Novák Zsüliet

2021/2 - Isten Covid idején2020/3 - A kutya2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Isten Covid idején


Két tojás. Mindössze két tojásra volt szükségem, hogy megemlékezzek a születésnapomról. Négyen lakunk a lépcsőház negyedik emeletén. Egy tagbaszakadt férfi, egy mosolytalan, idős nő és egy egyetemista korú lány, akit leginkább változó hajszínéről lehetett megismerni. Meg én. Bármilyen lehetetlen hajszín föltűnik a környéken, püspöklilától a kanárisárgáig, mérget lehet venni rá, a négy per hármastól származik. Hosszas mérlegelés után, jobb híján döntöttem mellette. Becsöngettem, és bár meglepett arccal nyitott ajtót, számomra kínos kérdésem egyetlen pillanatig sem furcsállta. Kicsit pironkodtunk, amikor rájöttünk, hogy a tojás átadásának udvarias és biztonságos módja egyikünk számára sem ismert, ám egy zavart kuncogás minden feszengést feloldott, ahogyan ez már csak lenni szokott.
Jobb kedvem lett a két sápadt tojástól. Néhány éve éppen tavasszal tört el a lábam. Mégis most sokkal félelmetesebb lemondani a kipattanó rügyekről, az első tavaszi napsütésről a hátamon, amely a szívemig fejti le rólam a fagyosságot. A cseresznyevirágzásról, de még inkább a hervadásról, amikor a szél megkavarja a szirmokat, nekilöki őket a testemnek, és én a virágeső felé fordíthatom az arcom. Csak ne lenne ilyen rémisztő kihagyni a második tavaszt és nyárelőt.
Mindig is szerettem egyedül lenni. Szerettem hallani a gondolataimat, figyelni, mi perceg a falakban, a lelkemben. De az egyedülléthez eddig nem tartozott hozzá ez a feneketlen csontmagány. Reggelente emlékeztetem magam, hogy ki vagyok. Mindarra, ami a négy fal között nem számít. A nevemre, a múltamra, a megnyert és elveszített harcokra. Emlékeztetem, mert valamit mégiscsak kell, hogy számítson, amivel az elmúlt évtizedeket töltöttem.
Délután becsönget szemből az apró néni, kis permetezőflakonba kapaszkodik, és mentegetőzéssel kezdi látogatását. Bátorító nézéssel igyekszem továbblendíteni nyugtalanságán, én is hasonlót éreztem pár órája. Kiderül, a palántáit tetűirtózta az erkélyen, de mivel ebben a házban nincsen akkora erkély, vagy inkább annyi palánta egy ekkora erkélyen, hogy egy liter oldat elfogyjon, szeretné felajánlani a maradékot az én paradicsomjaim számára. Nem leskelődni akart, csak látta… Már profi vagyok a karanténos adok-veszekben, a tenyeremre helyezi a szert, én pedig lefújom a növényeket. A lábtörlőjére teszem a maradékot. Még legalább tízerkélynyit le lehetne vele kezelni.
Azon gondolkodom, ha olyan hangerővel bömböltetném a metált, hogy átjöjjön valamelyik szomszéd, és legalább az ajtón keresztül veszekedjen velem, vajon jobban érezném-e magam.
Ha létezik az Úristen, akkor a rezes hajnalokban él. A széles ég alatt, a pazarló tavaszban, amikor életek milliói ébrednek egyazon pillanatban. És én mindebben, a kavics formájában, az elém hulló levél erezetében mindig is jeleket kerestem. Jeleket, amelyek végeredményben csak annyit jelentenek, hogy vágyakozom valami után. Most pedig úgy hiányzik ez az apró hit vagy nemhit, az isteni kacsintás, amely mindösszesen arról adna számot, hogy majd negyven éve gyáva vagyok a jó napot kívánok és az isten hozott között választani. Sokat, ám felszínesen alszom. Valahogy álmomban is tisztában vagyok vele, ez csupán álom. Csak egy kicsit jobb, mint a végtelen óceánt mutató képernyővédő a számítógépemen.
Az emelet negyedik lakója egy hatalmas, kopasz férfi, kissé előreboruló vállal. Valaki azt mesélte róla, virágboltos, s ez még gyanúsabbá tette. Hogyan foglalkozhatna krizantémmal és gerberával egy szekrényméretű ember?! Viszont most ő is itthon tartózkodik, akár növényekkel foglalkozik, akár nem, és múlt szombaton megkérdezte tőlünk, kell-e valami nehéz dolog a nagybaniról, vöröshagyma vagy krumpli, mert azt ő nagyon szívesen… Egy kis saját ajtóban toporgó osztás-szorzás után közösen rendelünk egy húszkilós zsák krumplit és tíz kiló vöröshagymát. Úgy jobban megéri.
Nem bírom tovább. Takaros szülinapi meghívót dobok a postaládákba. Este nyolckor székek húzogatása, zárbetétek kattanása veri föl a csöndet. A fiatal lányon végre kobaltkék szemfesték virít. A nénike levetette otthonkáját, kreppes anyagú ruhában ül, szálfaegyenesen. Hokedlik, fellépők kerülnek a küszöbökre, mögöttük mi. A négy per egyes, kettes, hármas és négyes. A férfi kis asztalán két üveg sör mellett egy nagy csokor boglárka illatozik. Később kiderül, pálinka is van az asztal alatt.
Tizenegykor fölordít valaki a lépcsőfordulóból, hogy csöndesebben, vagy rendőrt hív. Felkuncogunk. Erzsi néni visszakiált, de aztán jóképűt küldjenek. Ezen már hangosan hahotázunk. Virágos Misi rákontráz: vagy barnát, fokhagymagirizd-fenékkel!, mire én és Lettike orrunkat befogva igyekszünk halkabban visítozni. Részeg disznók!, dohogja az ismeretlen a lépcső közepéről, de hazamegy. Szerintem Bözsi néni férje volt a kettő per kettőből.
Kitörlöm a könnyet a szememből, s közben valami felcsillan a koszos lépcsőház jobb fölső sarkában. De mire odakapom a tekintetem, kihuny.
 
 

Vissza a tetejére