Nem nagy öröm (Háy János: Mamikám)
Háy János: Mamikám. Európa Kiadó, Bp., 2021
Háy János nagy port kavart regénye, a Mamikám a cigányokról/romákról szól (főként) bírálói szerint. Legalábbis a súlyos elmarasztalások annak szóltak, hogyan jeleníti meg, ábrázolja, beszélteti el sem nevezett főhősét, egy cigány/roma asszonyt. Aki ráadásul sodró lendületű monológjával „uralja” a szüzsét a maga sajátos nyelvén és beszédmódjával.
Nem tudom, az író számított-e arra, amit kapott. Azt pedig végképpen nem tudom, érdemes lett volna-e írás közben gondolnia rá, hogy a mai magyar közállapotok egyik legforróbb, legmegosztóbb és hideglelősen rémisztő jelenségével foglalkozik. Azzal a beteg, mérgező dologgal, amibe a magyar társadalom egy korábbi, másként tűrhetetlen, de talán nem ennyire agresszív és gyilkos szembenállásból jutott. A rasszizmusról beszélek.
A végletes jelenkori helyzet lényege a cigányok, de általában is a szegények és vesztesek elleni agresszív és aktív gyűlölet. Az alul lévők tökéletes esélytelensége, társadalmon kívüli létezése egy jó ideje szinte már megszokott helyzet. A tiltakozás, aktivizmus, jobbító szándék aprócska csepp a hangos vagy lappangó gyűlölet sötét óceánjában. A rasszizmussal mélyen átitatott jelenkori viszonyok – s nem vigasztalhat minket a tudat, hogy világjelenség részesei vagyunk – elviselhetetlensége és az erre adható „válaszok” korlátozott hatóereje láttán érzett frusztráció állhat a Mamikám-ellenes felszólalások érthető, de mégis sajnálatos példái mögött. Erről később még ejtünk néhány szót.
De a felszólalások nemcsak sajnálatosak, hanem alapvetően irányt tévesztettek. Lényegében hagyják figyelmen kívül a regény igazi témáját. Ez a könyv ugyanis a magyar társadalomról szól, szerintem. Sőt a világ állapotáról leginkább. Az igaz, hogy első szám első személyben valamiféle sajátos kevert nyelven beszéli el a tragikus sztorit éppenséggel egy cigány asszony, helyesebben Háy János beszéli el a kitalált „jányka” bőrébe bújva. A fölkavaró erejű történet egy sorson – s a vele összekapcsolódó sorsokon – keresztül ad társadalmi látleletet. Ez adja szuggesztivitását, karcos hatását, újdonságát, és talán éppen emiatt nem sikerülhetett tökéletesre. A Mamikám hőse, a szívszorítón nehéz gyerekkorból evickél el lehetetlen körülmények közt, a jövő és esélyek nélküli jelenben a tragédiája felé. Alkoholista, elhanyagoló anya, súlyos alkoholista apa, aki bár igyekezett kikapaszkodni a reménytelenségből a Kádár-rendszer lyukacsos szociális hálóján, de túl hamar meghal ahhoz, hogy igazi példa és támasz lehessen. Szörnyeteg nevelőapa, bűnözésre kényszerítés már gyermekkorban, családon belüli abúzusok kiskorúak ellen. Javítóintézet szörnyűségei, szerencsétlen párkapcsolatok, teljes érzelmi elhanyagoltság. Majd hősünk fogyatékos gyermeket szül meg, egy másik szépreményűt, akit sajnos a drogok visszarántanak a mélybe. Permanens egzisztenciális kilátástalanság, a környezet mindennapi rasszista gesztusainak és nőként a szexuális kiszolgáltatottságnak megszenvedése. A teljes lelki elszigeteltségből csak egy szabálytalan kapcsolat emeli ki őt néha – vagy legalábbis elhiteti vele, hogy emberszámba veszi valaki végre –, egy falubeli elmagányosodott parasztasszony „barátsága”. Őt hívja hősünk Mamikának a saját gyűlölt anyja helyébe emelve az idős szomszédot. Mamika gyerekei és unokái külföldön élnek. Elhanyagolják és magányra kárhoztatják a megözvegyült asszonyt, mint annyi más öreget abban a falubeli idősotthonban is, ahol hősünk éhbérért dolgozik. Mamika közel engedi, beszélget a jánykájával, és segíti a maga módján. De a magyar öregasszony nemcsak hősünknek, másoknak is ad néha élelmet, apróságokat, de pénzt is kölcsönbe. Cigánynak és nem cigánynak egyaránt. A „barátság” vége a napi hírek bűnügyi rovataiból ismerős: Mamika eltűnik, gyilkosság áldozata lesz nyilvánvalóan. A fő gyanúsított a regény hőse. A falu szemében, a rendőrök meg a saját utált férje szerint is. Az asszony egész élete dühével és keserűségével rohan rá a gyűlölt férjre, és őrjöngve agyonveri. Az olvasó fejében pedig ott motoszkál a kérdés: talán kettős gyilkos lenne a szerencsétlen? Bárhogy tagadja, ő ölte volna meg Mamikát is?
A névtelen elbeszélő hátborzongató és mellbevágó részleteket mond el alkoholizmusról, kábítószerezésről, állatias szexualitásról, mindenféle abúzusról, mérhetetlen szeretetlenségről, az őszinte emberi kapcsolatok, rokoni, baráti kötelékek hiányáról, a „szükségszerű” bűnözésről, a múltból generációkon át hordozott traumák feldolgozatlanságáról. Emlékek és traumák testet és lelket belülről pusztító kártéteményeiről. A sajátjairól is, persze. És más cigányokéiról. De nem csak. Sőt. A nem cigányokéiról is bőven van mit mondania. Mondja is őszintén és áradón.
Megértjük azt is, hogy minden, ami hivatalos, állami, ami túlmutat a privát szférán, talán még hazugabb, represszívebb, a bajokat csak tovább fokozó. Iskola, gyámügy, egyház, fegyház, munkaerőpiac, vagyis állam és politika, ha beleavatkozik a nyomorultak életébe, biztosan tovább ront rajta. Igaz, a hivatalosság ritkán jelenik meg közvetlenül hősünk elbeszélésében. És vitathatatlanul ez így is van. Tényleg úgy néz ki, hogy nálunk (is) teljességgel hiányzik a nyilvánosságból, a médiából, a közéleti térképről a népesség egyik részének élete, sorsa, története és persze az arca is. Ha véletlenszerűen felvillan, akkor az bűnügyi és színes hírek egzotikus-rémisztő vagy szociografikus látleleteként ismerhető meg, mint valamilyen tőlünk teljességgel idegen és lényegileg különböző életek lenyomata. A cigányság, a szegénységben élők, a súlyos mentális bajokkal küzdők kívül esnek a „köz” figyelmén és ügyein. Csakis mint probléma, nehézség, kolonc kerülnek kapcsolatba a különféle intézményekkel. Feleslegesek, csak a baj van velük. Kimondva, kimondatlan ezt kapják hivatalosan. És ugyanezt tapasztalják meg a többi embertől is.
Nem kell hozzá iskola vagy a szabatos nyelvhasználat képessége, hogy átlássák, hol a helyük, hová szorítja őket az ellenséges világ. Háy regényének elbeszélője is tökéletesen érti a dolgok velejét. S minél közelebb élnek földrajzilag és társadalmilag hozzá a mások, a szerencsésebbek, ügyesebbek, a többség jogán hozzá képest kivételezettek, általában annál durvábban csattannak a szó szerinti vagy képletes pofonok.
Háy is ennek a kitaszítottságnak, extremitásnak a bélyegét nagyítja föl, amikor ráereszti az olvasóra hősének különös, erőteljes és a többségtől idegen nyelvezetét. „Persze a parasztok most is olyanok, hogy cigántó nem kő semmi, csak a Mamika nem olyan, neki ha viszek valamit, mer én csinátam, akko elveszi, oszt megeszi vacsorára, aszongya, hogy hagyd csak itt jánka, maj megeszem vacsorára, oszt másnap odaaggya a lábast, amibe vót, amit csinátam. De a többi paraszt nem enne a cigán után, a cigán lábasábó egy falatot se, akkó se, ha megdöglene éhen. Nem inna abbó az üvegbő, amibő a cigán ivott, mer utákozik tőlünk. A házába se menne be, mer hiába kaptunk házat, mondogatta az Öregmamika, a Mamika annya, hogy a cigán, az cigán, a házbó is putrit csiná.” Fárasztó és megterhelő olvasni a könyvet a nyelvezet és persze a nyomasztó tartalom miatt. De az olvasó a nyelvi közegbe zárva rákényszerül a közelségre, a szinte testi kontaktusra a főhőssel és világával. Az ő szemével lát, az ő emlékeit éli át, az ő fejével kell gondolkoznia.
Nem vitatkoznék rajta, mennyire autentikus ez a nyelvezet. Ez is a kemény bírálat tárgya volt. Többen úgy érezték, ezzel is lealacsonyítja Háy a hősét. A roncsolt nyelvvel. A neten is szép számmal találni írásos és mozgóképi példákat – kajánul gonosz lenézéssel kísért kommentárokkal – az elfogadotthoz képes roncsoltnak mondott, nyelvtanilag és stilisztikailag aggályos nyelvhasználatra. Ezeket nézve-hallgatva a többség vidáman kacagva rögtön kiválóbbnak érezheti magát. Fiam nyelvészettanára jut az eszembe mindig a helyesírásról és nyelvhasználatról, a suk-sükön élcelődőkről. Valami olyasmit mondott: aki megérteti magát, az helyesen használja a nyelvet. Nincs kánon, nincs alá- és fölérendeltség.
Éppen olyan nyelvezettel, mint a Mamikám főhőséé, nem találkoztam. Nem is találkozhattam. Ugyanis jól észlelhetően az író maga változott át jánykává, és többször is úgy kerekítette ki a szöveget, ahogyan biztosan nem lehetne a valóságban. Tartalmilag és stílusban is. De hát ez irodalom, védekezett Háy a bírálatok ellen. És igen, az. A tanulatlan, megkínzott, megtaposott, mélyszegénységben élő asszony nem vonna le olyan következtetéseket, amilyeneket a Mamikám hőse folyamatosan tesz önmagára, a cigányságra, a parasztokra, a városiakra és sok minden másra vonatkozóan. Ez zavaró is, különösen amikor nagyon is meg akarja értetni az író, hogy nem a származás, pláne nem holmi rassz, hanem a világ tehet arról a sok csúnya, aljas, undorító ügyről, amelyiket hősünk elszenved és valamelyest maga is generál. Érdekes, hogy az írót vádlóknak ez egyáltalán nem tűnt föl. Viszont egészen zseniális, ahogyan a lényegtelennek, nem a tárgyhoz tartozónak látszó elemeket az elbeszélő folyton beemeli a monológjába. S ami először zavaros és fölösleges locsogásnak tetszik, az valójában szociologikus háttérinformációkkal szolgál a lényeget illetően.
Háyt érzéketlenséggel, a középosztálybeli fehér férfi szexista és rasszista megközelítésével vádolták, ha jól értem. Igazán nem szeretnék további támadóknak ötleteket adni, de a katolikus klérus, a vidéki paraszti kultúra tisztelői, a karhatalmi szervezetek vagy a pedagógusok és állami tisztviselők is találnának fogást az írón. Hiszen megtudjuk, hogy a cigányok a parasztok megrendelésére és orgazdaságával loptak, a szörnyeteg és nyomorult „magyar” férfiak mint a szexuális kizsákmányolás letéteményesei tűnnek föl, a karriert építő fiatalok érzéketlenül hagyják egyedül meghalni a szüleiket, a kikapós és képmutató papok és hívek, a cigányok fölött üvegplafont húzó hivatalnokok és tanárok, a brutális és érzéketlen rendőrök csúnyaságai semmiben sem különböznek másokéitól.
Azt hiszem, az áradó és nyomasztó nyelvezet arra is való, hogy fogságban tartsa az olvasót. Egy másik, az övétől eltérő (vagy tán nem is annyira eltérő) világ fogságában. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy megboldogult srévizavé szomszédomat, Tóni bát, aki „etnikai kisebbségben szenvedett” – hogy idézzem őt magát –, többször is eszembe juttatta a regény elbeszélő folyama.
Pedig Háy sok mindent inkább nem fejtett ki. Szólhatott volna például bővebben a cigányok súlyos előítéleteiről a többségi társadalommal, elsősorban a parasztokkal szemben. A gyűlölet és öngyűlölet harmonikusan adja ki azt a mérgező koktélt, ami árkokat mélyít emberek és emberek között. Itt is, ott is. Ez sem magyar specialitás, persze. Nézzék meg Spike Lee zseniális Dzsungelláz című filmjét, ahol azt a szerencsétlen lányt taszítják ki saját olasz és aztán afroamerikai szerelme közösségéből is, akibe valamilyen csoda folytán nem szorult egy csepp rasszizmus sem. Na, neki aztán nincsen helye sehol a világon.
Latin-amerikai és verista elbeszélők írásai másoknak is eszükbe jutottak a Mamikámról. És tényleg, a fekete nyakon van öntve még egy kis mélyfeketével ebben a regényben. Semmi humor, csalóka napfény vagy suta kedvesség nem képes belopakodni a végzete, a gyilkosság (vagy tán kettős gyilkosság) felé vágtató sorsba. Ahogyan egyre inkább sűrűsödik az elbeszélés, mintha veszítene regényszerű jellegéből, és a drámai-színpadi töménység uralná el az őrület utolsó lapjait. Sajnáltam ezt. Fejbevágó így, nem mondom, de a valóságszag egyre kevésbé érezhető a balladai sötétség és nemezis kulisszái között. Mintha nem lett volna türelme, ereje lassabban és árnyaltabban kibontani a regény végét Háynak.
Ebben a szenvedések és szörnyűségek okozta sötétségben, ami az egész regényt jellemezi, személy szerint is zavarba hozott az a szexuális túlfűtöttség, ami újra és újra mint fő motiváció előtör a főhősből, de tetten érhető szinte mindenféle korú, nemű és társadalmi helyzetű figura esetén. Az írót rasszizmussal vádolók ebben is tudatosságot találtak. Én pusztán értetlen vagyok. Talán rosszul láttam és látom a világot, talán bennem vannak frusztrációk és elfojtások. De talán az író esett túlzásokba.
Az egyetlen, ami fölsebzi ezt az igazságtalanságra, hazugságra és egymás elnyomására épülő világszövetet, az a Mamikám és a cigány asszony közötti sivár, de a semminél mégis sokkal többet érő emberi kapcsolat. Igaz, ez a kapcsolat is ezer sebből vérzik, hiszen szeretet ez egyáltalán? Hősünk számára már az is szeretetnek értelmeződik, ha valaki nem bántja őt. Érdekek is vezérlik mindkettőjüket. Hát, naná, nem csak a nagy önzetlen szeretet. Ahogy mindenkit, ha a szívére teszi a kezét, és képes egy pillanatig őszinte lenni saját magához. De pusztán a közeledésből, a valamelyest közelségből és kommunikációból mégis kinő valamilyen torz, de pozitív érzelmeket is gerjesztő viszony. Bár joggal érzik úgy a Háyt bírálók, hogy Mamika nagyjából ugyanazokat az előítéletes dumákat nyomja, amiket mindenki. De hát, mi mást mondhatna ott és akkor ez a falusi öregasszony? Viszont a gesztusaival mégis irracionális módon néha képes túllépni a társadalmi meghatározottságán, neveltetésén, világképén. Az irracionális szeretet és jóság – hogy érzelmes legyek egy kicsit – itt van. Mindig is jelen volt a világban. Néha-néha a művészek is fölfigyelnek rá. Mint Groszmann regényében, az Élet és sorsban, amikor a leningrádi győzelemkor a meggyötört orosz anya, akinek megölték a nácik a kislányát, várja a német foglyok botladozó menetét. Sötét, keserű bosszút érez, ahogy szorongatja a fekete kis cipót a kezében. És amikor az elgyötört német katonák oszlopa elé ér, kétségbeesve kettétépi a cipót, és dühösen hozzávágja az egyik csontsovány, éhező némethez. Ahogyan ott van a hírekben manapság is. A tengerparti görög falvak idős asszonyai, akik ragaszkodnak a hagyományaikhoz és szokásaikhoz, irracionális emberséggel segítik meg a számukra teljességgel idegen, Afrikából menekült színes bőrű családokat. Mamika és hősünk kapcsolata minden korlát és szükségszerű tragédia ellenére tagadása a rendszer logikájának és mindenhatóságának. Nem akadályozza meg a szörnyű véget, de akinek van rá szeme, látja mégis: van ilyen is.
S még egy gondolat a Háy elleni támadásokhoz. A szegény, a vesztes, a nyomorult, az alul lévő nem azért szorul szükségszerűen segítségre és támogatásra, mert szimpatikus, mert jó ember, mert megérdemli, mert jól igyekszik viselkedni a többségi normák szerint. Könnyen lehet, és nagyon is valószínű, hogy rosszul viseli magát. Nem felel meg a romantikus világjobbítás harcosainak. Nem segít a róla kialakított negatív kép javításában. Az igazságtalan világ mindenkin csak ront. A szegényen is, gazdagon is. Az emberekben bekövetkező tűrhetetlen fizikai és emocionális pusztulás a pusztító világ következménye. Ahogyan az a romantikus, idealista, egyszerűen szólva önáltató filantrópia is, ami – jó szándékkal vagy sem – megtiltani akarja ennek a realitásnak és okozatnak a feltárását. Nagyon is megértem, de sajnálatosnak tartom. Ahogyan az egyik roma aktivista írta elmarasztaló bírálatában: „…nem tudjuk ezt a történetet leválasztani magunkról.” Így igaz, de muszáj mégis leszögezni, hogy a píszí kirohanás önkéntelenül a represszióra épülő világ struktúráját mintázza. Senki sem tudja ugyanis leválasztani magáról a saját történetét. Sem Háy, sem az olvasó. Nehéz tisztán látni és méltányosnak lenni. De az ártó szándék és a tökéletlenség közötti univerzumnyi különbséget muszáj volna meglátni.
A hitvitázók rémisztő elhivatottságával és magabiztosságával cipelnek máglyára némelyeket – ma még csak virtuálisan. Régebben azt mondtam volna, nézzenek több Buñuel-filmet, különösen a Viridianát. De most inkább Spiró György korábbi cikke jutott az eszembe, ami Háy A gyerek című regényéről szólt: „Nem nagy öröm, hogy unokáinkra is ez vár, de legalább látjuk, hogy mi ez az egész.”
Talán túl vakmerőn és nem hibátlanul, de Háy a Mamikámmal segít abban, hogy meglássuk, mi ez az egész, amiben élünk. Író ennél többre ne vállalkozzon.
Vissza a tetejére