A kisforma nagymestere (Ferdinandy György: Vadnyugati origó, Fájó holnapok)
Ferdinandy György: Vadnyugati origó. Scolar Kiadó, Bp., 2018
Fájó holnapok. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2018
Fájó holnapok. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2018
A magyar irodalomtörténetnek vannak furcsa, különös alakjai, akik valamilyen szempontból nem illeszthetők sehova; bár tudnak róluk, mégsem kapnak kellő, legalábbis tehetségükhöz mérten kellő figyelmet, más, talán nem invenciózusabb társaik mögött/mögül figyelnek, várva, hogy újra és újra felfedezzék, s aztán újra és újra elfelejtsék őket. A huszadik század elején számtalan ilyennel, elsősorban prózaíróval találkozhatunk, akiket a Thurzó Gábor szerkesztette tanulmánykötet címe után ködlovagoknak is szerettek hívni, amely elnevezés abból is származhatott, hogy munkásságuk értéke és elismertségük mértéke enyhén szólva is erősen eltért; csak néhány írótárs, esszéista és egy igen szűk olvasóközönség pártolta őket. Ferdinandy György írói sorsa sokban hasonlít e száz évvel ezelőtti pályatársaiéhoz, hiszen nyugati magyar íróként a magyar olvasó számára egészen 1988-ig, amikor az első Magyarországon kiadott kötete megjelent, gyakorlatilag ismeretlen volt. Ettől a dátumtól kezdve viszont Ferdinandy szinte ontotta és máig is ontja a könyveit, ami nem meglepő: itthoni feltűnése előtt már jó pár könyve jelent meg franciául (később más nyelveken is), díjakat nyert, tehát a magyarországi közönséggel éppenséggel volt mit megismertetnie. S aztán a magyarországi recepció is felfedezte magának, Szilágyi Zsófia 2002-ben kismonográfia formában foglalta össze mindazt, amit Ferdinandyról érdemes tudni, és a „dzsungelszerű” életműben, legalábbis az addigi életműben, filológiai értelemben is rendet vágott. Én minden pozitív jelenség ellenére is úgy érzem azonban, hogy Ferdinandy mintha mind a mai napig nem lenne a helyén a magyar prózatörténetben, ami persze életútja és életműve ismeretében nem olyan nagy felfedezés. Jellemző, hogy 2004-ben a szerző e tekintetben így nyilatkozott: „ez egy gazdag, egy nagyon változatos és színes irodalom, ebben biztos van egy kis hely az én számomra is. De hogy hol, azt én nem érzékelem. Még most sem tudom pontosan.” Ennek egyik, lényeges okát Ferdinandy György elbeszélésmódjában, illetve az ezzel összefüggő epikai formában látom.
A magyar prózatörténet egyik legtöbbet emlegetett jellegzetessége, hogy alapvetően a kisformákat részesítette előnyben, hosszan lehetne sorolni a sirámokat a magyar regény hiányáról vagy legalábbis nem szerves fejlődéséről (elsősorban még a szocialista irodalomtörténet-írás korszakából), miközben a novella, a rövidtörténet és a nagyobb lélegzetű elbeszélés például a már említett korszakban uralkodónak volt nevezhető. Ferdinandy bizonyos mértékben éppen e tradíció örököse és továbbvivője, hiszen írói pályáján kezdettől fogva a kisformák változatait figyelhetjük meg, olyannyira, hogy bár tett kísérleteket nagyobb epikai formákra is, valójában a novella volt és lett kizárólagos prózai műfaja. Amikor 1988-ban hazatért a Szerecsenségem története című elbeszélésgyűjteményével, akkor a magyar próza éppen azzal a tradícióval harcolt, hogy nincs történetében nagyregény, vagy regényekből épülő struktúrája (1986 e szempontból emblematikus dátum, ekkor jelenik meg Esterházy Bevezetése és Nádas Emlékiratok könyve). A Kulcsár Katalinnal készült életútinterjújában Ferdinandy joggal vetette fel, hogy az ő rövid lélegzetű írásai mindig is csak hátrányt jelentettek (érdekes módon már Franciaországban is), és a regény műfaját kérték számon rajta.
A 2018-ban megjelent két könyvevalójában és kicsiben az életpályáját, az életművét képezi le. Úgy látszik, lehetetlen Ferdinandy esetében kikerülni azt a bukkanót, hogy a hatvanas évek eleje és a nyolcvanasok vége közti, nem magyarországi publikációi (melyek számosak és egyes esetekben jelentősek is) valamiképpen teret kapjanak nagyobb olvasóközönség előtt is. Így aztán a Vadnyugati origó igazából nem új könyv, korábbi, sőt egészen korai írásaiból is válogatott a szerkesztő, Györe Bori. Persze ez sem az első válogatás, az elmúlt három évtizedben volt már példa rá, hogy a magyar olvasó számára teljesen ismeretlen Ferdinandy-szövegeket prezentáljanak, csakhogy a válogatók (s talán maga a szerző is) rendre elfeledkeznek arról, hogy e novellák húsz-harminc vagy éppen ötven évvel korábban születtek, s így persze hogy más prózai műfaji állapotokat tükröznek. Ferdinandy György például a hatvanas évek vége felé, a hetvenes években, többek közt azért is, mert közel került a Magyar Műhely szerzőihez, társaságához, komoly kísérleteket tett a késő avantgárd epikai „hasznosítására”, írói hazatelepülésekor azonban már kevéssé foglalkoztatták a szövegteremtés e módozatai. S bevallom, nekem (aki szintén nagy késéssel ismerkedtem meg e szövegeivel) ma már e novellatípusai kevésbé érdekfeszítőek (miközben az életműben nagyon is fontos szerepet töltenek be). A könyv azonban nemcsak ilyen típusú novellákat tartalmaz, van köztük néhány szinte mai szöveg is, ami arra a szerkesztői szándékra utal, hogy megmutassa, hova vezetett az epikusi út. Ehhez azonban hozzá kell tennem (mielőtt eltévednénk), hogy Ferdinandy novellisztikája ennél sokkal összetettebb. Késő avantgárd korszakában is (előtte meg utána pláne) írt úgynevezett hagyományos rövidtörténetet, s tulajdonképpen, hasznosítva az avantgárd lehetőségeit is, egész pályáján a novella klasszikus elbeszéléstechnikáit alkalmazta; magyar viszonyokra adaptálva, a legerősebb magyar epikai tradíció formáját, az anekdota hangnemi, szerkezeti sajátságait is beépítve szövegeibe. Lényegében három elbeszélésmódot figyelhetünk meg az életműben: a már említett késő avantgárd hatásokat fölmutató szövegek, melyek a legkevésbé érdekesek a mai olvasó számára. De velük párhuzamosan ott vannak a klasszikus rövidtörténetformák is. Nem tudom, hogy a hatvanas években, az emigráció első hullámában Ferdinandyra milyen irodalmi szövegek és beszédmódok hathattak (az életrajzból nem sok derül ki ebből), de kétségtelennek tűnik, hogy a racionálisabb francia irodalom (és a nyelv mint eszköz és akadály), valamint az éppen erősen ható angolszász (amerikai) próza, élén Hemingwayjel, minden valószínűség szerint formálták Ferdinandy narratíváját. A korszak szövegei elsősorban arról ismerhetők föl, hogy az elbeszélő mintegy visszavonul, háttérben marad, és az elbeszéltek is csak nagyon röviden, szűkszavúan jelennek meg. A kihagyásos, elhallgatásra épülő novellaszerkesztés kitűnő műveket eredményezett, a terjedelmesebb, hosszabb elbeszélések, melyek ugyanezen metódussal készültek, szintén revelációként hatottak. A harmadik korszak ettől az elbeszélés hangnemében tér el, amennyiben Ferdinandy, mintegy a magyar próza történetébe illeszkedve, az anekdotikus elbeszélésmódot alkalmazza (ami nincs olyan távol a klasszikus, elliptikus elbeszéléstől). A hangnem a Ferdinandy-prózában nagyon fontos: a „hazatérés” után születő szövegei döntő részében egy familiáris, közvetlen, a jelentésközléssel nem foglalkozó elbeszélővel szembesülhetünk, akinek, függetlenül az elbeszélés meseszerű terétől, anekdoták, történettöredékek törmelékeivel kell megküzdenie. Három epikai eljárás ötvöződik tehát Ferdinandy szövegeiben: a késő avantgárd, az amerikai próza minimalista törekvései és a legnagyobb, legmélyebben ható inspiráció: az anekdotikus hagyomány; ami ellen időnként, hol szerzőként, hol nyelvi alakítóként tiltakozik, máskor elismeri e hatást. „Történeteket írtam, ügyeltem, elviselhetők legyenek. Esténként gondosan kihúztam belőlük az önromboló, vak kétségbeesést, anekdotákat iktattam a helyükbe, tájakat, embereket.” A „vak kétségbeesés” és az anekdota világképi szinten nehezen fér meg, de ha egy másik aspektusból nézzük, akkor a rövidtörténet nagyon is „sűrű”. A Szabálytalan szerelem című opuszban például annyira, hogy: „Kész, kerek történet minden utazás. Eleje van, és vége, indulás és célba futás. (…) A legtöbb ember számára anekdotákból áll a világ.” És: „Marad a lényeg: körülírni az űrt, lerombolni az állványzatokat.” E kettősségből alakul ki aztán az a félreismerhetetlen írói világ, ami Ferdinandyra oly jellemző, s amit a most megjelent két könyve külön-külön és együttesen is bizonyít.
A Fájó holnapok, függetlenül attól a ténytől, hogy változó színvonalú (és műfajú) írásokat tartalmaz, a legfrissebb Ferdinandy-műveket gyűjti egybe, így a két kötet valóban leírja a teljes pályát, miközben bemutatja annak egyes korszakait is. Korábbi könyvei kapcsán is megjegyeztem már: kétségtelen, hogy Ferdinandy életének különös jellegzetessége a vándorlása a különböző kultúrák, nyelvek és országok között, attól kezdve, hogy 1956-ban elhagyja Magyarországot. Az is kétségtelen, hogy ez a „lebegő”, hazátlan létmód, a gyökértelenség azonban minden emigrációba kényszerülő alkotónak (de általában minden embernek) mélyen átélt élménye, létezésválsága, amin a leggyakrabban a sokszor évtizedek múltán való visszatérés az eredeti hazába sem segít. Milliók élik meg ezt a kiszakítottságot, ám egy írónak nyilván sokkal fájdalmasabb a nyelvtől való elszakadás, ám Ferdinandy Magyarországtól való elszakadása után válik íróvá, tehát léthelyzete is más, mint például Máraié. Nem véletlen, hogy francia nyelven is születnek írásai, noha saját bevallása szerint valójában mindig is magyar és magyar nyelven író alkotó akart lenni. A kallódás, a sodródás, az utazás és a bolyongás lesz az életrajz központi eleme, ami ugye nem meglepő egy emigrációba kényszerülő ember életében. Érdekes e szempontból az, amit Ferdinandy életútinterjújában megjegyez: „Az én képzeletbeli olvasóm egy ugyanolyan kallódó, a nagyvilágban tengődő szegénylegény volt, mint amilyen többé-kevésbé magam is.” Mint ahogy az sem véletlen, hogy a hajótöröttség, az úgynevezett Robinson-motívum több művében is konkrétan előfordul. S nyilván e tényből eredeztethető az is, hogy Ferdinandy hősei és mellékszereplői egyaránt ebből a tengődő, kisemberi létezésből származnak, függetlenül attól, hogy egy családi anekdotát dolgoz fel, vagy a trópusokról vagy éppen Párizsból veszi a történetet és szereplőit; mindig a kisember, a hétköznapi történet az, ami igazán foglalkoztatja; az újra és újra perifériára sodródó élet. Ez a biográfiai tény azonban Ferdinandynál epikai világképpé, sajátos elbeszélői nyelvvé és formává, történetté válik. Először is innét magyarázható vagy értelmezhető az a probléma (amit csak bizonyos recepciók tartanak problémának), hogy Ferdinandy született novellista. A kisforma nélkülözi mindazt, ami Ferdinandyt valójában nem is érdekli: a nagy történetet, a nagy ívű narrációt, egyes esetekben a változatos, szerteágazó cselekményt. Ellenben előtérbe kerülhet egy részlet, egy történettöredék, egy villanásnyi cselekmény, és ami még igen fontos, egy szubjektív, mesélős, olykor nosztalgikus, még inkább elégikus hangnem, melyben igen gyakran nem tudjuk igazán megkülönböztetni, hogy valóban szerzői-biográfiai beszédről van szó, vagy metaforizált narrációról. Itt érdemes még azt is megjegyezni, hogy a 88-as szellemi hazatérés után felerősödik novelláinak az a rétege, majd ha nem is uralkodóvá, de jelentőssé lesz az a forma, melyet jobb híján tárcanovellának neveznék. Külön érdekesség Ferdinandy pályáján, hogy jó néhány epikai formáció vagy világképi jelenség írásaiban előbb jelenik meg, mint magyarországi pályatársainál. Ilyen volt a már említett késő avantgárd szövegszerkesztés, mellyel jóval megelőzte a Magyar Műhelyhez később kapcsolódó magyarországi alkotókat, és sajátos volt a helyzete, amikor első magyarországi kötete megjelent: ugyanis akkor már Ferdinandy túl volt az avantgárd hatásokon, sőt a posztmodern szemléleten is, s így jóval korábban nyúlt vissza olyan kisformákhoz, melyek ugyan kompatibilisek voltak a posztmodern nagyelbeszéléssel való leszámolásával, de ugyanakkor a magyar epikában is nagy tradíciókra tudott támaszkodni. Röviden: Ferdinandy már akkor egy történetközpontúbb, a mesére jobban építő formán munkálkodott, amikor magyar kortársai még éppen az ellenkezőjére próbáltak törekedni, s persze egy újabb epikus generáció fellépte kellett ahhoz, hogy például a tárcanovella sok évtizedes eltűnése után újra virágozni kezdjen.
E novellavilágnak jellemzője a különös időbelisége: mintha minden mindig újra és újra ismétlődne, aminek speciális jellegzetessége, hogy Ferdinandy írásaiban nagyon gyakran fordulnak elő ugyanazok a történetek, ugyanazok a szereplők, epikai részletek, olykor teljesen hasonlóan előadva, olykor némileg módosítva, esetleg más aspektusból elmesélve. Ezen a ponton lesz külön érdekessé, hogy a biográfiai gyökértelenség esetlegessége átfordul egy ontológiai mélységű létérzékeléssé: a Ferdinandy-hős hajós és hajótörött, mindig úton lévő utazó, sehol otthonra nem találó „bolygó hollandi”, s ezzel már meg is jelöltük epikájának legnagyobb motívumát. A hétköznapi magyarázatoktól eltekintve, hogy ti. a történetismétlések szerzői amnézia következményei is lehetnek, Ferdinandy ismétlődő történetmotívumai, újra és újra elmesélt családi legendáriumai valójában annak az időkezelésnek köszönhetők, amely azt sugallja, hogy ami egyszer megtörtént, az mindig történik. Minden ismétlődik, semmi nem változik, amit egy idézettel is megtámasztanék: „Forgatom én is a kacatjaimat. Nincs semmi megrendítő a varázscső belsejében, negyven éve ugyanazok az emlékszilánkok keresik benne az egyensúlyukat. Szétesnek, összeállnak, más és más szögből mutatják magukat. Én pedig eljátszom velük, mert hiába azonosak az összetevők, az eredmény soha, még véletlenül sem ugyanaz.” (A Hegy; a szerző 1998-as kötetéből.) Ferdinandy György nem sokat nyilatkozott arról, hogy igazából milyen olvasmányok, milyen művek befolyásolták az életét, mik hatottak a prózájára, de kétségtelenül felvethető az a kérdés: milyen viszonya lehetett korábbi korszakaiban Krúdyhoz, illetve Krúdy nagy novellaciklusaihoz, elsősorban a Szindbád-novellákhoz? Akármint is volt, meggyőződésem, hogy mind alkati-szerzői, mind világképi szinten igen erős a kapcsolódás a két író között. (Csak zárójelben megemlítve és idézve: „Pestre csak akkor megy az ember, ha halaszthatatlan dolga van.” Vajon ki írta?!) Bár Krúdynak vannak kiemelkedő regényei is, míg Ferdinandynak egyáltalán nincs regénye, az epikai gondolkodásmód, amelyben a nagy egész helyett a részrevaló koncentrálás a fontos, nagyon közel láttatja őket egymáshoz. Jellemző az is, hogy Ferdinandyhoz is igen közel áll a ciklikus epikai eljárás, hogy tehát lemondva ugyan a nagy egész narratívájáról, mégis visszacsempészi a ciklussal, az ismétlődő részekkel a nagy egészrevaló utalást. Reményi József Tamás nagy erudícióval ezt a következőképpen foglalta össze: „kialakított egy saját novellaformát, amely minden történetet további rövidtörténetre szaggat, miközben a kötetekben (és az egyes kötetek között!) kialakul egy lánc, a képszerű kisgesztusokra épülő írások egyetlen nagy elbeszéléssé fűződnek össze. (Bodor és Gion életművével párhuzamosan, rokon módon.)” Ehhez pedig még az is hozzátehető, hogy a múltból a jelen felé haladva szintén találhatunk társakat Ferdinandy prózájához. Az utóbbi kb. tizenöt-húsz évben felnőtt egy olyan epikus generáció, melynek szemléletében a kisforma, a rövidtörténet, mi több a tárcanovella fontos helyet tölt be, fontosabbat, mint a regényforma. Én itt csak egy névre hivatkozom, Cserna-Szabó Andrásra, aki azért is jó példa talán, mert Ferdinandyhoz hasonlóan van kötődése a huszadik század eleji „ködlovagokhoz”, a tárcanovellához, és főként az anekdotikus hagyományokhoz is.
A nemrégiben megjelent két könyvét (melyek közül nyilván a Ferdinandy korábbi korszakait bemutató az izgalmasabb, mert az olvasót részben felfedezetlen, ismeretlen „földrészekhez” hozza közelebb) együtt olvasva látható, hogy az író a helyén van, a magyar prózairodalomnak nem gyökértelen, nem örök bolygó hollandija, hanem a múltba és a jelenbe is erős kötelékekkel kapaszkodó nagy elbeszélője.
Vissza a tetejére