott a helyének. A mise kezdetéig a padok mögötti réztáblákat olvasgatta. Ezek azokból a boldog időkből származtak, amikor még meg lehetett váltani, hol a legkényelmesebb az áldozás. Erzsébet innen belátta szinte az összes padsort, semmi sem maradhatott előtte titokban. Figyelemmel kísérte, kik vesztek össze, melyik házastárs kerüli, hogy akár a könyökük egymáshoz érjen, kik mosolyognak össze röpke, fényes mosollyal, hogy aztán kimérten csak odabiccentsenek egymásnak. Mise után elvonult Szűz Mária oltárához, gyújtott egy mécsest. A dobozba, amelyre kétszáz forint volt kiírva, száz forintot dobott. Őt ne nézzék hülyének még egy templomban sem! Imádkozott a gyerekeiért, a jó termésért, az egészségéért és leghosszabban az édesanyjáért. Az ajtóban a pap még bőven osztotta áldását, udvariasan megkérdezte, javult-e a mama állapota. Erzsébet lesütött szemmel, szégyenkezve mondta, hogy nem, sajnos még mindig semmi változás.
Majd egy sokkal szórakoztatóbb programja kezdődött a vasárnapnak: a piac. A legtöbb zöldségféle megtermett a kertben. Aprólékos, megelégedésre okot adó fejszámolással összegezte, mennyi pénzt spórolt ezen a héten. A sajátjánál szebb árukat alaposan szemrevételezte. Ha jóban volt az eladóval, pontról pontra kifaggatta a fajtáról, permetezési és öntözési szokásairól, ha rosszban, legyintett a pult irányába, mintegy távol tartva magától a bűnös aromákat, és nagy orrát ráncolva hangosan mondta az első szembejövőnek, aki akár csak egy óvatlan pillanatra is összefonta tekintetét az övével: biztosan génkezelt. Meglátva közeledését a tejespulthoz, Buga, a község egyetlen árusa, aki még mindig tejtermékek készítésével foglalkozik, és nem csak leadja a nyers tejet száztizenöt forintért, odaszólt feleségének, hogy jön, ő pedig a másik irányba indult el a pultból, tenni egy nagy, cigarettafüstös kört a piac körül. Tavaly, miután elég hangosan és szándékai szerint örökre elzavarta ezt a hírhedt öregasszonyt standjáról, Erzsébet feljelentette őt a piacfelügyelőségnél, akik kötelezték Bugát, hogy a továbbiakban is kiszolgáljon minden vevőt, aki fizet a portékáért. A feleség mosolya mögött összeszorította a fogát, s szemével jelezte Bugának, hogy siessen, de nagyon, Buga pedig megállapította, hogy jól döntött, amikor ezt a szelíd, csálé fogú teremtést vette el húsz éve, nem pedig a bögyös Verát. Erzsébet vércsegyorsasággal azonosított be minden terméket és a hozzájuk tartozó árakat, majd fél kiló tejfölt, fél kiló túrót és tíz deka vajat kért, ahogyan mindig. Bugáné a pultra tette az árut, a csomagocskákat nyitva hagyva, majd csípőre tett kézzel nézte, ahogyan Erzsébet isten tudja honnan szerzett fekete orvosi táskáját kinyitja, faspatulával kenetet vesz a tejfölből, túróból és vajból, majd cseppentőjével mindegyikre egy-egy jódcseppet helyez. Értő módon ringatja kezében a kis porcelánaljat, néha ráfúj a jódra, hogy reakcióra késztesse a keményítővel.
– Az isten szerelmére, Erzsike, meddig akarja még ezt a cirkuszt csinálni? Soha semmit sem talált még a tejfölünkben. Higgye már el, nincsen benne se liszt, se krumpli, se csiriz! Már nem azt a világot éljük!
Erre Erzsike hófehér konyharuhába tekerte a porcelántányért, és annyit válaszolt:
– Az ördög nem alszik.
Elpakolt és továbbállt. Mióta olvasta, hogy a mézet cukorsziruppal lehet dúsítani, fejét elfordítva ment el a méhész mellett, mert nem talált olyan módszert, amivel ellenőrizhette volna a termék minőségét. Bosszúságában inkább leszokott a mézről. Majd a jámbor hentes kitartóan, századszorra is elmagyarázta neki, hogy a bevérzés a húson nem a romlás jele, hanem annak, hogy hajdanán ennek az állatnak bizony vér keringett az ereiben. De Erzsébet ettől az előadástól még gyanúsabbnak találta azt az apró, vörös villámot, így lecövekelt, és addig nem mozdult, amíg nem kerestek neki egy tökéletesen ép darab húst, amelyből fél kilót vágatott le.
Hazaérve még mindig csak tíz óra volt. Fölébresztette férjét, akihez délig nem szólt. Megegyezésük alapján hetente egyszer, szombat este annyit ihatott, amennyit akart. Ezért nem pörölhetett vele, csak hallgathatott. Negyvenéves megállapodásuknak nem volt határideje. Erzsébet persze remélte, hogy a fiatalon tett, akkor szükségszerű szerződés koruk előrehaladtával hatályon kívül helyezhető, de tudomásul kellett vennie, János a nőkről sokkal hamarabb leszokott, mint a pálinkáról.
János csoszogva, krákogva kezdett neki belső feszültségtől mentes, mégis fájdalmas vasárnap reggelének. Erzsike feltette a gulyást, dagasztás előtt kendőt kötött. Zsírt olvasztott, hagymát és pirospaprikát dinsztelt benne, megkente vele a tésztát, és föltekerte a kalácsot. Nyugtázta, hogy délre nem lesz ebéd.
Így bement üresen álló, harmadik szobájukba, amely már hetek óta készen állt vendége fogadására, és fölösleges simításokat végzett rajta. Hiába, a szoba vakítóan ragyogott, a tárgyak derékszögben, glédában, egyenesen álltak. A kisasztalon a horgolt terítő ráncai éppen tízcentinként vetettek fodrot, az egyszemélyes ágyon hívogatott a naponta felrázott párna és dunyha. A sarokban a virágállványon a fehér muskátli, a kála és a jázmin kiválóan érezte magát. A bézs fotelek támláján ugyanolyan margarétás horgolás terült el, mint az asztalon. Erzsébet nem mert sehova leülni, nehogy bármilyen részletet elrontson ormótlan teste lenyomatával. Mélyeket szívott a tisztítószer, az oltott mész és a virágok illatából. Próbálta ideképzelni az anyja semmihez sem hasonlítható szagát, amely emlékei szerint egyszerre volt édeskés és a sok munkától szúrós. Megnyugtató, tisztességes anyaillata volt hajdan. Elrebegett egy imát a soha itt nem járt lakóért, és visszament a konyhába teríteni.
Ő rajzolt keresztet késsel a kalács hátuljára, mert férje csak temetéskor és házasságkötéskor ment templomba. Véleménye szerint a templomok erre vannak. János tudta, hogy a paprikás kalács a gulyás mellé egy jel. Nincsen vendégük, tudtával nem is lesz ma, elgondolkodott, hogy esetleg névnapja van-e, de úgy emlékezett, hogy talán nem, ezért számba véve házasságuk minőségét és hosszát, arra jutott, hogy Erzsébet akar tőle valamit. Másnapos agyát a kényelmesnél jobban megerőltetve sejtette is, hogy mit.
– Erzsi, én nem megyek veled holnap.
– Ki kérte, hogy velem gyere?!
– Tulajdonképpen senki. Finom a kalács.
Ezután némán ettek. János a kalács csücskét megtartotta, hogy azzal törölhesse ki a gulyásos tányért. Hogy az utolsó falat legyen a tökéletes.
– De miért nem jössz velem?
– Mert nekem ez kínos. Én még soha nem voltam bíróságon. Tisztességes ember nem jár bíróságra. Attól, hogy ott vagyok, olyan, mintha elkövettem volna valamit.
– Mi a felperesek vagyunk.
– Tudom, de így is… Anyádat perbe fogni?! Senki se hallott még ilyenről!
– Hogyne hallott volna! Az ügyvéd szerint manapság számtalan ilyen eset van. Teremtőm, én se akarom ezt tenni, hogy akarhatnám! De mit tegyek? Anyám nincsen a szép eszénél, és nem látja be. Nekem az a feladatom, hogy megóvjam a házát, a vagyonát, azt, ahogyan emlékeznek rá a legtöbben. Tudtad, hogy ő volt az egyetlen nő, akit engedtek a téeszben kombájnt vezetni?
– Nem, nem tudtam – mondta János. Pedig tudta. Azt remélte, a felesége elkalandozik a múlt emlékeiben, mialatt ő a ropogós csücsöknek szentelheti figyelmét.
– Na látod! Ő egy elképesztően erős, dolgos, okos asszony volt, egyszerűen csak meghülyült a korral. Fáj, nem tudod, mennyire fáj, hogy így kell őt látnom, de követnünk kell a törvényt, és aszerint kell rá gyámságot szereznünk. Te nem így gondolod?
– De, persze.
– Akkor? Eljössz?
– Nem.
Erzsébet ezzel felállt az asztaltól, bement az anyja leendő szobájába, hogy megnyugodjon, János pedig lassan, kiélvezve az utolsó morzsáig, kitörölte a leves maradékát a kalácscsücsökkel.
Az okkersárga színű városi bírósággal szemben egy kis, elegáns park terült el. Justitia mérlegéből vékony vízfüggöny hullott alá, és nyugtatta meg minden kerek órakor a szökőkút körül várakozókat. Hivatalos helyre nem illik előbb érkezni, késők pedig akár be se menjenek, így a nyolc pad rendszerint tele volt. Erzsébet fekete nadrágot öltött, fekete blúzzal, amiben temetésre járt. Fehér blúza enyhén átlátszott, amit az ő korában már minimum illetlenségnek tartott, kényelmetlenül fedetlennek érezte magát benne, ezért a legtöbbször feketében járt. Felkészülten érkezett. Volt nála víz, kétdecis üvegben hideg kávé, szőlő- és ánizsos cukorka, egy májkrémes kenyér, ha nagyon elhúzódna a tárgyalás. Justitia mérlegén megcsillant a napsütés, erről eszébe jutott, hogy egy gyors imát hozzá is intézhetne, hátha…
– Szervusz, Erzsike! – hasított a belső ima első szótagjába, mint egy válaszcsapás a pokolból.
– Szia, anya! – motyogta megsemmisülten. Aztán eszébe jutott, hogy ő az, akit épp megkísértenek, meggyengítenek, ezért megacélozta gyermeki szívét, és higgadtan folytatta:
– Nekünk most nem szabad beszélgetnünk.
– Istuka szerint?
– Az ügyvéd szerint.
Csak ne tenne föl ilyen logikus kérdéseket, gondolta Erzsébet, sokkal könnyebb lenne. Gyorsan végigpörgette magában az elmúlt időszak eseményeit, ami idehozta őket, így egy csapásra átlátott anyja személyén, barátságos, öreges hangján, és fölfedezte rajta a megbomlott elme jeleit. Festett haját, nejlonharisnyába bújtatott visszeres lábait, kényelmetlennek tűnő, balettos cipőjét és a szoknyához fölvett fehér selyemblúzt.
– Akkor, gondolom, bent találkozunk.
Azzal hátrafordult, és elment. Ezután Erzsébet inkább azon gondolkodott, az anyja hol várakozhat, ha nem itt. Remegő gyomorral lépett be az épületbe. Meglepődve tapasztalta, hogy az ajtó mögött, ahova bebocsátásra vártak, semmi esetre sem lehet rendes tárgyalóterem. A bíróság eldugott kis folyosóján várakoztak, az ügyvédjeik sehol, a keskeny bejáratokon pedig az emberek ugyanolyan merev, semmitmondó arccal jöttek ki, ahogyan bementek. Erzsébet megállapította, hogy itt nem illik kimutatni az örömet vagy veszteséget, és ezt jól a fejébe véste. Végül loholva érkezett meg az ügyvédje, Isti, aki sokszor elmondta már magáról, hogy ő még csak ügyvédjelölt, de mivel ez a titulus értelmezhetetlen volt Erzsébet számára, továbbra is rendreutasítóan ügyvédurazta a szomszéd kölyköt, aki végül belenyugodott ideiglenes kinevezésébe.
– Csókolom, Elvira néni, csókolom, Erzsike néni! – hadarta, majd le is hajtotta a fejét, s nagy odafigyeléssel a papírjai közt kezdett lapozgatni, hogy szeme villanásával ne nyársalja fel Erzsike néni, aki ezzel az első csókolommal láthatóan nemigen értett egyet.
– Hogy tarthatják ilyen kis lyukakban a tárgyalást? – tette föl Erzsébet azt a kérdést, ami leginkább a szívét nyomta. Úgy érezte, lenézik a problémáját.
– Úgy, hogy ez nem tárgyalás, hanem meghallgatás, Erzsike néni. Itt döntik el, hogy szükség van-e tárgyalásra – persze ezt Isti pont annyiszor elmondta már, mint az ügyvédjelölti dolgot, és valahol sejtette is, hogy az öregasszony a tárgyalás és a bírósági meghallgatás fogalmát is összemossa, de így is annyi időt töltött az isteni és emberi törvények különbségtételének magyarázatával, hogy néhány dolgot már fáradság miatt is homályban hagyott Erzsébet fekete-fehér gondolataiban. Nem így képzelte el az életét, amikor beadta jelentkezését a jogra. Egyébként is csak azért tette, mert Ancsa azt mondta neki, hogy ő csak ügyvéddel vagy orvossal…, a vér látványától elájult, így maradt a jog. Azóta, mondjuk, Ancsa szült gyereket kőművesnek, kamionsofőrnek, és Isti az öt év egyetem alatt a római jog mellett azt is kitanulta, hogy Ancsa inkább egy alfa-hímre gondolt, ami belőle a diplomája után sem lett, viszont legalább már Ancsa sem árasztotta magából a májusi eső illatát. Így azon kívül semmi különös nem történt, hogy belőle minden valószínűség szerint egy életre ügyvéd lesz.
A pici szobában csupán két nő ült. Középen, a súlyos íróasztal mögött egy hivatalból szigorú és egy szemüveges veréb a sarokban, nagy monitor előtt. Erzsébet igyekezett feldolgozni, hogy a bíró nő, latolgatta a hír számára nyújtott előnyét vagy hátrányát, és már éppen arra jutott volna, hogy ez végeredményben szerencse, hiszen így jobban megértheti őt, amikor eljutott hozzá az a néhány végzetes szó.
– … a gondnokság alá vételi eljárást bizonyítottság hiánya miatt lezárom.
– Hogy mondta? – szólt bele Erzsébet, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a kis taknyos Isti szerint neki egyáltalán nem lenne szabad megszólalnia.
– Megszüntetem az eljárást.
– De miért?
– Ügyvédjelölt úr, kérem, legyen szíves az ügyfelének majd kint elmagyarázni, hogy ez mit jelent.
– Hozzám beszéljen, ne hozzá! Az anyja lehetnék! Hát nem érti? Az anyám bolond! Hozzám kell költöznie! Nekem kell gondoskodnom róla!
– Asszonyom. Nézze, átadjuk az ügyvédjének a szakértői vélemény másolatát, amely szerint az édesanyja tökéletesen ép elméjű. Nem indokolja semmi a gondnokság alá helyezését.
– Már hogy lenne épelméjű?! Hiszen kefél! Nyolcvannégy éves, és egy hetvenéves férfival baszik, mindenki tudja! Kérdezzen meg akárkit a faluban! – és ujjával mereven ülő anyjára mutatott. Elvira néni tartotta magát jó előre megfontolt szándékához, és egyetlen szót sem szólt. Pedig egyetlen lánya már mindent megtett, amit elképzelhetetlennek tartott, és azon kapta magát, hogy már nem is a lányát látja benne, akit kihordott, megszült és annyi éven keresztül kitöltötte az élete minden percét, hanem egy nőt, aki olyan a szemében, mint bárki, mint akárki más a nyugdíjasklubból. És arra gondolt, hogy ezek szerint az orvostudománynak mégiscsak sikerülhetett megállítani az időt, csak nem harminc-negyven éves kor között, amikor ezt örömmel fogadná az ember, hanem hatvan és a halál között. Mindeközben pedig figyelt, nagyon figyelt minden egyes szavára a bírónőnek, aki rájuk csupán futólag pillantott, a hozzájuk intézett mondatok is csupán udvarias biccentéssel kezdődtek, de szemkontaktust kizárólag Istukával tartott fönn, aki tíz évvel ezelőttig minden anyák napjára tőle lopta az orgonát. A mondatokat elismételte magában, hogy pontosan felszívódjék a szavak értelme, mégsem kapta meg az áhított választ a kérdésre, ami felbolydult élete minden percét átszőtte: hogy tulajdonképpen ő most bűnös dolgot cselekszik-e. Az emberek lassan beszéltek hozzá, túlontúl udvariasan, már-már mentegetőzve, nem hozták szóba a szerelemhez nem méltó korában beköszönő szerelmet, sem Erzsikét. Mintha nem is hallottak volna erről az egész históriáról. És minekutána Ferin kívül – aki talán maga is őrült volt, hiszen sokszor elmagyarázta neki, hogy semmi különös nincs abban, amit tesznek – mindenki ugyanezt a kimért, artikulált, egyszerű mondatokkal magyarázó hangnemet használta vele szemben, elbizonytalanodott. Lehet, hogy csak nem vette észre leépülését, aminek köszönhetően ez a kései boldogság sem valódi, csak meszes, öreg agyának játéka? Ezért a tőle telhető legnagyobb őszinteséggel beszélt a kirendelt pszichológussal. Néhány válasz megfogalmazásával sehogyan sem boldogult, de addig erőltette, amíg úgy nem érezte, ennél pontosabban képtelen szavakba önteni azt, amit érez és gondol. És már akkor, ott, annak a két és fél órás megbeszélésnek a végén azt mondta neki a doktor, hogy nyugodjon meg, néni, magának minden kereke a helyén van, de azt már ő sem mondta, hogy ne lenne bűnös.
– Ön mikor, hol és kivel szeretkezett utoljára? – szegezte Erzsébetre tekintetét a bírónő. Erzsébet hitetlenkedve kapkodott levegőért, nézett jobbra, majd balra, de senki nem fordult felé ezen a sótlan nőn kívül, aki ezeket a förtelmes szavakat is ugyanolyan egykedvűen ejtette ki, ahogyan az összes többit. Illetve még valaki nyíltan figyelt, a monitor előtt ülő veréb mereven a száját nézte, míg ujjait a billentyűzeten tartotta.
– Hogyan? Hát, maga, maga nem tehet fel nekem ilyen kérdést!
– Így van. Menjenek! – hessegetett a kezével a bíró, mintha legyeket hajtana ki. Minden perc számít. Ma megint az autójában fog szendvicset ebédelni, hogy a botfülű fiát zongoraórára vigye, és visszaérjen egy bosszantóan fölösleges békítőtárgyalásra. Persze megmondhatnák a gyereknek, hogy menjen inkább gitározni délutánonként, hisz az ő tehetségének végeredményben tök mindegy, de a férje megtiltotta, mert így gát vagy mi a túró keletkezne a gyerek kreatív gondolkodásában. Hülye pszichológus. De ma este talán megint elő lehetne venni a témát, mérlegelte. A legyek legalább hallgattak rá, összekapkodták holmijukat, és zavarodottan kiszállingóztak az ajtón.
Szabó Péterné született Szalai Erzsébet vasárnap hét óra negyvenötkor már a templom bejáratánál toporgott, de csak ötvenkor nyitotta ki a plébános. Leült a helyére, amit sajnos csak ő tartott a helyének. Mise után elvonult Szűz Mária oltárához, gyújtott egy mécsest. A dobozba, amelyre kétszáz forint volt kiírva, száz forintot dobott. Imádkozott a gyerekeiért, a jó termésért, az egészségéért és leghosszabban az édesanyjáért. Az ajtóban a pap még bőven osztotta áldását, udvariasan megkérdezte, javult-e a mama állapota. Erzsébet lesütött szemmel mondta, hogy nem, sajnos elhalálozott, ezért gyászmisét szeretne mondatni az elhunyt lelki üdvéért.

Vissza a tetejére