Závada Pál: Janka estéi, Három színdarab. Magvető Kiadó, Bp., 2012

Ha őszinték akarunk lenni, bevallhatjuk, hogy a színpadi művek olvasása többnyire nem a műélvezet csúcsa. A nagyközönség szívesebben rá is hagyja ezt a „hivatásos” olvasóra.

És ebben a közönségnek a legtöbb esetben nagyon is igaza van. Hiszen a színművek akkor születnek meg, amikor a függöny, még ha képzeletbeli is, felgördül, a nézőtéri lámpák elsötétednek, és kezdetét veszi a játék. Az a nagy kollektív játék, amelyikben nemcsak a mindenféle rendű és rangú közreműködők, hanem a mindenkori közönség is tevékenyen vesz részt. Azzal, ahogy fészkelődik, sóhajt, nevet, sír és tapsol.

Závada Pál új drámakötete, a Janka estéi három regényből táplálkozva született. A fényképész utókora és az Idegen testünk adja a Magyar ünnep és a címadó Janka estéi alapját, míg a kötetet nyitó színdarab, a Jadviga párnája megőrizte eredeti címét. Olvashattuk a regényeket, egyikből már film is készült. A darabokat előadták, kritikák születtek, azóta beszéltek, vitáztak róluk. Nem hessegethetjük el az önkéntelenül fölhorgadó kérdést: mi a csudát lehet még kihozni ebből az irodalmi anyagból most így könyv alakjában? Sommásan előrebocsáthatjuk: nagyon is sokat.

Bár a három mű sokban különbözik (és kétségtelenül a középső, a Magyar ünnep a legintenzívebb, a legerősebb), megformálásukban rokonságot mutatnak. Mind a három színmű az elidegenítés drámai eszközeit alkalmazza. A mindegyikben szereplő Kar nem annyira az ókori görög hagyományokra, hanem – így olvasva sokkal inkább – a brechti színpadra emlékeztet minket. Érdekes módon mind a három regény „alapanyagként” kiválóan alkalmas volt erre, bár a hangsúlyok másutt és másutt vannak mindegyikben. A regényekből csupán néhány szálat emel ki az író, igaz, talán a legfontosabbakat. Závada tévedhetetlen magabiztossággal foglalja most össze korábbi epikai műveiből azokat a meghatározó és dramatikailag is hatásosan fölépíthető elemeket, amelyek a színpadon nemcsak megélnek, de amelyek – látszólag – olyan könnyedén simulnak bele a másik műfaj formanyelvi szabályaiba, mintha már eleve azok szerint íródtak volna. Pedig dehogy, illetve valamennyire mégis. Hiszen azt végképp nem könnyű eldönteni, és nem is vállalkoznánk rá, hogy ezek mennyiben adaptációk, és menyiben szinte teljes újraírásai a történeteknek. Is-is, talán.

A sűrítés, szűkítés, szublimálás az alapvető művészi módszere a Janka estéi ciklusnak. Hiszen a szereplők jószerivel nem eljátsszák a sorsukat, hanem olyan tömör és lelkileg felgyorsult intenzitással idézik meg, mint egy álomban. Sőt, mondhatni, lázálomban. Hogy egy kissé hajmeresztő párhuzamot vonjunk, úgy, mint egy opera seriában. A Kar, de gyakran maguk a hősök is, rendre elismétlik, variálják a fontos momentumokat. Az újabb és újabb énekek egyre kérlelhetetlenebbül tárják föl az első pillanattól megérzett sötét mélységet, amit sorsnak, életnek, történelemnek nevezünk jobb szavak híján.

Boldogtalan, meglopott, el- és megcsalt szerelmekről, végighazudott életekről, a józannak látszó polgári-paraszti rendet vak fátumként felforgató, de ezzel le is leplező szenvedélyekről – a Jadviga párnájában főként. A mélységes mélyben gyökerező magyar feudalizmus sokat megátkozott, de máig le nem vethető örökségéről, a szabadság zsigerileg pusztító hiányáról immár nemzedékek óta, a kisebb és nagyobb hazugságokon és gazságokon vásárolt átmeneti konszolidációk jellemet torzító átkáról, a kigyomlálhatatlannak tetsző antiszemitizmusról, a faji és osztálygőgről, és arról a felemelő, másokat letaszító, megint másokat elpusztító kollektív játékról, amelyet újkori magyar történelemnek is hívhatunk.

Sok minden ismerős azoknak, akik olvasták a regényeket (látták a filmet), ám ezek a drámák mást (is) mondanak. A Jadviga párnája a színpadon, illetve most kinyomtatva mintha még markánsabban mutatná a női sors megalázó kiúttalanságát a 20. századi Magyarországon, mint a regényben. S legfőképpen az sugárzik ki a rövid jelenetekből, az így-úgy variált énekekből, hogy a rajtunk folyton átgázoló politika mint ragály hinti szét az előítéletek, gyűlölet, irigység magvait. Ám ha emberségbe, hétköznapi szeretetbe, szerelembe, szenvedélybe gabalyodnak a szereplők, akkor mintha tökéletesen elfeledkezni látszanának e sötét oldalukról. Már, persze, csak azok, akik legalább a szenvedélyre képesek, még ha ezzel gyötrik, akár el is pusztítják egymást és magukat is.

A Magyar ünnep, a középső színdarab, már nem a hétköznapi életbe berontó történelem példázata, hanem a kollektív hazugság egyre rikítóbb díszletei között tengődő emberi lények szomorú játéka. Éppen a második bécsi döntés, „Erdély visszatérése” oly jellemző történelmi pillanatában verődik össze a fura, de nagyon is jellemző

szereplőkompánia: a svábból magyarnál magyarabbá változott katonatiszt, a német birodalmi gyökerekhez „visszataláló” öccse, a már keresztényként nevelődött félzsidó fényképésznő és lelkész öccse, akiről ráadásul azt rebesgetik, hogy meleg, a pesti kiskereskedő zsidó család, meg a cinikus örök túlélők, a meggyőződésüket ki-be fordítók férfi és női prototípusai.

Összegabalyodó sorsukban számos visszatérő mozzanat érhető tetten. Az egyik, és a legcsüggesztőbb, az a mélyen gyökeret vert rasszizmus, amelyik, bár nem akarnak/akarunk tudni róla, de folyton szétválasztja, meggyöngíti és szolgává alacsonyítja a magyarokat. Amelyik az egyik nemzeti fátumunk. Miközben a szereplőket érzelmeik, ösztönös gesztusaik folyton egymáshoz taszítják a szerelemben, munkában, szimpátiában és antipátiában, az éppen „aktuális” előítélet – a Magyar ünnep idején leginkább az antiszemitizmus, majd a svábok kollektív megbélyegzése – mocskos történelmi játszmák eszközévé és áldozataivá teszi őket. A zsidóság helyzetéről, az antiszemitizmus változatosan burjánzó formáiról Závada olyan plaszticitással szól mind a három drámában, amellyel olvasóinak súlyos teher szembenézniük. 

Igaz, a szembenézés önként vállalt kényszerére nem is sok példát látunk magunk körül. Az áldozatokat bűnössé kikiáltó politikai arrogancia sem új a történelemben, mégis mindig olyan hihetetlen, amikor újra felüti a fejét. A dráma végén elhangzó songban a szerző a Himnuszt és a Szózatot parafrazálja a „meghasonlott nemzet” énekeseként. Sötéten kemény sorok: „Magyarnak s némely társnépének itt e föld,/ gyalázat!, nem egyenjogú hazája már./ Most úri csőcselék s önnön gyávasá-/ gunk meghasonlott nemzetünket tépi szét./ Ugyan hogy hívjuk balsorsunk ítéletét, / a sírt, hol nemzet süllyed el s oly sok viszály? / Ki az isten nyújt felénk, ha küzdünk, védő kart, / mely ápol, s majdan sírod is, ha elbukál? / Isten halott, nem nyújt, ha küzdesz, védő kart, s hol nincs számodra hely, az ország vérben áll.”

A Janka estéi a jelenig ér el úgy, hogy a közelmúlt hamis díszleteit döntögeti le. A falukutatók mozgalmának ellentmondásos ténykedése, a magyar értelmiség markáns részének az ilyen-olyan hatalomhoz való, finoman szólva nem éppen autonóm viszonyulása, a rettegés évei után a véren és áruláson vásárolt kádári konszolidáció mindennapi hazugságai, a pillanatnyi túlélés hosszú távon gyilkos stratégiája itt már végképpen szublimálva, pusztán három szereplővel és a kétfős Karral lényegül színdarabbá. A kötet utolsó darabjának szomorú konklúziója: a közelmúlt élhető-élhetetlen skizofréniája, a kölcsönös függések, szívességek és zsarolások évtizedei a legjobbakat is cinkossá szürkítették.

Még az örök miniszter, a mindent túlélő, mindenütt élni képes népi káder is majdnem bajba kerül 1956 forrongó hónapjaiban és főként utána. Mindenütt ti vagytok? Vagy mindenütt én vagyok? – hangzik el a rémült kérdés. Nagyon úgy néz ki, a hazugságok ragacsos pókhálójából még maga a pók sem szabadulhat. (Persze, a végén kiszabadult, láthatjuk, ha csak körülnézünk e hazában.)

A darabokban a színpadi idő könnyedén és gyorsan fordul. Az idősíkok rendre egymásra csúsznak, ettől pedig az amúgy is sűrű drámai anyag még inkább esszenciálissá válik. A drámává sűrűsödő regényrészekből afféle keserű, énekes balladák, végül rezignált songok válnak. Az epikai kiindulásból a drámain át a lírai sűrítményig juthatunk akár egy felvonásnyi idő alatt is. Tán ezért is élnek és hatnak a regények adaptációi olyan erővel a kötet lapjain.

Aki most találkozik Závada-művekkel először, kezdheti nyugodtan ezzel. Izgalmas ismerkedés lesz. Aki olvasta regényeit, tán látta ezek színpadi-filmes változatait, annak meg azért érdemes kézbe vennie a Janka estéit, mert a kinyomtatott színdarabok mást és bizonyos szempontból többet adhatnak, mint a korábbi művek.

Nem nagyon szokás irodalmi recenziókban a könyvek fizikai megjelenésével túl sokat foglalkozni, de ezúttal nem lehet szó nélkül hagyni ezt sem. Ugyanis a Janka estéit egész egyszerűen jó a kézbe venni. Závada könyve praktikus, mert bár kemény borítójú, a kellemesen törtfehér színű papírnak köszönhetően könnyű mégis. Jó a mérete, kézbe simul, táskába könnyen belefér. Tipográfiája visszafogott, elegáns, betűi jól olvashatók – dicséret érte Pintér József tervezőnek és a Szekszárdi Nyomdának.