Igaz, nem igaz, miért az és miért nem? (Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek)
Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek. Kalligram Kiadó, Bp., 2024Már egy ideje nyilvánvaló, hogy a magasnak mondott művészetet is elérte az a kényszer, realitás, vagy nevezzük akárhogy, amit a néhány évtizede létező digitális világ hozott. Különösképpen azt a sohasem látott újdonságot nem hagyhatja figyelmen kívül az emberi létre a maga eszközeivel reflektáló mindenféle alkotói terület, amit a digitális önreprezentáció és kommunikáció teremtett. Soha ennyi arc és arculat, soha ennyi vélemény és történet, soha ennyi korábban intimnek tartott gondolat, igazság és hazugság megosztása másokkal, helyesebben mindenkivel, aki nem képes vagy nem akar elfordulni ezektől. Így aztán különösen izgalmas, ha olyan valaki jelentkezik szépprózával – novellák és drámai textusok után és mellett regénnyel –, aki számára ez maga a természetes életközeg. Hiszen szerzőnk még harminc sincs.
De utáltam mindig, ha valakinek az életkorát hangsúlyozták bármilyen teljesítmény vagy éppen kudarc miatt. Mintha az életkor bármire feljogosítaná vagy bármi alól felmenthetné az embert, vagy csak pusztán az évek csekély vagy nagy száma érték lehetne önmagában. De. De most két okból mégis érdemes megjegyezni, hogy Biró Zsombor Aurél az idén huszonhat éves, mert ahogy írtam, ő beleszületett az internetbe. Az igazságok és hazugságok kaotikus és nyomasztó univerzumába. Meg az is meglepő manapság, ha fiatal íróként, pláne regényíróként nem harmincakárhány évessel találkozik az ember.
Olvasom az első oldalakat: oké, nemzedéki hang erőteljesre hangszerelve, egyes szám első személyben. Jó mondatok, jól gördül a történet. Sok a szenzualitás: látványok, szagok, hangok, tapintások. Ezek is jók, bár szinte minden végletes. Elég gyakori ez a kortárs irodalomban. Végletes és végletesen egyértelműsített, lekerekített. Itt is mindenki tömi a pofáját, ordít, röhög, vigyorog, taknyos a rajtkő, cigikávészagú a lehelet és fekete kosz a körmök alatt. Na, és a kifogyhatatlan trágárság is dől mindenki szájából. (Bár talán a trágárság kifejezés már el is avult, hiszen a szelíd kisgimnazista lányok torkából olyasmi zubog föl manapság minden indulat nélkül a maga természetességében, amilyet az én gimnazista koromban a legdühösebb autószerelő bácsitól sem hallottam, ha az anya nagyon nem akart rákapni. Vagyis talán csak nekem trágárság az unalmasan hétköznapi szóhasználat.)
Rögtön az elején találkozunk a boomer apával, aki persze macsó, és nem akarja meglátni a fia igazi szándékait és vágyait; meg a vízilabdaedző, aki pedig éppen olyan erőszakos, taszító karakter, amilyet csak elképzelni lehet. Az uszodai öltözőben verbális és fizikai erőszak a fiúk között, alázás és végtelen magányosság, az együttérzés és szolidaritás teljes hiánya. De a Waldorf-suli szeretet-megértés mantrája is megkapja a magáét. Ugyanis jön a hidegrázós kamaszkor, és egyre jobban érti az olvasó, hogy egy férfiidentitást kereső, a nemzedékek közötti kapcsolódással is küszködő ember fogja a tollat, illetve veri a klaviatúrát.
Na, de egyszeriben beleszól a történetbe az apa. Ő sem tart távolságot, ő is egyes szám első személyben tolja, minden kényeskedés nélkül. És hirtelenjében az addig már-már oly szabályos nemzedéki hangra és panaszra reflexió jön egy másik nemzedékből. Onnantól aztán nemcsak úgy megszólalnak a fontos szereplők a főhősön kívül, hanem mindegyikük a regény szövegére reflektál. Vitatják, javítják, árnyalják, hazugságnak minősítik, ami róluk szól. És innentől fogva az elbeszélő kibeszélő is lesz. Ő is azon töpreng, hogy tényleg mi hogyan is volt. Ő látta-e helyesen, vagy éppen a másik. De nemcsak ebbe a többszereplős értelmezési és interpretációs játékba kerülünk be, miközben az élettörténet is halad tovább szépen, hanem az elbeszélő a saját írói dilemmáit, variációit, szakmai és morális töprengéseit is megírja. Nekem pedig éppen innentől lesz az az érzésem, hogy itt sok minden, tán a legtöbb minden nem is fikció. Legalábbis valaki szempontjából igaz. Mint A vihar kapujában című filmben. Olyasmi autofikció irányában keresgél szerzőnk, amelyikben a ,,Bovaryné én vagyok” szándék is próbál kikerekedni. Túlzottan leegyszerűsítve: olyan elbeszélés ez, ahol a szereplők tökéletes jelmezben és sminkben lépnek ki a valóságosnak tetsző színpadra, de mindig látjuk azt is, ami a színfalak mögött van. Mintha szerzőnk ott írná és írná át a történésekkel és azok eljátszásával egyidejűleg a kéziratot. Néha meghallgatva és elolvastatva a szereplőkkel a szövegüket meg a jeleneteiket, néha lelkifurdalással, de könyörtelenül csak úgy magától variál stikában.
Túlzottan egyszerűen azt mondhatnám: úgy írja Biró ezt a könyvet, ahogyan az ember a felnőttség felé lépkedve próbálja megérteni a múltját, a meghatározó gyerekkort, a szüleit, rokonait, barátait és benne saját magát is. De nemcsak megérteni akar, hanem keresi is önmagát ebben a sokáig távolról szemlélt „felnőttvilágban”. S innen nézve nem kellene csodálkozni a szerző életkorán, hiszen hagyományosan (ha jelent ez még valamit) éppen abban az életkorban van, amelyikkel ez a megértés, feldolgozás és identitáskeresés jár. De azért csodálkozom egy kicsit rajta az örökifjú negyvenesek-ötvenesek mai kusza és egy helyben topogó világában.
Ahogy halad a narratíva, belépnek a további fontos szereplők. A nagyszülők generációja. De ők elég távol maradnak, és inkább szánakozunk rajtuk, megborzongunk tőlük. Ők nem is kapnak lehetőséget a reflexióra. Nem lehet és tán nem is érdemes közelebb menni hozzájuk – ezt érezzük az elbeszélő, egyben unoka szavaiból. Ezt sajnálom egy kicsit.
De aztán jönnek a nők. Anya és az első nagy szerelem. Az anya nagyon szép, egy királynő, aki szinte hihetetlen kalandokon ment keresztül, vagy el lehet róla képzelni (íróilag is), hogy azokban a rendszerváltozás utáni tényleg őrült években még börtönbe is kerülhetett volna, ha nem jön a megmentő, vagyis apa. Anya szabad ember, vagy annak akarja érezni magát, amolyan hippinemzedék fílingű. Sokáig az ezotériában látszik megtalálni a választ mindenre. Imádja írónkat, ahogy apa is. Csak nem jól. Ismer-e valaki igazi, okosan és jól szerető szülőt, szólnék bele a kéziratba, ha Biró az olvasóinak is adott volna reflektálási lehetőséget. De ahogy a történet halad, ő is egyre inkább érteni, megérteni akarja ezeket a nagyon nő- és nagyon férfiidentitású és -karakterű szülőket. Még az elromlott házasságukat, szörnyű válásukat is. Nem tudom, miért, az empátia vagy a választott írói eszköztár miatt, de az anya alakja lesz a legszínesebb, a legizgalmasabb, a legközelebb ehhez a csuda nőhöz tudunk közel férkőzni.
Sári, az első szerelem már főhősünk írói ambícióihoz kapcsolódik a narratívában. Írótábor, közös albérlet, FSZE, filmírás szak, kéziratok kölcsönös javítgatása, szerelem és szex, viták, egymás megismerése, de főleg önmegismerés. Furcsán hangzik, de a többiekhez képest kesztyűs kézzel bánik Biró Sárival. Szinte minden vele kapcsolatos sorból érződik az igazi közelség, a most is működő szeretet. Úgy, hogy nemcsak a főhős szereti és bizonyos szempontból bálványozza, sőt egy kicsit féli is, hanem az elbeszélő sem képes arra a távolságtartó, igazi kiveséző módszerre Sárival, amire apával és anyával nagyon is. Tán éppen azért, mert a szerző igazából még nem jutott a végére a kapcsolatuk feldolgozásának és elemzésének. Így a lány tőlünk, olvasóktól távolabb marad egy kicsit. Nem válik igazán plasztikussá, szinte tapinthatóvá, ahogyan egyébként az apa figurája sem.
Azt érezzük, hogy az apával és a többi férfival is dolga van még a szerzőnek. Vagyis a férfiassággal. Mondjuk, nemcsak neki, hanem ennek az egész nyugati világnak is, ebben biztos vagyok. Azt már bizonytalanabbul írom, hogy talán a szexualitással is gondban van a ma embere és szépírója. Hiszen a nemiség, az emberi testek vágy vezérelte ábrázolása, maga az aktus Birónál is annyira nyers, annyira közelről kell néznünk, annyira fiziológiai, annyira mindennapi, mint a kortárs művészet zömében. Az olvasó azt érzi, mintha szexuálpszichológus lenne, aki a könnyen kitárulkozó és elbeszélő páciens eseteit követi nyomon. Lehet, hogy ez a hiteles, ez a realitás, és az erotika árnyalt, sejtető izgalma el is tűnt már a mobilon pornót néző óvodások világában, de azért kár érte.
Egy kis dilemma. A nálam okosabbak majd megmondják, hogy ez a ki- és elbeszélés, ez a többszólamú igaz és nem igaz játék teremtette-e a regény szerkezetét olyanra, amilyen lett. A burjánzó képek, amelyek a kronológiát tartva is, meg nem is gurulnak elénk gyors egymásutánban, szükségszerűen ezt az írói megoldást viselik el? Ezt a regényformát követelik? Vagy ezzel meg lehet könnyíteni a regénnyé formálás keserves robotját? Nem tudom. És nekem mindegy is. Szinte végig jól éreztem magam olvasóként ebben a sokrétű vagy inkább impulzívan áradó textusban.
Egyébként a szerkezetet és megformálást illető kérdések (és kis kételyek) csak a szöveg legvégén vetődtek föl bennem. Tudom, hogy vannak olvasók, akik meghatódtak tőle, hogy szerzőnk az utolsó mondatban megesküszik, ezután csak az igazat fogja mondani. De remélem, nem így lesz. És hogy nem is írta komolyan ezt a korábbiaktól elütő jó fiús mondatot. Ahogyan egyébként az utolsó képek, a szakítás a nagy szerelemmel, az elválás melankóliája, a düh, amit a „hazug” kézirat miatt érez, a vágy, hogy megsemmisítse, kitörölje, valahogyan más tónusú, valahogyan számomra a korábbiaktól különböző, egyenes és lineáris jellegű. Némi hiányérzetet hagy.
Nem mintha legközelebb majd nem olvasnék kíváncsian egyenes és lineáris történetet Biró Zsombor Auréltól. Azt hiszem, a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek után figyelni fogunk rá.
Vissza a tetejére