Oroszok
Amikor bejöttek… Sokáig így emlegettük: amikor 1945 telén bejöttek az oroszok. Most csak azt szeretném elmondani, hogy ebből – amikor bejöttek – mit látott egy tízéves gyerek. Abból, hogy 1945 telén keresztülment az országon a front.
Nem mondhatnám, hogy vártuk őket. Rossz hírük volt. Mi Budán legfeljebb azt vártuk, hogy vége legyen a háborúnak. Tudtuk – csak a vak nem látta –, hogy elvesztették a németek.
1944 karácsonya még békésnek volt mondható. Nagyszüleimnél elénekeltük a Mennyből az angyalt, s a Kisjézus ajándékai vidáman csillogtak a fa alatt. És akkor, az ünnep kellős közepén, megszólalt a telefon.
– Winternitz professzor! – pisszegett ránk nagyapám, az új Szent János főorvosa.
– Mit mond?
– Hogy Hűvösvölgyben már bejöttek!
– Te szent isten! – suttogta nagyanyácskám. – Na és? Mit csinálnak?
– Semmit – vont vállat nagyapa. – Vacsoráznak.
Ezek után már az sem lett volna meglepő, ha hozzánk, a Farkasrétre is beállítanak. Ez azonban még késett: a németek a temető kriptái közé fészkelték magukat. A visszavonulóknak még arra is maradt idejük, hogy átmeneküljenek a túlsó, a pesti partra. Mielőtt még a levegőbe repültek a hidak.
Mi már csak egy belvárosi óvóhelyen, a Franklin Társulat könyvlerakatában láttuk meg az első orosz katonákat. Ketten voltak, németeket kerestek. De itt lent csak riadt civileket találtak, és egy sebesültet, akinek anya udvarlója, a fogorvos éppen levágta – amputálta – a lábát.
– Nyemecki? – kérdezgették.
– Nyemecki kaputt! – felelte a fogorvos.
És a két fiatal katona sietett tovább. Ezek voltak az első orosz szavak. Később a felnőttek megtanítottak nekünk mást is. Azt, hogy dajmikleba, adjál kenyeret, karban fújtuk. De anyánk nem engedett ki a ház elé, a pincébe a nagyok hozták le a kint zsákmányolt orosz kenyeret.
Amikor biztonságosnak ítélte a helyzetet, anyánk útnak indult velünk nagyapa rendelője felé. Nem volt szerencsénk: a Kálvin téren még folytak az utcai harcok.
– Menj haza, mutti! – kiáltott ránk egy német a kapu alatt.
– Menj haza te! – válaszolta mérgesen anyánk. – Én itthon vagyok!
És húztuk tovább a szánkót a kőkemény, fekete havon. Rajta öcsém, kishúgom és a matracok.
Átvágtunk a Kálvin téren, ahol még állt a szökőkút. Elértük nagyapa rendelőjét a József – később Bangha Béla – utca nyolc alatt.
Nem volt villany, nem tudtunk befűteni. Magunkra csavartuk a plédnek nevezett lópokrócokat. Anya kint a Ráday utca sarkán állt sorba kenyérért. Fölöttünk, mesélte, még Raták géppuskázták az utat.
Aztán nagyapa rendelőjébe is benyitott két orosz. Idős emberek voltak, éppen csak körbejártak, a polcokról egy zsákba söpörték a műszereket.
– Minek az nekik! – sóhajtott anya. – Persze – legyintett –, náluk is vannak orvosok!
Utána sokáig nem láttunk több oroszt. Innen is továbbhúztuk a szánkót, keresztül a füstös romokon. Akármilyen hihetetlen, nem láttunk több katonát a kőkeményre fagyott, fekete havon.
Mindenféle árusok állították meg anyát. Citrompótló, szódabikarbóna!, kiabálták. A rikácsolásuk ma is a fülemben van: Itt a valódi celofán!
Megérkeztünk a Vörösmarty utcába, ahol nagyapának háza volt a negyvennégy bé alatt. Itt ért a nagyszüleim halálának híre. Többé már hiába tárcsáztam a számukat (25-74-25) a rendelőből.
Vissza a tetejére