A negyedik nyelv
O, Tannenbaum!
Húsz évig voltam francia. Most pedig, újabb húsz év óta, spanyolul élem az életemet. Magyarul lassan már csak álmodom. Azt hittem, hogy ez most már így is lesz az idők végezetéig. Három nyelvből kell összekalapálnom az írásaimat.
Az ám, de mióta itt dúl körülöttünk ez a pandémia, sok minden megváltozott. Egy idő óta például csak a gyerekkoromról álmodom. És egy negyedik nyelven, mert én annak idején németül mondtam ki az első szavaimat.
Német frajlájnok neveltek, a legtöbbnek még ma is tudom a nevét. De volt egy, akit közöttük is a legjobban szerettem. Rakovszky Alfrédné, egy osztrák asszony, aki a férje után jött Bécsből Budapestre. Aztán amikor Alfréd egysége továbbvonult kelet felé, ő a kislányukkal, Ellykével itt ragadt.
Kibombázták, anyánk fogadta be őket. Cserébe Rakovszkyné, a Tante, kindermédhen lett, és menet közben németre tanított.
„Steigt das Kindlein auf den Baum!” – most is hallom a hangját. Áll a fa alatt, fél kézzel tartja a hózentrágeremet. „Ach, so hoch, man sieht es kaum!” Olyan magasra, bizony. Aztán lehuppanok, és ott kötök ki a Tante karjaiban. Ellyke már iskolába járt. Esténként magyarul tanult, miközben a mamája a Telefunken előtt hallgatta, hogy merre áll a front. „Auf der Heide!” – együtt énekeltük a pattogó menetdalokat. „Lieber Vogel, flieg’ weiter!” – szállj tovább, te kismadár. Mert én nem mehetek veled. „Weil ich hier bleiben muss.”
Leesett a hó, közeledett a karácsony. „O, Tannenbaum!” – énekeltük anyával a Mennyből az angyal és a Pásztorok után. „Wie grün sind deine Blätter!”
Emlékszem: mi, komisz kiskamaszok, a Blätter helyett azt énekeltük, Beine. Így szomszédunk, Grün bácsi lábai lettek ezek az örökzöld fenyőfalevelek.
Múlt az idő, a front átugrott felettünk. Szegény kis Ellyke nem sokkal élte túl a háborút. Tante a Fővárosi Kertészetben talált munkát. Vitte a temetőbe a virágot, leste az Oroszországból érkező hadifogoly-szerelvényeket.
Anyával akkor már régen összevesztek. Én jártam át hozzá hónap végén a házmesterlakásba. Tante huszonöt forint lakbért fizetett.
Már törte a magyart, de velem akkor is németül beszélgetett. „Frühling, Frühling” – dudorászta. Az ám, a tavasz! Nem tért haza, csak az utolsó foglyok érkezése után. Mondják, hogy egyszer még – évekkel később – végigsétált az utcán. Meglátogatta a régi helyeket.
De akkor én már Amerikában éltem. Tantéról nem hallottam soha többé. Szinte hihetetlen, hogy ma, több mint hatvan év után, újra hallom a hangját. Hogy megint együtt énekeljük a régi dalokat.
Ezzel a mély, rekedt osztrák akcentussal álmodtam ma is. Végeredményben a franciát és a spanyolt is egy-egy szeretett nő erőltette rám. Tante megelőzte őket, logikus, hogy most, utánuk is ő következett.
Igaz, hogy néha, még később is, betört egy-egy germán epizód a sáncaim mögé. Egy Flüchtlinglager, majd a kölni Ford Werke, a lágerarbeit, néhány hónapig. Az elzászi dialektus sem volt számomra teljesen idegen. Puerto Ricóban pedig, nyilván tévedésből, némettanárnak szerződtetett a katolikus egyetem. Igaz, hogy itt már csak a Hofbräuhaus nótáit tanulták meg tőlem a diákok.
A nyári szünetben történt még egy utolsó eset. Német turisták érkeztek a karibi szigetre, és – ha ló nincs! – én tolmácsoltam nekik. Összebarátkoztunk, elszállásoltam őket. Tőlük származik ez az utolsó rigmusom. „Steig auf, mein alter Dusel!” – énekelték minden reggel vendégeim. „Der Kuku hat gesingt!” A hasatokra süt a nap!
De hát „alles geht einmal vorüber!” Minden elmúlik egyszer. A sok melódiából a fejemben csak néhány kis refrén maradt. „Es war gut, es war süss.” Szép volt, nem panaszkodom. „Und die Welt ein Paradies. Im Café de la Paix in Paris!”
És hát, ezzel kellett volna kezdenem, volt egy német barátom. Manfred Kerkhoff. Együtt tanítottunk a Szigeten, a nővéreknél ő vette át a helyemet. Neki is európai lány volt a felesége, mint nekem. A két nő azonban nem találta a helyét a trópuson. Elmentek, és vitték magukkal a gyerekeket. Akárcsak én, Manfred is egyedül maradt.
Két kislánya volt, és egy vidéki háza fenn a hegyen. Ott kocsikáztam el előtte nap mint nap munkába menet. Aztán a házat lassan benőtte a gaz. Manfred is leköltözött a partra, ő is bennszülött lányt vett feleségül. Így alakult az életünk, párhuzamosan.
Németül keveset beszéltünk. Kialakult körülöttünk egy nemzetközi társaság: kollégák, egyetemi emberek. A csapatból mindenki tanított valamit.
Boldog idők. Sakkoztunk, a tengerre jártunk. Időről időre meglátogattak minket az európai gyerekek. De a renegátok nem hosszú életűek. Közülünk Manfred ment el először.
– A barátom voltál! Mein Freund! Ezek voltak az utolsó szavai. A Volkswagen focicsapata kísérte el. Ő volt a kapusuk.
Azóta én sem focizok.
Auf Fortunas Rad
„Fortuna szekerén okosan ülj!” Ha jól emlékszem, valami ehhez hasonló zúgott a fejemben. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején, megpróbálkoztam vele én is. Időközben ledoktoráltam, kineveztek, megjelentek a könyveim. Megnősültem, szép kisfiam született. Ideje volt megszervezni az első európai utamat. Egymást érték a hívások, nem kellett már magyaráznom, hogy ki vagyok.
Brüsszelben landoltam, és egy szomszédos egyetemi központba, Leuvenbe vezetett az első utam. Annak idején már megírtam ezeket a kalandos kezdeteket. Most csak ennyit: ott ismerkedtem meg egy magyar fiúval, aki – úgy, mint én – nemrég érkezett. Gábor húszéves volt, ösztöndíjas diák. Német – akkor úgy mondtuk: sváb – családból származott, de magyarul, szép magyarsággal írta a verseket.
Egy kicsit talán a mesterének tartott, de én nem ismertem – nem is vállaltam – ezt a szerepet. Autót béreltem, és Brüsszel után már együtt folytattuk az utat.
Magyar egyesületek mindenütt működtek a Rajna mentén. Megálltunk Stuttgartban, Badenben, ki tudja, hány helyen. Mindenütt szeretettel fogadtak. Felolvastunk, aláírtam a könyveimet.
A frankfurti találkozó volt talán a legemlékezetesebb. Itt Tolna megyei sváb családok éltek. Kitelepítettek. Ők Duna-völgyi németeknek nevezték magukat, és még egy hírlapot is kiadtak. Az asszonyok sírtak, amikor Gábriel versei felébresztették bennük emlékeiket.
Én Disztl Miklósék után kutattam, ők is valahol itt éltek a közelben. A keresztúri család, amely a háború után befogadott. De Nicklaus már nem élt. Csak a régi szomszédok siratták meg Mozsgót és az Almás-patakot.
Bernben egy magyar családnál szálltunk meg. Nagy Kláráék ötvenhatos egyesületet vezettek, ők szervezték a svájci találkozásaimat. Egy másik házigazdánk, Major-Zala Lajos volt, a freiburgi költő. Ez a festői figura a marianisták internátusában Saint-Exupéry és János Károly spanyol trónörökös, a későbbi uralkodó iskolatársa volt.
Két nyelven, magyarul és franciául jelentek meg a versei, de ezt ma már ki tartja számon! Még azok sem emlékeznek rá, akik részt vettek a hévízi házában rendezett tanulmányi napjain.
Lehet, hogy nem volt nagy költő. Mégis, kár lenne diaszpóránk ilyen nagyszerű figuráit elfelejteni.
Véget ért a vakáció, Gábriel visszatért Leuvenbe. Elváltunk a berni földalatti-pályaudvaron. Én visszarepültem az Antillákra, a rabszolgák unokáihoz. Mindkettőnk számára álom maradt az óhaza. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem találkozunk.
De Gábor hűséges barát volt. Elmúlt húsz év, én már hazatelepültem, amikor ismét jelentkezett. Befejezte a tanulmányait, családja volt, megcsinálta ő is az életét. És most – micsoda meglepetés! – lefordította a könyvemet, amivel végigjártuk a magyar egyesületeket.
Az elbeszéléseknek jó érzékkel az Auf Fortunas Rad, vagyis a Fortuna szekerén címet adta. A válogatás ügyes volt, a fordítások színvonalasak. Nem tudtam haragudni rá, amiért így, tudtom és beleegyezésem nélkül kiadatott.
Egy jó találkozás! Felidéztük a régi szép időket, amikor még dafke – csak azért is – magyarnak éreztük magunkat. Gábor még újonc volt, de engem már sok mindenre megtanított az ország. Tudtam már, hogy hazatérni nehéz. Talán lehetetlen. És hogy itt sem lesz belőlünk más, mint furcsa idegen.
Nekem egy trópusi karácsony járt a fejemben. Két ágrólszakadt találkozója, semleges területen. Betlehem egy apró Karib-tengeri szigeten. Talán sokat ittunk aznap este, meghívtam Gáborékat. Ő pedig kisfiával, Danival és német asszonyával karácsony előestéjén meg is érkezett.
Megpróbáltunk németül, ezen a negyedik nyelvemen beszélni. „Bomben, Bomben!” – énekeltem. „Bomben auf Engelland!” Gábris fia egy otthonban, veteránoktól tanulta ezeket a dalokat.
Uta, a német asszonyka némán hallgatott. A piacon elfogytak a fák, és feleségem sem találta a díszeket. Nem emlékeztünk rá, hogy a jászol, mert volt az is, hová lett. Stille Nacht? Nem szállt le hozzánk az angyal. Elmentünk valahová vacsorázni. Otthon felejtettük az ajándékokat.
Gábrisék elutaztak. Barátom megköszönte. Hogy mit, azt magam sem tudom. Nekem azóta is gyomromba markol a szégyen. Nem tudtuk felidézni a régi karácsonyokat.
Lassan visszatér régi kerékvágásába az élet. Fiaimmal franciául, feleségemmel spanyolul beszélek. Álmomban néha még németül. De aztán „steig auf, mein alter Dusel!” – felkelek, és írom tovább ezeket a pandémiás jegyzeteket.
Vissza a tetejére