Hajnali hangok; Szól a kakas
Hajnali hangok
Réges-régi hangok. Szófoszlányok. Szeretném megőrizni őket. Átadni öcsémnek, húgomnak, a fiaimnak.
Felsorolom őket, egyiket a másik után. Nekem könnyeket csalnak a szemembe. Az utánam jövők számára talán már érdektelenek.
Reggel, fogmosás után például én még ma, nyolcvanas éveimben is szorgalmasan gargarizálok. Miközben minden reggel apám hajnali toroköblítésére gondolok. Gargarizálni tőle tanultam. De ne siessünk.
Hajnalban mindennap kint hallgatóztam a fürdőszoba előtt.
– Gyere be! – apám elmagyarázta, hogy mire szolgál a toroköblögetés. Azóta is így kezdem minden napomat.
Aztán apa Mucinak szólítja anyámat, ő pedig félálomban Pofinak. Ki tudja ma már, hogyan becézték egymást a szülei, mielőtt felkel a nap.
Más hangok. A reggelizőkocsi előtt apa vékony oszlopokra szeleteli a friss kenyeret, megpirítja, a lágytojásba mártogatja. Ezek a kárókatonák. Azóta se hallottam ezt a furcsa nevet – kivéve, ha a halastavak nyúlánk madarairól esik szó. De a kárókatonákért sorban álltunk, gyerekek. Belemártogattuk őket a langyos tojásba. Finomabbat azóta se ettem. Ropogtatom az illatos kárókatonát.
Anya szigorú asszony, de apánk igényli a kényeztetést. Kishúgom például Puppy. Puppybaba. És csak utána mi, a többiek. Aztán ülünk az asztalnál. Ebédelünk. Vasárnap van. Apánk kezéből kiesik a kés. Elügyetlenedett. Félrenyel, köhög. Cigányútra ment. Leeszi magát. Ne nevessetek, kéri anyácskám.
Bácska–Baja–Pécs. Húgom felkapaszkodik az ölébe. Légiveszély. Anya hangja. Megyünk a légópince felé. Fel, fel, vitézek, a csatára! Légiveszély, Budapest!
És az utolsó emlék: ülünk egy fehér kórházi szobában.
– Tedd a kezemre a kezed! – apa hangja. Ráteszem, langyos és meleg. Múlnak a napok, a hetek.
Ilyenkor, hajnalonta most is érzem. És hallom a hangját. „Fiacskám, tedd a kezemre a kezed!”
Szól a kakas
Ezen a világrészen minden más. Hajnalban nem bőgnek a tehenek, és nem kukorékolnak a kakasok. Egyre távolabbról hallom őket, ha Almáskeresztúrról álmodom. Még nem kelt fel a nap, amikor Disztl Miklóséknál az alvégen rázendítettek a kakasok.
Így indult útnak nap mint nap az élet, ahol csak felnőttem, a Fácánosban, Kisdorogon. Csak most jövök rá, ezen a világrészen, hogy az ilyen hajnali hangok milyen fontosak. A telepek lakói errefelé türelmetlenek. Nehezen viselik el a számukra szokatlan, idegen zajokat. Ki és miért tartana baromfit egy huszadik emeleti balkonon vagy egy lakónegyedben! Hatósági rendelet tiltja a rikácsoló szárnyasokat.
*
Azt hittem, én is álmodom, amikor a minap megszólalt a közelben egy kakas.
– Hallod? – ráztam meg a feleségemet.
Hosszú, fájdalmas rikoltás borzolta fel a hajnalt. Felültünk.
– Ennyi! – legyintett. – Reggel levágják.
– Vagy kiutálják.
Reggel a rend őrei már házról házra járva kereste a rendbontó szárnyast.
– Kit zavarna! – békítgettem a biztonsági őrt, aki vállvonogatva felelt: ha egyszer tiltja a törvény, ha egyszer nem szabad, akkor nincs mit tenni.
Ezen a világrészen nincsenek évszakok. Se tél, se nyár. Ősszel nem költöznek el, és tavasszal nem csiripelnek a madarak. Amerikai álom. Akik itt élnek, és megtehetik, azok délig alszanak. Most azonban mindennap, újra meg újra, megszólalt a kakas.
– Hallod? – suttogta feleségem. Nemsokára felkel a nap!
*
A magányos sírás azonban lassan elbizonytalanodott. De nem tűnt el teljesen: megszólalt most már este is. Nem tudta kivárni, hogy felkeljen a nap.
– Majd megvirrad már! – biztattam szipogó asszonyomat.
Egyszer csak vége lesz ennek a hosszúra nyúlt pandémiának. Tülkölnek újra a gyárak, és visszajönnek az énekesmadarak. Akárcsak ők, majd útnak indulunk mi is, hogy visszatérjünk a fészkembe. Keresztúron újra bőgnek a tehenek, és kukorékolnak a kakasok.
Csak most ez a csend. Falom az utamat: múlnak a napok. A trópusi szárnyas elhallgatott.
Vissza a tetejére