Novák Zsüliet

2021/2 - Isten Covid idején2020/3 - A kutya2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Pupek Pisti

 

 

(regényrészlet)

 

Ha hagytunk az erdőben csapdát, ahhoz mindennap el kellett menni. A hálócsapdáink meglehetősen sikertelenek voltak. A hurokcsapda működött a legjobb hatásfokkal, ugyanakkor nagyon macerás volt a vergődő állatok lábát kiszabadítani. Szerettem volna egy kalickát készíteni. De nem olyat, amilyeneket az erdőben láttam, melyek belső oldalán kiálló kis faszegek voltak, hogy a vergődő állat még több sérülést okozzon magának.

– Gondolom, kibélelni azért nem kell – morgott nagyapa, ahogyan előadtam elképzeléseimet a tökéletes kalickáról.

Kiválogattuk a sufni vékonyabb faléceit, szöggel szerencsére el voltunk látva. Egy tégla alakú fadobozt készítettünk, a hosszabb oldala közepén egy-egy keresztléccel megerősítve. Én tartottam pontosan helyén a fát, amíg nagyapa beverte a szögeket, s közben, mintegy mellékesen, megjegyezte:
– Szereznünk kellene neked egy barátot.

– Nekem te vagy a barátom – szegtem föl dacosan az állam, a mondat végén egy kicsit még inkább a lombok felé rántva a csúcsát, aminek jelentése pontosan megegyezett ezzel a két szóval: vagy nem?

– Tudod, fiam, szinte mindig arra van a legjobban szükségünk, amitől a legjobban félünk.

– Én nem félek!

Térdeltünk a diófa alatt, tartottam a favágó rönkön a léceket. Vártam, hogy szembeszálljon velem, hogy vitába kényszerítsen. Légzésem elnyomta a szélben hajladozó ágak hangját, elhalkult tőle körülöttem az erdő. De végül csak megvonta a vállát, és fordított egyet a félkész tákolmányon.

– Hát jó. Ha nem kell, hát nem kell. Csak azt gondoltam, hogy annyi mókán túl vagyunk. Már halat, nyulat, madarat és ezentúl rókát is tudsz egyedül fogni. Azt hittem, itt az ideje annak, hogy megtanuld, hogyan lehet embert csapdába ejteni. De igazad van. Ez még túl korai. Elég lesz majd csak néhány év múlva megtanítanom – vett a szájába néhány szöget.

Némán dolgoztunk. Beverte a szögeket, aztán felvette a kalickát, meghúzogatta az oldalait, egy helyre bevert még egy szöget erősítésként. Aztán letette a földre, kicsit ránehézkedett, és már elég masszívnak találta a következő munkafázishoz. Kimérten besétált a dróthálóért, majd arról kezdett inkább a maga, mint az én kedvemért elmélkedni, hogy ez a drót valójában kerítésépítésre lenne jó. Durva, nagyok rajta a lyukak, nehéz is vele dolgozni. De ha két elcsúsztatott rétegben borítjuk be vele a farácsozatot, akkor miénk lesz több száz kilométeres körzetben a legerősebb kalicka, amiben csak egy medve tudna kárt tenni. Vidám okfejtését félbeszakítva, a diófa méregzöld levelein átszüremlő napfényt vizslatva kérdeztem meg:

– Hogyan kell barátot fogni?

– Csak mindent a maga idejében. Először is ki kell választanunk az áldozatot. Ki jut először az eszedbe?

– Hegyi Maris – vágtam rá. Télen elhozta nekem a leckét, amikor beteg voltam, és inkább csöndes volt, mint undok.

– Na ő biztosan nem lesz jó –  tette le a nehéz drótköteget a földre. Kihúzott belőle egy jó darabot, aztán visszahajtotta. – Tedd ide a favázat, mérjük rá, hogy pontosan mekkora darabot csípjek le.

– De miért nem jó? – méltatlankodtam, ahogyan háromszor megforgattam a kiterített rácson a dobozt, majd nagyapa szemvillanására a hálóra álltam, amíg ő csípőfogóval levágta a kimért darabot.

– Azért, mert ő jutott először az eszedbe. Akire elsőre gondolsz, az a könnyű lehetőség. Tiszta lövés, gyors préda. Alkalmatlan barátnak. Csak veled egyenrangú ellenfélből válhat igazi barát. Legyen benne kihívás, fiam. Ne rontsd el a játékot. Ki az, akivel szerinted sosem lehettek barátok?

Tulajdonképpen az egész falut felsorolhattam volna. Amíg gondolkodtam, ő visszavitte a gurigát a sufniba, én pedig a drót között felbukkanó fűszálakat néztem.

– Pupek Pistivel – mondtam, mikor visszaért.

– No és miért gondolod ezt?

– Mert még sosem nézett rám. Sosem. Szerintem fel is bukna bennem, ha én nem kerülném ki. És mert két évvel idősebb nálam, és ő talán igazi árva, aki az utálatos Marosán bácsinál dolgozik, és meg sem szisszen, amikor körmöst kap, pedig a tanító bácsi már egészen magasról üti meg a kezét, és sokkal hamarabb szabadulna, ha látná, hogy sír vagy legalább nagyfiúsan csak egy kicsit könnyes lenne a szeme. De ő csak áll az osztálynak szegezett szemmel, és meg sem szólal.

– Tartsd a hálót feszesen! – ütötte be a szöget a lécbe félig, majd ráhajlította a végét a drótra, így borítottuk be a dobozt az egyik nyílásának kivételével. – Hogyan lehet valaki csak talán árva?

– Hát úgy, hogy Pupek Pisti anyukája meghalt, amikor még kicsi volt. Az apját besorozták, és mielőtt bevonult, használatra odaadta a földjét is, meg Pistit is Marosán bácsinak. A háborúnak vége, de Pisti apjáról egyelőre semmi hír. Marosán bácsi pedig mindig azzal fenyegetőzik, hogy Pistit most már beadja az árvaházba.

– Hmmm... Pupek Pisti. Tökéletes választás. Jó barát lesz – azzal ismét otthagyott, eltűnt a faházban, és egy régi szekrényajtóval jelent meg. Kicsavarta az egyik, még félig az ajtóban lévő zsanért.

– Ugyan már, papa, Pupek Pisti sosem állna szóba velem – tártam szét a kezem, amíg ő a zsanért a lécekből illesztett kis négyzetre csavarozta, aztán a négyzetet a kalickára, azt hajlítgatta, méregette, milyen könnyen mozog a szerkezet.

– Ezt még egy kicsit meg kell zsírozni – dörmögte. – Akkor úgy kell rendezni, hogy legyen miért szóba állnia veled.

– De miért állna szóba velem?

– Nem tudom, fiam. Ki kell nyomozni – engedte el a fölemelt ajtót, az pedig hangos csattanással csapódott le.

Ezzel elkezdődött a felderítés. Nagyapa szerint a barátszerzés második lépése, hogy valami olyasmit is értsek Pupek Pisti cselekedeteiből, amit senki más nem ért, mert az igazi barátok így tesznek. Ebből adódóan azt kellett megtudnom, miért nem hagyja el egyetlen jajszó sem Pupek Pisti ajkát ütlegelés közben. A legegyszerűbbnek azt tűnt, ha megkérdezem a fiúkat, akikkel olykor szóba áll Pisti, de senki se tudta a magyarázatot. Marosán bácsi szerint azért nem jajveszékel, mert férfi. Anyám szerint azért, mert csökönyös szamár. Amikor ezeket elmeséltem nagyapának, ő csak elégedetlenül ingatta a fejét csapdanéző sétánkon. Bandukoltunk fel a dombra, aztán balra a kiszáradt tölgynél át a kékes-lilás dongófűvel teli tisztáson, majd az első bükknél jobbra.

– Nem jó, fiam. Ezzel a módszerrel nem mész semmire.

– Akkor talán segíthetnél egy kicsit! – csapkodtam magam körül a felzavart szúnyogokat.

– Nem mindenki akarja vagy tudja elmondani azt, hogy mit miért csinál, fiam. Nem elég feltenni egy kérdést boldog-boldogtalannak, hiszen még ha meg is válaszolja azt, az az ő válasza lesz, nem a tiéd. Akkor lesztek barátok, ha kideríted, hogy mi a te válaszod Pupek Pisti viselkedésére. Ha jó választ adsz, akkor csapdába tudod ejteni. Ha nem, akkor ugyanúgy nem leszel a barátja, ahogy a többiek sem azok.

Egész este a szavain gondolkodtam. Napok óta ezen az ügyön dolgoztam, mégsem értem el semmit. Vacsora után macskamentát forráztam le levendulával, hogy az öregkabát-ízű tea segítségével álmodjam meg a megoldást. Álmomban én voltam Pupek Pisti. Néztem a kezem alatti irkát, amin az én szép betűim sorakoztak, de a tanító bácsi szerint ezek még mindig mocskosak és részegesek, amiért verés jár. Mutattam a füzetet, hogy ez tényleg egy átgondolt fogalmazás, ahol szép, háromcentis behúzással jeleztem a bevezetést, a tárgyalást és a befejezést. De ő ingatta a fejét, hogy őt ne tegyem lóvá, nem lát semmilyen behúzást, és ezért a papír- és tintapazarlásért büntetést érdemlek. Kivánszorogtam görnyedt vállakkal, könnyes szemmel a tábla elé. Fölfele tartottam az ujjaimat, igyekeztem egyforma magasra igazítani végeiket, mert ha egy is följebb állt a többinél, az garantáltan belilul és egy hétre bedagad. Szorosan összefontam az ujjbegyeket, a tanító perverz örömmel húzta az időt, kicsit megcsapkodta a tenyerét a hajlékony fával. Kicsit magasabbra emeltette a kezem, majd felemelte a pálcát, én ijedten behunytam a szemem, és ő lesújtott. A csapás hangját már távolabbról hallottam. Kinyitottam a szemem. Már a saját helyemen ültem, a negyedik sorban. Pupek Pisti éppen az én szemembe fúrta a sajátját, gúnyosan mosolygott. Suhogott a vonalzó, sűrű, barnás szellemképet húzva a szemeink közé. Láttam Pupek Pisti szemében. Nem érthetem meg őt soha, mert gyáva vagyok. Semmit sem tudok arról, milyen Pupek Pistinek lenni. Milyen az ő szemével látni és az ő fülével hallani. Nem elég kideríteni az igazságot, a másik ember igazságában kizárólag lenni lehet. Ahogyan a mondástól sem érteni meg a verset.

Dühösen ébredtem. Szó nélkül lapátoltam be a kukoricakását, fölvettem az iskolatáskát, és futva mentem iskolába. Csak ültem a padban, míg mindenki megérkezett. Végre elkezdődött az első óra. Mi megkaptuk a feladatot, az elsősök hangosan olvastak. Egy betűt nem írtam. Eltelt az óra fele. Izzadt a tenyerem, türelmetlenül hajlítgattam előre-hátra a lábujjaimat, de nem történt semmi. A várakozástól még idegesebb lettem. Aztán a szegény kis busa fejű Tóni következett. Erős szálú haja rövidre nyírva meredezett túlméretezett fején, úgy nézett ki, mint egy gyufa. Összehúzott szemöldökkel futott neki az első szónak.

– Aaa – majd ezt megerősítve újra kiejtette: a; és lendületet véve erről az egy egész szóról, gyürkőzött neki a következőnek – a mmmmmm, a mmmmm, a mmmméééééézzzzzz… Aztán egyszerűen csak ez a z egyre hangosabban zümmögött a fejemben, nem bírtam tovább, és bekiabáltam:

– Mondd már ki, hogy mézesbödön, mielőtt lemegy a nap!

Megállt a tollak sercegése. A kis ujjak lekerültek a betűk soráról, döbbenten bámulták arcátlanságomat. A tanár csak annyit mondott, hogy Rozmaring, máris egyenesedtek ki a lábaim, léptek ki a szék elől, és a tanári asztal mellé álltam. Először gépiesen a tanár felé fordultam, oldalt a többieknek, aztán helyesbítve a diákok felé tettem egy negyed fordulatot.

– Tenyeres vagy körmös?

– Körmös – mondtam, és megfeszítettem a törzsem.

Néztem Pistit, aki a körmét piszkálta, és csak a harmadik néma csapás után nézett fel. Egy jajszó sem hagyta el a számat. Letelt a hagyományos tíz csapás, de a tanító az ilyenkor szokásos módon néhány ráadással folytatta, de egy pisszenést sem hallattam. Csak bámultam Pupek Pisti szemét. Éreztem a fájdalmat, a fa kemény ütését, aminek nemhogy ellentartottam, de folyamatosan egy-két centivel magasabbra is emeltem a kezem. A többiek elismerően mormogtak, de én csak arra koncentráltam, milyen érzés az, ahogy bennreked a kín.

Bizonyos fokig nehezebb így, hogy az ember nem szisszen, nem sír, nem hunyja be a szemét, várva a végét. Másrészt minden csapással növekedett bennem az erő. Úgy éreztem, bármeddig üthet, és ha belehalnék is a fájdalomba, az csak az én fájdalmam lehet, nincsen hozzá másnak semmi joga.

Vége lett a körmösöknek, és lassan a helyemre mentem. Leültem, és felhúzott szemöldökkel végignéztem a még mindig némán bámuló osztályon. Pupek Pisti alig észrevehetően biccentett a fejével.

Vissza a tetejére