Anyámnak volt egy fekete imakönyve: Ady Endre összes versei. Apró betűs: több mint ezer oldal, zizegő bibliapapíron. Az éjjeliszekrényében őrizte, a fiókban, így ez az imakönyv méretű kötet túlélte az ostromot. Megszoktam, hogy ott van, talán bele se néztem első éveim alatt.

            Miután átvonult fölöttünk a front, és előmerészkedtünk a pincéből, összeszedtük a havas latyakban ázó könyveket. Megszárítottuk és kivasaltuk Csathó Kálmánt és Sipulusz humoreszkjeit. Meg Vas Gerebent (Radákovics Józsefet). Anyánk az ágyneműtartóba paterolta a tékát, párnahuzat a katonák után amúgy se maradt. Sokáig feléjük se néztünk. Azokban az időkben kenyérért, krumpliért állt sorba az ember, nem pakolászott könyveket.

            Próbálok visszagondolni azokra az időkre. Papokhoz jártam iskolába, máshová nem vették fel a hozzám hasonló osztályidegeneket. Anya mindenféle alkalmi munkákból élt. Gondolom, semmihez sem értett: tulajdonképpen még főzni se tudott. Éhesen mentünk iskolába, amikor már a tartalékunk elfogyott.

            Én pedig minden reggel kiemeltem egy könyvet az ágy alól. A Piarista közzel szemben működött egy antikvárium, ahol négy-öt forintot is ért egy Rákosi Viktor. A talponállókban pedig kilencven fillér volt a csipetkés bableves. A második év végére túladtam a kivasalt klasszikusokon.

            Anya fekete imakönyvét – emlékszem – félve vettem a kezembe. Amikor leporoltam, a kis könyv kinyílt valahol a kétszázadik oldalon. Egy rövidke versnél, amit megjelölt anyám. Szeretném, ha szeretnének… Beleolvastam, és ezért a kíváncsiskodásomért még ma is szégyellem magam. Négy versszak, tizenhat sor volt összesen. Az Adyért az antikvárius tíz forintot adott.

            Később, az első fizetésemből visszavásároltam ezt a kötetet. De addigra szegény anyánk már nem Ady Endrét olvasott.

*

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki szabad perceiben gyerekkora első, legelső emlékeit kutatja Hogy másnak mi jut eszébe, egy szeretett arc, egy dal vagy egy illat, nem tudom. Az én első emlékeim azonban – et pour cause! – szavak.

            A priznic, a vizes lepedő, amibe belecsavart apám: azokban az időkben még nem voltak antibiotikumok. A babzsák, amivel labda helyett dobáltuk egymást, és az, hogy Juliska, a mosónő nyakán éktelen golyva lötyögött. Aztán hogy kisfiú létemre is volt egy lencsibabám. Az olyan megjegyzések, hogy apánk félrenyelt, vagy hogy megint leette magát, már egy későbbi korszak emlékei.

            Apa különben is csak epizódszereplő ezekben a történetekben. Szüleim elváltak, ő pedig elköltözött.

            Én akkor első elemibe jártam. Hogy ez a gyerek hogy züllik! – fakadt ki egy reggel Aranka néni, amikor elolvasta a házi feladatomat. Sosem felejtem el: bükeséget írtam büszkeség helyett.

            Hát csak így. Véget értek a boldog békeidők, amikor a Telefunkenben még lágy zene szólt, és aranysárgán sütött be az ablakon a nap. Amikor langyos lágytojásba mártogattuk a pirított katonákat, és a verklis koldus úgy köszönt nekem: kisztihand.

            Mindez erről a sárga tanulmányi értesítőről jut eszembe, ami ma – hogy, hogy nem – a kezembe akadt. A feladó: a premontrei rend Szent Norbert Nevelőintézete, és 1946. november kilencedikén írta alá Knüppel Ottokár, a prefektusom. Hihetetlen, csodával határos, hogy egy ilyen havi értesítő épen, olvashatóan megmaradt.

            A patinás irat még növendékeknek nevezi a diákokat, és egytől négyig osztályozza előmenetelüket. Szorgalma: kielégítő, magatartása: tisztelettudó (megfelelő) – áll még a lajstromon. De ami felkeltette a figyelmemet, az egy megjegyzés: az egészségi állapot. „Régi baja miatt feltétlenül orvosi kezelésre lenne szüksége” – üzeni személyes megbeszélést sürgető prefektusom.

            És itt, ezen a ponton kezdődik az én történetem.

*

Csak arra emlékszem, hogy lucskos lepedők között ébredtem minden reggel. És hogy ez nem volt mindig így. Az éjszakai ágybavizelés megszűnése négy-öt éves korban általában bekövetkezik. Nálam, éppen ellenkezőleg, ebben a korban kezdődtek a bajok. Nem jut eszembe, hogy mikor és hogyan, akármennyire töröm a fejem.

            Ha mindig így lett volna, mi magyarázná az egymást követő büntetéseket? A napról napra újrakezdődő sopánkodást, miközben felvitték a padlásra – száradni – a lepedőimet. A gúnyos megjegyzéseket: akkor már szobatiszta volt – így mondtuk – öcsém és hároméves kishúgom.

            Egy este – erre jól emlékszem – anya bedobta a kályhába a pisiszagú, foltos lencsibabát. Ez a legszörnyűbb emlékem. A lángok közül visszanéznek rám a nagy, kerek – tágra nyílt – lencsiszemek. Anyámmal – úgy emlékszem – sokáig nem beszéltem. Hogy mással? Kivel? Apánk akkor már nem élt velünk.

            Hogy anya megvert-e, nem tudom. Azokban az időkben a szülők gyakran elfenekelték vagy felpofozták a rossz gyerekeket. Anyánknak is nyilván eljárt a keze, de ezt teljes bizonyossággal nem állíthatom. Azt viszont igen, hogy megbüntettek, ha bepisiltem. Nem emlékszem, hogyan.

            Jöttek aztán a megszégyenítés fokozatai. A kor szokásainak megfelelően német óvodába jártam, a Vércse utcába, Tante Manihoz. Egy reggel, amikor lekísért, anya magával hozta a pisis lepedőimet. Meglengették őket, ő és az óvónő, ott, a gyerekek előtt, és mindenfélét kiabáltak, németül azt is, természetesen. Később Tante – Fehérpatakiné – bevitt a fürdőszobába, én pedig rúgtam, haraptam, véresre karmoltam a kezét. Ez volt az utolsó lázadásom. Csendes, komor kisfiú lett belőlem, eltűnt, nyomtalanul, a régi fényképeken viháncoló gyerek.

            Hátra volt még Pista bácsi, a kertész. Mert anyánk őt is felbérelte ellenem. Hogy bottal vagy szíjjal vert meg ez a derék albertirsai ember, nem tudom. De nagy verés volt. Én pedig összeszorítottam a szám. Ezzel be is fejeződött az enuresis nocturna házi gyógykezelése. Gumilepedőt tettek alám, és folyhatott belőlem tovább – most már zavartalanul – a vizelet.

            A felnőtteket más foglalkoztatta negyvennégy decemberében. Csapataink – mint mondták – rugalmasan visszavonultak, és hamarosan – alig néhány nappal a szenteste után – a főváros is elesett.

*

A háború után pedig minden megváltozott. A budai ház romokban hevert, nagyszüleimet egy bombatölcsérbe temették. Apánkról sokáig nem volt semmi hír. Ami engem illet: nem rendített meg különösebben ez a változás. Mintha még örültem is volna neki. Naphosszat kint csavaroghattam az utcán, persze kerítés nélkül utca se nagyon volt. Mondjuk inkább úgy: a hegyen.

            Negyvenöt tavaszán a plébánia vidékre paterolta a sok éhenkórász pesti gyereket. Falun éltem én is, sváb családoknál, később csángóknál, mivelhogy kitelepítették a svábokat. Amikor megszűntek az ilyen akciók, Gödöllőre, a premontreiek internátusába íratott be anyám. Egyetlen dolog nem változott: minden éjjel folyt tovább belőlem a vizelet.

            Onnan, a premontreiektől származott a tanulmányi értesítő, ami most a kezembe akadt. És ami „régi bajomról” tudósítja a szüleimet. Nem emlékszem, hogy a csángók vagy a derék sváb családok, akik befogadtak, egyszer is a szememre vetették volna, hogy lucskosra pisilem a lepedőiket. Próbáltam – emlékszem – megszeretni őket. Mégis mindvégig idegen maradtam minden helyemen. A pesti. Egy girhes pesti gyerek.

            Az internátusban azonban minden megváltozott. Tízen – vagy talán húszan is – aludtunk egy hálóteremben, hamar kiderült, hogy bepisilek. A prefektus úr kifaggatott, a lelkemre beszélt. Nyilván beszélt a többiekkel is, mert nem gúnyoltak ki az évfolyamtársaim. Az enyém volt az utolsó ágy a teremben, és én minden reggel gyorsan bevetettem az ágyamat.

            Másfél évet töltöttem el itt is valahogyan úgy, mint falun. Jó, nagyon jó lett volna megszeretni a nevelőket, barátokra szert tenni társaim között. De ez valahogyan itt, az internátusban sem jött össze nekem.

            Csak zárójelben. Azt, hogy nem csúfoltak, csak most, utólag gondolom. Megtanultam állandó félelemben élni, ha bántottak volna, se vettem volna észre. Néha eszembe jut: lehet, hogy így, állandó védekezésben éltem le az egész életemet.

            Anya minden hónap első vasárnapján meglátogatott. Reszketve vártam őt a felüljárónál, ami a zöld HÉV-végállomáshoz vezetett. Amikor elment, sokáig némán kuporogtam az ágyamon. Kétszer egy évben – karácsonykor és húsvétkor – mehettünk haza. Kétszer egy évben otthon folyt tovább belőlem a vizelet.

*

Az enuresis nocturnáról szóló szakirodalom statisztikái szerint kezelés nélkül az éjszaka rendszeresen bepisilő gyermekek tizenöt százaléka lesz idővel magától ágytiszta. A másodlagos (szekunder) bepisilésre azonban – értsd: amikor hosszabb ágytisztaság után kezd újra bepisilni a gyerek – mindez nem vonatkozik. Az ilyen szekunder esetekről nem sokat tud meg az ember. „A különbözőség érzése az önbizalom csökkenéséhez, a társas kapcsolatok zavarához vezet.” Ennyi. Mindez igaz, és nem is várat magára sokat. Nálam is korán kezdődtek a zavarok.

A derék atyáknak nyilván kapóra jött, hogy 1947-ben az Actio Catholica és a Vöröskereszt Belgiumba szállított sok ezer alultáplált gyereket. Én egy gyáros családjába kerültem. Jó helyre, de nálam persze az új körülmények között is folytatódtak a régi bajok.

            Emlékszem, esténként a bácsi feljött a szobámba. Eleinte csak megfürdetett, de aztán egyre gyakrabban megfogta a fütyimet.

– Ezzel a kis komisszal – incselkedett – pisiled össze magad?

– Nézd, az enyém milyen nagy!

Megmutatta.

– És milyen kemény!

A kezembe adta. Mindhiába. Az én pisilőm – hiába szorongatta – továbbra is apró és csenevész maradt. Pedig még a szájába is beletette. Az övét szerencsére nem erőltette a számba. El is hánytam volna magam.

És mégis: estéről estére vártam, hogy feljöjjön a szobámba. Talán azt hittem, hogy itt, Belgiumban, így nyilvánul meg a szeretet.

Az iskolában volt egy fiatal tanár, aki – míg a többiek flamandra jártak – különórákat adott nekem. Még kirándulni is elvitt, de aztán – egy Jemappes körüli salakhegyen – ő is megfogta a fütyimet. Emlékszem, faképnél hagytam őt. Elszaladtam. Nagyot estem ott, azon a csúszós salakhegyen.

Néha, nagy ritkán, máskor is sikerült legyőznöm a félénkségemet. Az évzáró ünnepély műsorában az állt, hogy valami magyar „sanzonnal” szerepelek. Énekszámmal, az anyanyelvemen. Én pedig elhatároztam, hogy a Himnuszt fogom elénekelni. Másfél évvel a náci Németország bukása után Hitler csatlósai nem énekeltek nemzeti dalokat.

Aztán, kint a színpadon, izgalmamban a Szózatot énekeltem el. Sokáig sírtam utána. A Szózatot énekelni nem volt könnyű dolog. Végső soron lázadás volt az is, hogy hazajöttem. Szegény gyereknek, tíz hónap Kánaán után. Nem maradtam meg Belgiumban, buzinak.

*

Emlékszem, egy riporter nemrégiben csodálkozott, hogy én úgymond olyan bátran megírom a dolgaimat. A léleknek – állította – szüksége van egy kis szobára, ahová nem lát be senki sem. Ami engem illet: inkább az őszinteségben hiszek. Az írás számomra nem más, mint kimondani kimondhatatlan dolgokat.

            Attól, hogy megszabadultam a melegektől, még nem vált belőlem olyan gyerek, mint a többiek. Nem vettem részt pajtásaim játékaiban, állandóan szerelmes voltam, ami talán nem is lett volna baj, de én soha meg se mertem szólítani a szerelmeimet.

            Szövegelni viszont megtanultam. Nálam színesebben senki sem adta elő képzeletbeli hódításait. Olyan meggyőzően, hogy már-már magam is elhittem ezeket a sztorikat. Így egészen elviselhetővé vált, hogy tulajdonképpen soha semmi nem történt velem.

            A másodlagos enuresis lelki okairól anyám nem tudott. Ha valamire, akkor ő kezdettől fogva az orrgaratmandula megnagyobbodására gyanakodott. Az, hogy az enuresis leküzdésében sokat segíthet a családi légkör, senkinek eszébe sem jutott. Így aztán apánk kollégái kivették a manduláimat, egyiket a másik után. Kétszer is, már nem emlékszem, hogy miért és hogyan. (Apát egy elfekvőkórházban találtuk meg a háború után. Eljártam hozzá hosszú éveken át, de neki se mondtam soha el a bajomat.)

            Múltak az évek, sportoltam, tánciskolába jártam. Kialakult az életem. Lassan, észrevétlenül az enuresisem is elmaradt. Vidám fiatalember vált belőlem, megritkultak a dühkitörések, amelyek olyan gyakran felborzolták álmodozó kamaszkoromat. Sikeres terápiát találtam magamnak: eleinte csak verseket írtam, de a gimiben már kiadtam – számozott brosúrákban – zagyvaságaimat. Ezért is tanácsoltak el – harmadikos koromban – a piarista papok.

            Hát csak így. Meggyógyultam, de az enuresis emléke végigkísérte az életemet. Már Galliában éltem, amikor a Mabillon kávéházban, a boulevard Saint-Germainen egyszer csak megállt előttem óvodáskori társam, a kis Mita. Megöleltük egymást, de én még ott, Párizsban is csak arra gondoltam, hogy ez a fiú látta, amint a pisis lepedőimet lengeti Tante Mani.

            Próbálok visszagondolni azokra az időkre. Amikor anyám imakönyve kinyílt előttem, valahol a kétszázadik oldalon. Ezért minden önkínzás, ének. Öregségére megtanult szeretni anyám. Hátha még nem késő. Talán még én is megtanulok.