Lábjegyzetek XXI.
(Határ Győzőről…)
Ötvenes fiatalember volt, amikor a párizsi Magyar Műhely egyik első találkozóján bemutattak neki. Mi, huszonéves írópalánták, egymás között már akkor is bácsiztuk őt, de ebben ludas volt a Mester is: atyáskodva kezelt minket, egy kicsit öregesen.
Magyarul akkor, 1966-ban, még csak a stockholmi Magyar Intézet által kiadott szakrális játékát, a Bábel tornyát olvastam. A Pepito és Pepita franciául került a kezembe, ezt akkor már három éve kiadta a párizsi Julliard Kiadó.
Nem sok sikerrel. Emlékszem, Kassai Györggyel, a kiváló fordítóval Denoëlhez vittük el az Anibelt. Én 1962 óta a „Denoël-istállóba” tartoztam. Boldog és büszke voltam, hogy új párizsi kiadót sikerült találnunk a londoni Győző bácsinak.
Immár közös kiadónknál jelent meg tíz évvel később, Archie Dumbarton címen az Éjszaka minden megnő, Határ „fantasztikus metafizikai regénye” is. Évek, évtizedek! A Pepito és Pepitát nyugaton csak húsz évvel később, 1983-ban adták ki a müncheniek. „Van-e létjoga az ócska salabakternek?” – ezekkel a keserű szavakkal dedikálta nekem.
A műhelyesek összejöveteleire egész évben keményen készültem trópusi egyetememen. Van valahol egy fekete-fehér amatőr felvételem, amelyen mi fiatalok (Thinsz Gézuka, Karátson Bandi, Tolnai Ottó, Kibédi Varga Áron) hallgatjuk őt. Könyveiről buzgón írtam a recenziókat, az emigráns és a francia sajtó folyóirataiba. Neki ajánlottam a hetvenes években született Hosszú távon című írásomat, és ha jól emlékszem, valamit ő is ajánlott nekem.
Több tucatnyi levelét őrzöm. Dicsért, biztatott, bátorított. Sokunkban tartotta így a lelket hosszú éveken át. Felmérhetetlen, amit neki és az „osztályfőnök úrnak”, Cs. Szabó Lászlónak köszönhet a fiatal, szárnyát akkor bontogató nyugati magyar irodalom.
Hadd idézzek fel vadnyugati barátságunk történetéből egy kedves, festői részletet. A már említett fényképen ott ül az ifjú műhelyesek között Colette, francia feleségem is. Vajon mennyit értett meg Győző előadásából? Csodákra képes a szerelem!
Mert hát igen: huszonéves asszonykám a szó szoros értelmében beleszeretett Győző bácsiba. A párizsi találkozón készült felvételeket mindmáig ő őrizte meg.
„Kézcsókom bájos ifjú múzsádnak!” – írta még hosszú évekig minden levelében a vén csábító. „Egy ilyen öreg bácsit, mint jómagam, könnyű volt levennie a lábáról… és ő ezt tette velem!”
(Füst Milán előadásai…)
Több mint hatvan éve, hogy – elsőéves bölcsészként – beosontam a Mester előadásaira. Nem több, mint két-három hétig, a közbejött sajnálatos események miatt.
Ma mégis ő jut eszembe, amikor kortárs magyar irodalmat olvasok. Valami nagy baj van ezekkel a szövegekkel, engem legalábbis nem hagy nyugodni a gondolat.
Milán bácsi látomásról és indulatról beszélt akkor, hatvan éve. Most pedig mintha hiánycikk lenne mind a kettő: a látomás és az indulat. „Termékeny sérülést” – ha jól emlékszem, harmadiknak valami ehhez hasonlót írt fel a Mester – még csak be tud szerezni magának egy mégoly kezdő skribler is. Persze könnyebb volt minden, amíg erről is nagylelkűen gondoskodott a történelem.
Egy szó, mint száz: szentháromságom nélkül a mai sztorik az én olvasatomban csinálmányok: nem hitelesek. Milyen szerencsétlen ez a fiatalság! Nem produkált számára világháborúkat – de még csak egy komolyabb influenzajárványt sem – a történelem.
Mi mást tehetnének? Menekülésnek (száműzetésnek) álcázzák az utazgatásaikat, halálos szerelemnek a nőügyeiket. Az olyan idejét múlta érzelmektől, mint a szolidaritás vagy a tevékeny, áldozatos szeretet, irtóznak. A maradékból szeretnének világhírre vergődni, koppintgatják a szerintük jól bevált (vadnyugati) módszereket.
Persze lehet, hogy tévedek. Elfogult lennék? Megírni A feleségem történetét nem adatik meg mindenkinek.
(Bárzongoristák…)
Ki pilóta, ki mozdonyvezető. Én zeneszerző szerettem volna lenni. Aztán közbejött ez az izé: a világháború. De később is, egész életemben, zongoristák voltak a barátaim.
Elsőnek Angéla néni a tánciskolában, ahol Mimi vezényletével gyakoroltuk a hopszpolkát és a foxtrottot. Gubicza Jánosné! Lám, még a neve is eszembe jutott. A tanfolyamok között bedobtunk fél deci kevertet a Gerlóczy utca sarkán. A folytatást is én vittem fel neki a kabátom alatt.
Folyó víz, fűtés, de még asztal sem volt a garázsban, ahol éltem. A suli mellett – szerencsémre – működött egy presszó, a Kedves, ahol a főpincér, Nándi bácsi engedélyével megcsinálhattam a leckét. Még a kétforintos duplát sem kellett leguberálnom, amikor megérkeztek a zenészek, és kezdetét vette az „ötórai tea”.
A zongoránál egy nálam alig idősebb fiú tevékenykedett, Soós Tibi. Vele – miután mindketten körbejártuk a világot – a sors ma, fél évszázad után újra összehozott.
Voltak ott, a Darling körül, más zenészek is. A Napfényben Horváth Jenő, a Paradisóban Tóth Menyus. De ezeken a helyeken nem volt sem Nándi bácsi, sem egy sötét sarok, ahol megírhattam volna a házi feladatokat.
Útikalauzában Kalmár Tibor felsorolja ezeket az úgynevezett „szórakozóhelyeket”, ahová a háború után – kégli híján – bezsúfolódtak a melegedni vágyó pestiek. Itt még meghallgathatták a rádióból kitiltott dekadens melódiákat, és egy órácskára – kettő negyvenért – Amerikában érezhették magukat.
Nekem ezekben az időkben Bánk Tommy volt a barátom, Bánk G. Tamás, a világlátott zeneszerző, aki – ha jól emlékszem – Kairóból, Egyiptomból érkezett.
Nem volt könnyű követni őt. Hol a Semmelweis utcai Jerevánban, hol a Vörösmarty téren, a Vigadó romos épületében helyettesítette a szabadnapos zenészeket. Nyilván nem fogadta őt vissza a szakma. Nem is maradt sokáig, ’56 decemberében már Bécsben találkoztunk, az amerikai követség előtt. Ma is őrzök tőle egy Los Angelesben postázott levelet.
A nótáit már talán csak én ismerem. Tommy nyomtalanul eltűnt a belváros könnyűzenei életéből. Kalmár Tibor könyve (Sztárok az éjszakában) a nevét sem említi meg. Még Karinthy Cini sem tudta, hogy filmjéhez, a Budapesti tavaszhoz, ő írta a zenét. Pedig azt, hogy „egy koldus az utcán a kezemhez ért…”, még ma is dúdolgatják az öregek.
A Rajna völgyében – ahová ’56 után kerültem – nem játszott magyar zongorista. Bázelbe, a Pfäffermühlébe jártunk át, hogy meghallgassuk Hortobágyi Gyurit, az orvostanhallgatót, aki – miután ledoktorált – faképnél hagyta az éjszakai életet.
A trópuson is egy zongorista volt az első barátom. A Puerto Ricó-i Swiss Chalet zenésze, Armer Félix, Casablancából érkezett. Félixet megviselte az üldöztetés, sokat betegeskedett. Özvegyének, egy nagyváradi asszonynak, New Yorkban nyoma veszett.
Minden elmúlik egyszer. A vasfüggöny leomlott, hazakerültem. És Pesten, a Spinoza kávéházban várt Soós Tibi. Ő még el tudja nekem játszani Szabó Kálmán vagy Vécsey Ernő – mint akkor mondtuk – világszámait.
Vannak emlékeim, amelyek talán még ezeknél is régebbiek. Nekem valahol Eisemann Mihály operettjeivel kellene kezdenem. Apám – akkor úgy mondták – szegény sorsú diák volt. Orvostanhallgató és zongorista. A mozikban ült azokban az időkben egy zenész, aki a némafilmek alá pötyögött valami odaillő dallamot.
Ezekről az évekről soha nem beszélt apám. Én csak a fiatal, cselédkönyves orvos kalandjait ismerem. Ami pedig hihetetlen: soha nem ült a zongorához. Soha nem hallottam őt játszani.
Még harminc évet élt a háború után. Bénán, miután – 1944 karácsonyán – nyomorékká verték őt a nyilasok. Muzsika nélkül: az idegosztályon nem volt sem rádió, sem gramofon. Én csak Angéla nénitől – Gubicza Jánosnétól – tanulgattam a melódiákat, amiket fiatal apám játszott egy sötét teremben, a Bodográf moziban.
Íme, mi minden jut eszembe, miközben Kalmár Tibor emlékkönyvét olvasom.
(Négy kérdés…)
… amit az óhazában ötven év alatt egyszer sem tettek fel nekem. Mintha itt, Latin-Amerikában, jobban látnák (jobban értenék?) helyemet a világban. Mintha jobban el tudnák helyezni korunk irodalmában a hangot és a mondanivalót, amit (számukra) képviselek.
Fél évszázadot töltött Párizsban és Puerto Ricóban – állapítja meg az ismeretlen zsurnaliszta. Változatlanul magyar írónak tartja magát?
– Változatlanul! – felelem. De vajon annak tart-e a magyar irodalom?
A második kérdés egyszerűbb. Voluminózus életmű áll mögöttem, díjakat nyertem, előkelő fórumok közöltek. Miért csak két szerény karibi kiadó közli spanyol nyelvű könyveimet?
Mondjam azt, hogy nyolcvanévesen nem a dicsőséget keresi az ember? Itt éltem, a karibi világban, itteni kiadóknak – barátaimnak – adom közlésre a könyveimet.
Harmadik válaszom: irodalmunkat nem társtalan, magányos nyelvünk miatt ignorálja a világ. Sokkal inkább azért, mert mi megkésve, utánérzésekkel traktáljuk a nyugatiakat. Nem ismerjük fel, mi az, amit csak mi tudunk kimondani.
Végül, ami elmaradhatatlan: világpolgárnak, vagy kallódó, elveszett embernek érzem-e magam? Egyiknek sem, természetesen. Az én hazám a magyar nyelv. Az irodalom.
(Életrajzi adatok…)
Akitől itt nálunk, a szocializmus éveiben, három rigmust közölt egy vidéki lap, íróembernek számított. „A tollából él” – így mondták a franciák. Emlékszem, milyen gyanakodva méregettek honi írótársaink, amikor bevallottuk, hogy Céline orvos, és hogy Cendrars banktisztviselő. Hogy mi, nyugatiak, polgári foglalkozásunk mellett írjuk a könyveket.
Az én életrajzíróim sem veszik tudomásul, hogy egyetemi pályafutásom alatt dolgoztam többek között a Szabad Európa Rádiónál, sőt folyóiratot szerkesztettem, miközben megírtam a könyveimet.
Mindezt a Magyar Művészeti Akadémia 1956-os antológiája juttatja eszembe. Az itt közzétett életrajzi jegyzetekben ugyanis – azon kívül, hogy hol és mikor születtem – nincsen egyetlen pontos adat. Még harminchat évi egyetemi tanárságomból is röpke tizenkét év „oktatói” munka lett.
Magyar specialitás lenne? Fél évszázadon át dolgoztam francia, majd spanyol nyelvterületen. De soha, sem Párizsban, sem az Újvilágban nem közöltek rólam ennyi hibás adatot az életrajzi jegyzetek.
Azt pedig már csak restelkedve írom ide, hogy tucatnyi magyar és külföldi irodalmi díjamnak az Akadémia felsorolása a felét sem említi meg. Pedig hát ha más nem is, a József Attila-, a Márai Sándor- vagy a Déry Tibor-díj megérdemelné, hogy benne legyen. Még ha az Alföld vagy a Tiszatáj vidéki elismerését vagy a Nemzetközi PEN távoli tisztelgését nem is tartják említésre méltónak a büszke pestiek.
Nevetnem kell: mi lesz itt, ha elpatkolok, és megpróbálják összeszedni félszáz magyar és kis híján feleannyi francia és spanyol könyvemet?
Ha ugyan eszébe jutok még valakinek.
Vissza a tetejére