Mozaikok (Szekrényes Miklós: Élni olyan – Meghalni olyan)
Szekrényes Miklós: Élni olyan – Meghalni olyan. Napkút Kiadó, 2020
Kénytelen vagyok ezt a kritikát olyan szubjektív elemekkel kezdeni, melyekkel általában nem szokás sem kezdeni, sem azokba később belebonyolódni. Szekrényes Miklós könyvét, hogy úgy mondjam, látatlanban vállaltam el (mint egy vakrandi, elméskedhetne az olvasó), s csak később jöttem rá, hogy azért én olvastam tőle egy-két rövid kis írást korábban is. Valójában a kíváncsiság vezetett, hogy ugyanis miért kezd el lelkesülten írni valaki erősen középkorúan, szinte a semmiből fölbukkanva. Első könyve, a Budifoci idején ötvenkét éves, ekkor nyilatkozza, hogy: „Főiskola végéig dédelgettem írói álmokat, de aztán egyszer olvastam, hogy Spiró György azt nyilatkozta, az írók többsége középszerű vagy gyenge; lehet írnia annak is, aki nem zseni, de minek. Egyébként sincs túl nagy önbizalmam ezen a téren, úgy éreztem, meggyőzött, nem akartam középszerű író lenni.” (Lázár Fruzsina interjúja, Magyar Nemzet, 2018. 03. 18.) Aztán amikor kezembe vehettem (a másodikat, erről lesz szó az alábbiakban), akkor arra gondoltam, hogy öreg vagyok én már ehhez, nem sok kedvem van egy késő neoavantgárd szöveghalmazhoz, ugyanis a könyv külső megjelenése első pillantásra ezt hívta elő bennem. Két könyvről van szó tulajdonképpen, két címmel: az egyik: Élni olyan, a másik: Meghalni olyan. Ez két szövegtömb, ráadásul térben elforgatva, mindkettőnek van tartalomjegyzéke, mely két jegyzék a könyvnek majdnem a mértani közepén helyezkedik el. Tehát olvasáskor a kötetet meg kell fordítani, ha az egyik halmazról a másikra szeretnénk váltani. Ezek után azt talán felesleges is leírnom, hogy természetesen a két tömb címoldala is eltér egymástól; az Élni olyan című világos (mondhatnám, fehér), míg a Meghalni olyan mi más is volna, mint sötét, azaz fekete. A címek és a szerző így megkettőződött neve mindig épp ellentétes a címoldal színével. A két szövegtömb „találkozása”, a két tartalomjegyzék pedig teljesen fekete lapokon fehér betűkkel van szedve. Az rögtön látszott, hogy minden nagyon ki van találva, sőt nekem úgy tűnt, túl van bonyolítva – de amikor elkezdtem olvasni a könyvet, kiderült, hogy ezeknek a külsőségeknek sincs például sok közük a neoavantgárdhoz, illetve hogy a szövegek még távolról sincsenek kapcsolatban vele, hála istennek. A külső forma ugyanakkor mégiscsak hordoz, szerintem, kétféle értelmezési lehetőséget. Az, ami kézenfekvő ezek után, hogy ugyanis hogyan olvassuk ezt a könyvet, ami két könyv (vagy az akar lenni, erről még lesz szó). Szekrényes Miklós hatalmas szabadságot ajándékoz az olvasónak, hiszen ezzel a formai, tipográfiai megoldással nem írja elő az olvasás „útját”; nem egyirányú utca ez, hanem ide is, oda is lehetséges a „közlekedés” rajta; az olvasó dönti el, hogy ezt az „utat” hol kezdi el, és majdan hova jut el rajta, hol fejezi be. A szabadság persze nem a korlátlan hejehuja, hanem a kötöttségekkel való messzemenően nyitott számvetés – így a két cím tartalma, jelentésirányultsága mégiscsak befolyásolhatja a befogadót, hiszen, nagyon primitíven fogalmazva, az élet előbb van, mint a halál, tehát valószínűleg az olvasók döntő többsége (magam is) az Élni olyan szövegrésszel kezdheti az olvasást. Ám ennek nincs nagy jelentősége, inkább csak befogadói beidegződéseket takar, ráadásul a két tömb között sok tekintetben több a hasonlóság, mint a különbség, mint ahogy azt várnánk. Úgy írnám ezt körül, hogy a két tömb között nagyon könnyű az átjárás, és Szekrényes különféle poétikai fogásokkal fel is erősíti azt az érzését az olvasónak, hogy tulajdonképpen újra és újra ugyanazokról a történetekről van szó, csak néha kettős fénytörésben. A két szöveghalmaz tehát noha el van különítve egymástól, valójában igen szorosan, szinte elválaszthatatlanul van összehangolva, egymásba építve – metaforikusan fogalmazva: egymásba fonódva. Én ugyan a teljes szövegtestben nem találtam még utalás formájában sem nyomát annak, hogy a szövegek elbeszélőjét akárcsak megérintette volna a keleti filozófiák világa, mégis óhatatlanul idézi a könyv formája és belső poétikai megépítettsége a híres és fantasztikus kínai szimbólumot, a jin és jang szellemi „geometriáját”, melyet sokféleképpen magyaráznak, első közelítésben a sötétség és a fény (és aztán még számtalan „kozmikus” elem) ellentéteként, mely ellentétben az is benne rejlik, hogy egymástól elválaszthatatlanok, együtt adják a teljesség képzetét; nincs egyik a másik nélkül. Szekrényes könyvét tehát érdemes e két irányból – az olvasás szabadsága és a teljesség felvillantásának igénye felől – olvasni. Persze az is izgalmas kérdés, hogy miközben én itt folyamatosan két szövegtömbről beszéltem, mik is ezek a tömbök valójában és önmagukban.
Mindkettő főleg rövid, tárcanovella-méretű szövegből épül föl, de találhatunk azért hosszabb írásokat is (Pszichopuzzle, Körforgó), és olyat is, ami már egy tárca méretét is alig éri el (Vissza). Benedek Szabolcs empatikus „ajánlása” a könyv egyik „fülén” novellákként említi a (két) kötet írásait, gondolom, jobb híján jelölte így őket, mert szerintem néhány művet (pl. Büdös és halott, Padkapu és Ferpléj, Mi, itt lenn) kivéve ezek nem klasszikus novellák; illetve egy van köztük, a Körforgó, ami nemcsak arányos felépítésével, elbeszélői hangnemével, de egész megalkotottságával kiemelkedik az összes szöveg közül. Hordozza is magában Szekrényes Miklós összes lehetséges narratív erényét, melyek közt első helyen említeném a pontosságot, a szinte (vagy tán nem is szinte) szociografikus, tárgyszerű leíró- és megjelenítőképességet, s ezzel ellentétben a lírai, néha meseszerű, néha szürreális, álomszerű, képzeletet és valóságot összemosó emelkedettebb beszédet. Valószínű, hogy az elbeszélő viszonya az elbeszélendő tárgyhoz általában nem a klasszikus epikusi narráció, sokkal inkább érzem azt, és gyakran láthatóvá is válik ez, hogy valójában ez a viszony alanyi jellegű, lírai jellegű, melyben nem a történet, az anekdota, az így értett „mese” a lényeges, hanem egy ennél átfogóbb (bár kevésbé megfogható) hangulat, lélekállapot, ahogy azt pontosan írja le a Benzocaine című szöveg narrátora: „Az egyiket elkezdem mesélni, de közben rájövök, hogy egyáltalán nem emlékszem a sztorira, csak a hangulatra” (Élni olyan, 60). Mindez azt is felveti egyébként, hogy általában ki beszél a (két) könyvben. Ha tárcaként kezelnénk őket, akkor talán bocsánatos bűn lenne szerzőt és elbeszélőt azonosítani, de ezek az írások (nagy többségük) nem tárcák, hanem novellák, illetve lírai jeleneteket, történettörmelékeket, néha hirtelen vágással valószerű figurákat és környezetüket megjelenítő mozaikok (de nem puzzle-darabok, amelyek tökéletesen illeszkednek egymásba, a mozaikok közt mindig ott az üres, szabadon kitölthető hely), melyeknek közelebbről még formatipológiáját sem nagyon tudnám megadni; ilyen például a már említett Pszichopuzzle, mely több kisebb darabból áll össze, de sem részeit, sem az egészét nem tudnám formalizálni. Ami persze csak jó, bár nem mindig érthető egyszerűen. Az olvasó, jelesül most én, mégis hajlamos arra, hogy ezeket a szövegeket közvetlenül tulajdonítsa Szekrényes Miklósnak, úgy értem, hajlamos önéletrajziságot látni bennük, hogy a Misi nevű vissza-visszatérő (gyerek/kamasz/ifjú/meglett férfiú) hős alig-alig különbözik, épp csak egy betűnyit a Mikitől (pl. Mi, itt lenn, Büdös és halott). A Mi, zöldek című darab fotós elbeszélője látszólag nem az önéletrajziság körébe tartozik, de ahogy önmagáról gondolkodik, az már nagyon is hasonlíthat a szerző-narrátorra, hisz ő is ezen az úton jár: „És mit teszek én, mikor megörökítem őket? Archiválok csupán, vagy a puszta archiválás teljességgel lehetetlen? Kiről szólnak ezek a képek? A modellről, a szoborról, a szobrászról, a megrendelőről, a korról, amelyben készültek, az én megrendelőimről, esetleg rólam? Vagy mind ott vannak, mind ott vagyunk ezeken a fotókon?” (Meghalni olyan, 17). Talán ezt erősíti az is, hogy bizonyos történetelemek többször is fölbukkannak, mintegy motívumként (számtalant tudnék példának hozni, csak egy: Misit kisgyerekként kórházba viszik, de előtte édesapja, aki amúgy utálja a mozit, elmegy vele a Spartacus című filmre; a motívum két felbukkanása eltérő értelmeket is sugároz; Meghalni, 25, 104). Kérdés persze, hogy ezek a nyelvi vagy szituációs ismétlődések mennyire tudatos írói eljárás termékei, mert természetesen eredhetnek abból is, hogy ezek a rövidebb-hosszabb szövegek eltérő időpontokban születtek, például nem egy elképzelt regény szövegeként, s ekként is publikálódtak korábban. Én azonban mégis inkább arra hajlok, hogy az önéletrajz elemeivel átszőtt, igen eltérő műfajú, terjedelmű és sokszor különböző nyelvi és esztétikai minőségű szövegek ezen ismétlődések, visszatérő motívumok alapján szerveződnek meg – elsősorban egy melankolikus hangulatba, s ezen keresztül egy nagyobb narrációs térbe is. A Körforgó lehet a mintapélda: a címet önmagában nehéz volna értelmezni, a szöveg egy pontján kiderül, hogy a ringlispílt jelölte így a szerző, ám ekkor már az igazi magyar nevét használja: sergő, majd a szociografikusan ábrázolt létezés poklában vegetáló két öreg cigány „mennybemenetelében” már szimbolikussá válik maga a sergő is, s innét visszakapcsolva: a körforgó is elveszti hétköznapi jelentését, és a létezés kilátástalansága felé irányítja a befogadó tekintetét.
Mindebből lassan, elmosódva, mozaikosan kibontakozik a hatvanas évek végétől a narrátor gyerekkora, aztán az ifjúság és a felnőttlét minden nyűge-baja, háttérben a szülőkkel, a nagyszülőkkel, és az éppen adott kor – szocializmus, kapitalizmus, oly mindegy – szörnyűségeivel; a felnövés és a felnövés lehetetlensége egyszerre. Nagyobb forma rejtőzik e mozaikok mögött, de én szerencsének érzem, hogy Szekrényes nem próbálta ezt mindenáron regénnyé duzzasztani, hanem hagyta annak, ami: töredék, de sokrétegű, sokszólamú, amibe olykor-olykor az is belefér, hogy az elbeszélő nyelve megbicsaklik (pl. a „hogyozni” szerző alkotta szóhasználata, ami a Budifociból ered, s ott pont jó helyen is volt, itt meg értelmezhetetlen; Élni olyan, 14, de említhetném a „nyúzott háziasszony prototípusa” mondatrészt is; Meghalni olyan, 12), hogy nem azonos erővel mond el minden történettöredéket. Úgy tűnik, igazi rövidtörténet-művelő, néha-néha esetlegességekkel, bizonytalanságokkal, ugyanakkor sokszor nagyon pontos és hiteles (lírai) elbeszélő. Nem tudom, mennyit ír majd még, és mit, de a második könyve messze összefogottabb, egyszerűen jobb, mint a Budifoci (noha annak is van egy utánozhatatlan levegője, hangulata – legalábbis ami a pusztulással, a romlással kapcsolatos). Itt találkozhattunk először azzal az összetett érzelemmel, mellyel a szerző a kisszerű, de kisszerűségében néha mégis felemelő „megye háromhoz” viszonyul. Az új könyv is megismétli ezt, de már általánosabban kiterjesztve: a „szeret-gyűlöl” nyilván nem csak a focira vonatkozik (Élni olyan, 16), a foci (bár nem szeretem ezt, de mégis) nyilván metaforája valami nagyobbnak, ami az ember életét építi-rombolja.
És még valami: vannak zseniális szövegek, melyeket az ember szívesen olvas (tanul, okul ésatöbbi, ésatöbbi), de nem szeret, látja, hogy jó, de hidegen hagyja (tudnék kortársakat sorolni), aztán vannak olyanok, amelyek talán nem oly kiválóak, sőt olykor el-elgyengülnek, esendők, mégis a mi szívünkhöz közel állók. Szóval csak azt akarom mondani, hogy Szekrényes Miklós Élni olyan – Meghalni olyan (kettős) című könyve nem kevés erénye mellett szerethető is.
Vissza a tetejére