Töredezett sorsregény (Babarczy Eszter: A mérgezett nő)
Babarczy Eszter: A mérgezett nő. Jelenkor Kiadó, Bp., 2019
Huszonkét egyenként nem túl hosszú írás. Novellák. Többnyire azonos, kiérlelt írói nyelvet használó szerző. Vagy az utólagos kötetté szerkesztéskor vált markánssá a stílus? Az elbeszélések ugyanis hosszú évek alatt születtek. Mindegy. Az olvasó szempontjából nem érdekes. Csak a végeredmény. A kötet, A mérgezett nő. Némelyik elbeszélés valamelyest mégis kilógni látszik a sorból, mint a Sennyei Ilma eltűnt című, vagy az Alagút is. De az író többnyire plasztikus, mégis szikár nyelvezettel beszéli el hőse életének kulcsmozzanatait. Méghozzá gyakran intim, fölkavaró, a konvenciók szerint inkább eltitkolandó történéseit. Tudható, hogy zömmel önéletrajzi elemeket használva. A megélt és már feldolgozott élettapasztalat bölcsességének birtokában tárgyilagos rálátással ábrázol Babarczy, de az egykor történtek – meg azok egykori átélésének –, mondhatni, könyörtelen vagy inkább megalkuvásmentes visszaidézésével. A huszonkét írás füzére pedig egy ember, történetesen egy nő életének a gyermekkortól az öregedésig tartó regényét adja ki.
E fragmentált női sorsregény középpontjában a főhős karakterét meghatározó életkérdés áll: ki vagyok én? Ami mellé még kettő törekszik. Hol a helyem? S a kínzó harmadik: van-e helyem ezen a világon? Vagyis idevaló vagyok? Normálisnak számítok? A világ és énünk megértésének vágya és késztetése a gyermekkortól a halálunkig kísér és kísért. Vannak, akik dolgoznak, szenvednek, küszködnek vele, mint A mérgezett nő és írója, Babarczy Eszter. S vannak, akik el akarják és látszólag el tudják odázni a nagy feladatot akár egy életen át. De azt hiszem, végül senki sem menekülhet előle.
A mérgezett nő főhőse számára a ki vagyok én? alapkérdésre eleinte, kislány korában nem adható semmilyen, később is csak fals vagy bántón részleges válasz. Ugyanis ő az önmeghatározás triviális fundamentumán sem képes megvetni a lábát. Ki vagyok én? Egy kislány, nagylány, kamasz csaj, fiatal nő, és így tovább sorjázhatna a biológiailag kézenfekvő ténymegállapítás. De a sorsszerűen kapott élet és nemi szerep hősünknek nem érthető és el sem fogadható. A kezdő elbeszélés, a Nagymama exponálja a végzetes, a mérgező helyzetet, ami a létkérdéssel egy életen át küszködőt rémisztő magányba és sok szenvedésbe taszítja. Mit kezdjen azzal, hogy a nagymamája szerint ő „nem a mi fajtánk”. „Semmit sem lehet érteni, csak hogy haragszanak, és nem mondják meg, miért” – vonja le a konzekvenciát a nagymamája előtt értetlenül és ijedten álló néma kislány.
A további írások történései szinte mind erről a magára hagyatottságról is szólnak. Arról, hogy hősünk nem képes bizalmi kapcsolatot teremteni, nem képes érdemi segítséget kérni, reálisan fölmérni a helyét és helyzetét a mikro- és makrokörnyezetében. Az első szerelmi tapasztalat ijesztő kudarca (Nyaralás), a fiatalkori evési zavarok (Emlékpogácsa), az önbüntetés, az önsebzés (A levél), a torz, erőszakos nemi élmények (Az erőszak nyelve, Az alagút) mind példa a mérgező hatásra a kötet első felében. Végső soron nincsen senki, aki segíteni, bátorítani, korrigálni tudná/akarná őt ebben a nehéz projektben, a ki vagyok én? kérdésének „egyszerű” megválaszolásában. Hát nő vagy, olyan egyszerű ez, mondhatná (helyesebben modellezhetné, harmonikus életpályájával követendőnek mutathatná) egy-egy kedvesebb nagymama, bátrabb édesanya, összeszedettebb testvér. De hősünk pechére/tragédiájára nincsen olyan nő a láthatáron, akivel valamiféle biológiailag meghatározott meleg, bizalmi egysorsúságba lehetne kerülni. A „mi, nők” támogató, védő, erősítő közege sohasem nyílik meg számára, ha létezik ilyen egyáltalán.
Pszichológiai evidencia, hogy a gyermekkori trauma jó esetben és nagy munkával feldolgozható ugyan, de pusztító következményeit egész életünkben hordozzuk. Főhősünkkel is ez a helyzet házassága, felnőtti kapcsolatai, családja és gyermekei viszonylatában is, ahogyan a kötet későbbi fejezetei mutatják (Te szülj nekem testet, A pokol, A kis olló és más írások). De ebben a női sorsban mégsem csak fatálisan, megszokott szenvedések közepette peregnek le az évek és évtizedek, megrázó változás és élmény híján az öregedésig és a halálig. Történik ugyanis valami, ami nem hozza el a megváltást, a nagy kérdésre végre megadható könnyű választ, nem szabadít meg a gyerekkorból továbbhurcolt szenvedésektől, de mégis képes akkora lelki lökést és belső erőt adni, amekkorát semmi más nem: a terhesség, a szülés, az anyává válás ez. A Szülök fejezetet – amelyik további alfejezetekre tagolódik – olvasni olyan, mint a fenyegető, sűrű, félhomályos, ingoványos erdőben hirtelen napsütötte tisztásra találni. A kórházi szobában, amikor a kismamák a mellükre teszik a csecsemőket – bár egyáltalán nem kell kimondaniuk, de –, érzik magukban a hatalmas erőt. A női erőt.
A csodás orosz színésznő, Inna Csurikova mondta egy régi interjúban – akkoriban szültem én is, vagy négy évtizede –, hogy amikor a kórterembe „bedobálták” hozzájuk szoptatásra a babákat, körülnézett, és tisztán látta: minden ágyon istennő feküdt. Az Anya vagyok alfejezetet olvasva jutott eszembe újra a mi egykori zsúfolt kórtermünk. Az, ahogyan az addig nevetségesen végigkínlódott női identitászavarom, ott a vaságyon a kisfiammal a karomban, egyszeriben elillant. Nemcsak helyem volt az életben, nemcsak normális voltam, hanem mindenre képes hős. És nem is kellett semmit tennem ezért, elég volt, hogy létezem.
Talán Babarczy főhősének is az anyasággal sikerült megválaszolnia a saját nagy kérdését, pedig addig kiszorult minden a konvenciók kínálta „válasz-közösségből”. Sehol sem lett az „ő fajtájuk”, sehová sem illet be. Tragikusan nehéz ennyire egyedül lenni az életben, különösen gyerekként és ifjúként, de szerencsés esetben – olyan társadalmi-történeti körülmények között, amikor a dolgok csöndben, alig látható módon, de mégis változhatnak – éppen ez a magány adhat esélyt rá, hogy kilépjünk a kötelező formákból. A mérgezett nő anyaként is hibázik, csetlik-botlik, szenved, de egy dolog biztosnak látszik, ezentúl már képes válaszolni. Ki vagy te? Anya vagyok. Nő, csak másmilyen.
A kötetet záró két írást (A tárgyak beszélnek, A harag születése) az a nő jegyzi, aki vizsgálódik a múltban, válaszokat keres, mélységes sötét kutakba néz bele, képes megérezni/megérteni ősei szenvedéseit a génjeibe kódolva úgy, mint a saját poklát. S előtte még szembenéz több írásában az öregség bénító magányának, a vénség kiszolgáltatottságának meg a halálfélelem reális átélésének sötétjével (Voland, Szép halál, Vigyetek haza) is. Hogy más kimondatlanságok is terítékre kerüljenek egy kicsit – a kötet fő vonalától némileg eltérülve.
A könyv két utolsó szava: „megölöm magam”. Nem a boldog vég, persze. Mégis erő van benne. Nem éppen vidám megoldás a szenvedésre, de akarat, önrendelkezés, döntési lehetőség. Nem titkolódzás, eltűrés vagy néma szenvedés. Nem konvencionális női válasz, hanem zaklatott, ijesztő, tehetetlenül dühös. Lehetséges válasz egy mai nőtől.
Az első elbeszélés makacsul hallgató nagymamája nem akar és nem is képes beszélni.
A korábban stilárisan egy kissé elütőként emlegetett novella, a Sennyei Ilma eltűnt női hőse, a népszerű vidéki gimnáziumi tanárnő azért hagyja el az életét, mert ráébred, nem mondható ki az igazság. Nem akar beszélni, tanítani, kapcsolatokat ápolni, mert nem akar hazudni. Ír egy levelet, de aztán eltűnik. Babarczy megtöri a női omertát, ahogyan szerencsére egyre többen teszik ezt manapság. Fontos ez a női szempont miatt is. Fontos, mert valamiféle kárpótlás, elégtétel, a „mi, nők” valódi közös élményének megteremtésére irányuló erőfeszítés. Kijár ez a nőknek. Anna Karenina regénye mellett ott a helye Alekszej Karenin és Vronszkij grófénak is egy nő tollából.
De az igazság az életről talán csak akkor mondható majd ki, amikor a szenvedések és hallgatások bonyolult szövevényét képesek leszünk teljességben látni és láttatni. Kislányokét, kisfiúkét, férjekét, feleségekét, erőszaktevőkét, áldozatokét, anyákét, apákét, fiatalokét, öregekét, emberekét, állatokét, gazdagokét. A kik vagyunk mi? kérdésre adott válaszokhoz igyekeznünk kell minden rendű és rangú represszió egymással összeszőtt, nyomasztó struktúráját feltárni, hogy megszabadulhassunk tőle. Kigyógyulni jó sokáig nem tudunk belőle, de talán megtanulunk együtt élni vele.
Vissza a tetejére