A szelektív szemétgyűjtés veszedelmei (Toroczkay András: Boldog emberek)
Toroczkay András: Boldog emberek. Magvető Kiadó, Bp., 2021
Toroczkay Andrásnak ez a második prózai kötete, s ahogy a reklámokban és a könyv borítóján is olvashatjuk, az első regénye, bár szerintem ez nem ennyire egyszerű. Tudjuk, hogy két verseskönyve is napvilágot látott már, az egyik, a második (A labirintusból haza, 2015), éppen szinte azonos időben az első prózakötetével, a Búcsú Éhestől (2015) című munkájával, ami a kiadója szerint novelláskönyv volt, s e szerint viszonyult hozzá a korabeli kritika nagy része is, noha szerintem ez se ilyen egyszerű. Egyvalami azonban talán egyre egyszerűbbnek tűnik Toroczkay pályáján, tudniillik az, hogy bár versekkel kezdte, devalójában a verseiben is ott lappangott: igazi prózaíró, történetmesélő, elbeszélő típusú alkotó, amiből a kortárs próza piacán nem sok akad, pláne nem az ő korosztályában. Erről már a Búcsú Éhestől is sok bizonyítékkal szolgált, amikor egy kisváros atmoszféráját, a benne élő figurák sokféleségét és sokszínűségét rajzolta meg igen erőteljes vonásokkal, miközben támaszkodott a magyar anekdotikus prózai hagyományokra Mikszáthtól Krúdyig, s már egy kicsit ebből is kilépve Kosztolányit is megidézte. Az egyes novellák, nevezzük egyelőre így őket, sokszor felidézhették a főhősben és alteregójában a nagy elődöket, Szindbádot, illetve egy szövegben Esti Kornélt – azaz a novellák bár különálló darabokként is megállják a helyüket, nagy erősségük éppen abban állt, hogy mind hangulatukban, elbeszélői terükben és idejükben egy nagyobb egészre utalnak még ilyen töredékes formájukban is; valójában novellafüzérrel, de azt is írhatnám, egy sajátos, nem a történetében összefüggő regényformával találtuk szembe magunkat. Méghozzá egy nagyon jó, izgalmas és nem utolsósorban szórakoztató, komoly humorforrásokat felfedő elbeszélői technikát alkalmazóval, ami nemcsak az iróniára, de az öniróniára is hajlamos és alkalmas. Ráadásul az csak most, a regény olvasásakor tűnik majd fel, hogy bizony a Búcsú Éhestől jó néhány ponton kapcsolódik a Boldog emberekhez, de ez fordítva is igaz. A regény főhősének bizonyos vonásai a novellafüzér főszereplőjének/alteregójának vonásai között is szerepelnek, például a tisztaságmánia, hogy mást most ne említsek. Hasonló probléma a hősök megnevezése, a névvarázs szerinti identitás kérdése is; mindezt csak azért hozom föl, hogy jelezzem, a Boldog emberek mint regény nem a semmiből jön, sőt nagyon is támaszkodik a korábbi műre, s némely elég erős problémája talán már innen is eredeztethető, miközben a szöveg egy részében, sajnos csak egy, noha talán nagyobbik hányadában továbbviszi, bár más alapokra helyezi a Búcsúban kialakított történetelbeszélést. Előrevetítve az értékelést, a novellafüzér-regény egy sokkal összetartóbb világot mutat be viszonylag következetes elbeszélésmóddal (noha vannak benne megbicsaklások, néha erőltetett modorosságok is), az egész összefogottabb, mint a Boldog emberek talán túl sok mindenre törő és ezért (vagy másért is) széthulló, túlságosan is zaklatott narratív formái. Ezt előzetesen érzékeltetendő kénytelen leszek valamelyest rekapitulálni a regény különféle rétegeit.
A mű legtöbb szövegrésze egy kukások között játszódó történet, ez adja a Boldog emberek alapját: a főhős beáll egy speciális kukáscsoportba/cégbe, amelyik nem egyszerűen szemetet szed, mert kizárólag (a szelektív hulladékgyűjtés jegyében) papírszemetet szed egy óriási kukásautóval. Ez a réteg a legerősebb a regényben, Toroczkay szinte tobzódik a történetmesélés különféle elemeiben, tökéletesen vázol föl figurákat (Zeller Gyula, Bandi bá, Sándor bá, de szinte számlálhatatlanul bukkannak fel a mellékszereplők és a még epizodistának is alig nevezhető alakok), s bár sokszor repetitív az elbeszélés, nyelvileg gyakran ismétlődnek ugyanazok a fordulatok, retorikai fogások és humorizálások, a trágárságok igen széles palettája is kimerül egy idő után, az egész él, lélegzik, mozog. Furcsa módon ezzel ellentétes, de nagyon jól működik, hogy valójában szinte soha nem történik semmi, az idő szinte mozdulatlan, az elbeszélő hős néha megemlíti, hogy már tél van, vagy kitavaszodott, de egy idő után maga se képes megállapítani, vajon mennyi idő telt el azóta, hogy beállt a kukások közé: „A fiú ezen kicsit meglepődik, soha nem hallott róluk, pedig már két vagy három éve ül az óriás mellett.” (213)
Ha azt gondolnánk első pillantásra, hogy a társadalom mélyrétegeibe ereszkedett le a hős, alighanem tévednénk, mert ugyan társadalmi nézőpontból ezek az emberek valóban alantas munkát végeznek – szemetet szednek, de éppen ezt opponálja a regény vissza-visszatérő „bonmot-ja”, hogy ugyanis „A papír az nem szemét. A te életed a szemét”, amit erősít a kötet egyik „ajánlása” is a papír „életéről”. Azaz mégsem a szociográfiai érdek lesz az első, nem arról van szó, hogy bemutassa a szöveg, hogy hát így is élnek emberek, sőt még az sem, hogy így is élnek, de ennek ellenére… és itt mindenki gondoljon, amit akar. Toroczkay elbeszélésének éppen itt érhető tetten a legizgalmasabb, és mondjam így?, legszimpatikusabb eleme, hogy egyszerűen a főhős által elbeszélt helyzeteket, figurákat, apró eseményeket néha trágárkodva, ritkábban lírai magaslatokba is emelkedve felmutatja – és aztán mindent a befogadóra bíz. Ehhez erős, nagyon erős nyelve van, mert azt ne higgyük, hogy a megszólaló figurák (hiszen a szövegek nagy része tulajdonképpen párbeszéd) irtózatos és válogatott káromkodásokkal fűszerezett beszéde puszta másolása e világ beszédének; nem, csak a módja hasonlít, egyébként igen komolyan kimunkált, azt ne mondjam, veretes nyelven beszélnek ezek a papírszemétben turkáló emberek, akkor is, ha kissé nácik, mint Gyula, az óriás, és akkor is, ha szélesebb látókörű emberek, mint valójában Bandi bá és Sándor bá is. Toroczkay tehát itt bemutat, felmutat valamit, aminek az értelmezését messzemenőkig rábízza a külső szemlélőre, az olvasóra, de talán éppen e gesztusával mégis bevonja, bevonzza ebbe a körbe. Az egyik interjújában, amikor a novelláról kérdezték, felsorolt pár nevet, amelyek számára sokat jelentenek, példaként egyebek mellett Tar Sándort említve (Raymond Carver is szerepelt ott). Ezért merem felhozni azt az érzésemet, hogy Tar halála óta talán Toroczkay (s néha Jászberényi Sándor) tudta megközelíteni azt az egészen különös elbeszélésmódot, melyet éppen Tar Sándor alakított ki a maga különleges elbeszélői terével, világával például egyik legjobb könyvében A mi utcánkban (1995), melyre engem leginkább emlékeztet a Boldog embereknek ez a rétege. Az külön érdekesség, hogy Toroczkay ezt nem novellás formában éri el, hanem ebben a furcsa regényalakzatban – noha nagy különbség nincs, mert a Bandi bás szövegek valójában széttördelt történetdarabok. A szöveg e rétegében, ahogy utaltam már rá, igazából szinte áll az idő, a dolgok nem mennek sem erre, sem arra, a történeteknek nincs irányultságuk, nincs lezárásuk, egyáltalán nincs teleológiájuk sem úgy, hogy valamilyen tanulságot hordoznának, sem úgy, hogy segítenék a történet befejeződését. Toroczkay nem is tesz kísérletet se arra, hogy valahogy egyesítse ezeket a törmelékeket, melyeket pusztán az azonos szereplők és az azonos szituáció – tudniillik megint beülnek a kukásautóba, és elindul a duma – fűz össze. Azt nem állítom, hogy nem lehetett volna ezt a narratív elképzelést ugyan tökéletesen megtartva, de mégis feszesebbre húzni a szövegréteget (mert fordulatok, történetelemek, viccek, humorpanelek többször ismétlődnek, és ebből az olvasónak néha elege lesz, szóval némi szerkesztői szigor jó lett volna, de a hiánya itt nem oly zavaró (majd az lesz máshol), mert összességében mégis néha az volt az érzésem, bármeddig képes volnék követni.
Nagyobb baj, hogy Toroczkay úgy gondolta helyesnek, hogy a regénynek ezt a nagyon erős rétegét alkalmanként megtöri más narratív szálakkal, mégpedig: az első ilyen tulajdonképpen az elbeszélő hős, aki beáll a kukások közé, s elmeséli életének ezt a ki tudja, milyen tartamú idejét. Több, részben elbeszéléstechnikai probléma is felmerülhet ezzel kapcsolatban. Toroczkay következetesen mindvégig „fiúként” nevezi meg a főhőst, akiről a teljes szövegből azért végül kiderül, hogy egy fiatal felnőtt, elvégezte már az egyetemet (bár még mindig nem írta meg a szakdolgozatát), sőt szürreális fordulatként az utolsó lapokon azt is megtudhatjuk, hogy már három éve nős, és a többi. Tehát nem „fiú”, de a kukások közt talán mégis az, hiszen hozzájuk képest tapasztalatlan, ezért valamennyire védtelen is, a dolgokban jártas Sanyi bához képest egy kis senki. A történetnek ez a része aztán fordulhatna olyan irányba, hogy a hős egyfajta nevelődési folyamaton megy keresztül, de a szövegben ennek nincs nyoma, nem lesz okosabb, nem lesz jobb, és nem lesz rosszabb, se gonoszabb, nem érti pontosabban a világot s benne saját életét, marad, aki volt, csak éppen itt a bökkenő, hogy ki is ő valójában, és hogyan viszonyul ahhoz a léthelyzethez, a kukások világához, melybe saját akaratából került. Furcsa és megmagyarázhatatlan ellentét van abban, hogy a hős érezhetően kívülről szemléli ezt a kukásvilágot, nem hasonul hozzá, nem azonosul vele abban az értelemben, hogy rokonszenvvel figyelné a benne szereplőket (ahogy Tar Sándor novelláinak elbeszélője mindig belülről, noha távolságtartással szólt), ugyanakkor mégis sokáig kitart mellettük, nem hagyja cserben őket nehéz helyzetekben, és egy fura álomszerű bejegyzésben eljut odáig: „nem is idegenek. Mintha ők lennének a családja.” (153) Ezt a „kint is vagyok, bent is vagyok” belső érzést Toroczkay tökéletesen hozza azzal a narrációs technikával, hogy a főhős első személyben (ebben a szövegrétegben) alig szólal meg, harmadik személyű elbeszélés a domináns, ám ez egy belehelyezkedő, kvázi függőbeszédszerű elbeszélés, azaz mintha mégis mindig a „fiút” hallanánk.
Már érintőlegesen említettem, de most másodsorban a „fiúval” kapcsolatban két dologra is ki kell térnem. 262 oldalon keresztül nem fogjuk megtudni, hogy ki ő; sem név szerint, sem belső lényege szerint. Egy terjedelmes szövegben azzal játszani, hogy a központi hősnek nincs neve, pontosabban hol így hívják, hol úgy – de egyik sem az igazi, az nem vezet sehova. A „fiút” a kukások Jocinak nevezik, de még Bandi bá is tudja, hogy nem ez az igazi neve. A lány, akivel szerelembe esik, próbálja megtudni a valós nevét, de neki először azt mondja, hogy Aranyosi Elemér, mire a lány elkéri a személyi igazolványát, de még előtte Süveges Csabaként mutatkozik be, de a lány látja a személyiben, hogy Joó Béla, amire a „fiú” azt mondja, hogy honnét tudja, hogy az a személyi az övé… (nem akarok abba belemenni, hogy egy személyiben fénykép van, amiről többé-kevésbé felismerhető volna a „fiú” – és mindenki más is). Tehát szembesülünk egy identitásbeli csiki-csukival, amivel sajnálatos módon már a Búcsúban is találkozhattunk, de ott az Esti Kornélra való utalással még ez elfogadhatónak látszott, most a Boldog emberekben teljesen érthetetlen ez a túlpörgetett játék, amire nem magyarázat, hogy a „fiú” éppen a saját identitását keresi-kutatja, maga se tudja épp, hogy kicsoda-micsoda, de aztán belebotlunk ebbe a bejegyzésbe, és innét nem tudom, hova tovább: „A fiú azon gondolkozik, miközben egy vizes zsebkendővel törölgeti a telefonját, hogy az emberek többsége ragaszkodik a nevéhez, akárhogy is hívják. (…) Mintha ezáltal kapnának sorsot, személyiséget, jelentőséget. Vajon az egy betegség, hogy őt ez nem érdekli?” (242) Ezzel kapcsolatosan az már csak egy különleges csavar a történetben, hogy a „fiú” tisztaságmániás (lásd erről már a Búcsú 12. és 76. oldalát is), de ez talán nem is fedi a valóságot, mert valószínűleg autista, azon belül is egy enyhébb Asperger-szindrómás személyiség. Mivel a kukás „sztori” meglehetősen valószerű térben van elhelyezve, a főhős alakja ehhez viszonyítva teljesen szürreális, és magyarázat csak úgy található rá, ha metaforikus viszonyba helyezzük ezzel a „szemétvilággal”. Azaz ha azt gondoljuk Jociról, Süveges Csabáról, Aranyosi Elemérről, Joó Béláról, azaz a „fiúról”, hogy tisztaságmániája nem egy hétköznapi, említésre se méltó betegség, hanem annak a metaforája, hogy mire kellene törekednie, mit akar általános érvénnyel is, nem csak személyében. Ebben az értelmezéstartományban a „szeméttel és a mocsokkal” való találkozás és a besározódás csak próbatételként fogható föl és viselhető el, és innét nézve akkor ez egy blaszfémikus krisztusi történet lenne, de a regény szerencsére nem megy el idáig. Ha viszont a megemelt metaforikus értelmet elvetjük (s talán tegyünk így), akkor az marad, hogy van egy „fiú”, akiről ennyit tudunk: egyetemet végzett, méghozzá bölcsészkaron, soha el nem készülő szakdolgozata Kuncz Aladár A fekete kolostor című fantasztikus (saját értékelés!) művéről szólna, helyét keresi a világban, valamikor egy alföldi kisvárosban élt (lásd Búcsú), ott maradtak a gyerekkori emlékei, de ma már apjával se találja meg igazán a kapcsolatot, szeret egy lányt, de végül elveszíti a saját hibái miatt. Szóval kallódik, sodródik, ahogy Éhes Miklós is és az ő alteregója a Búcsúban, nem jut sehova. A regény befejezése, ami amúgy egy szép jelenet, arról értesíti az olvasót, hogy a „fiú” régi szerelme, Eszter erkélye alatt áll, s várja, hogy kinyíljon az ajtó, s akkor „többé nem megy haza soha, bármi történjen is utána.” (262) Nagyon kevés ez, persze a kukásvilág ábrázolásában talán sok is, ha ott rezonőrként létezik, nem kell sokat tudnunk róla, de Toroczkaynak valójában a regénynek ez a szála volt talán a fontosabb.
A regény szövege az előzőek fényében tehát két részre bomlik, a kukásvilágra és a „fiú” kallódó, sodródó világára. Ezt azonban tovább szeleteli a „fiú” szerelmi története az értelmiségi lánnyal (aki gazdag családból származik ráadásul), amely meglehetősen szűkszavúan van bemutatva, és sajnos némileg sematikusan is, amennyiben a lány nemcsak egy nő, hanem magát az értelmiséget is jelképezi, melyet Toroczkay láthatóan nem túlságosan kedvel, legalábbis a majdnem karikatúraszerűen bemutatott „palotanegyed” világa ezt tükrözi, sajátos, hogy a regény végén, ahogy utaltam már rá, mégis ez a nő tűnik föl megváltásként; a nő, akiről amúgy szinte semmit nem tudunk meg. Azt kell mondanom, hogy ez a történetszál éppen a kukásvilághoz képest nagyon gyengének tűnik, bár értem, hogy a főhős alakjának megértéséhez valamennyire talán tényleg szükséges volt. Talán ennél is halványabb az a másik történetszál, amely tovább osztja a szerintem fő történetet, az apával való kapcsolat, mely szinte kizárólag párbeszédes formában, tehát furcsa dramatikus formában jelenik meg, s melyből szinte semmi nem derül ki; hogy ki az apa valójában (azon kívül, hogy bírja az Aerosmith nevű zenekart, tehát legalább a korosztályra tudunk következtetni), s hogy azon kívül, hogy az apa nem érti a „fiú” tisztaságmániáját, vajon miért nem tudnak igazán közelebb kerülni egymáshoz, miközben az apa már halálos betegséggel küzd. Ha jól számolom, akkor az első történetréteg a kukásvilág, a második a „fiú” sodródása, a harmadik ezzel összefüggésben a szerelmi szál, a negyedik az apával való kapcsolat – mindez már egy összetettebb regényt is nagyon megterhelne, de sajnos itt nincs vége. A regényben ehhez társul még egy tipografikusan is elkülönített szövegegyüttes, amiről nagyon nehéz megállapítani, hogy mi is: önreflexiók?, naplóbejegyzések? Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezekkel, ráadásul a 64. oldal után (addig több ilyen kurzivált rész is volt) legközelebb a 192. oldalon (s aztán még néhány oldalon) találkozhatunk velük. Értem én, hogy az egyik némi adalék a gyermekkorhoz, a másik meg a felnőttkor (itt nem is ábrázolt) időszakához tartozik, azt hivatott volna érthetőbbé tenni, de teljesen feleslegesnek éreztem. Általában Toroczkaynak van egy olyan narratív eljárásmódja, hogy – ezt most értsük metaforikusan – az „alanyt és állítmányt” néha egymástól hihetetlen távolságokban helyezi el. Tehát például a regény végén, szinte csak odadobva tudjuk meg, hogy honnét is kellett volna néznünk mindent: hogy a „fiú” már rég házas, elvette a fogorvosnőjét, de nagyon úgy tűnik, hogy nem szereti, mert a régi lány erkélye alatt sompolyog – szóval betagozódott egy olyan világba, ahova – talán – nem is akart sose, s a régi erkély a lánnyal az ebből való kitörést hozhatná magával.
És akkor még megemlítem azt a csekély terjedelmű szövegrészt is, mely egy temetésről szól, s amelynek részletei a legváratlanabb helyeken és pillanatokban vannak belevágva például a kukásszövegekbe. Erről a temetésről se fogunk megtudni semmi kézzel foghatóan biztosat, én kezdetben az apával és betegségével próbáltam kapcsolatba hozni, de aztán mégis úgy tűnt, Süveges Csaba temetése ez, aki talán a „fiú”, de persze mégse, mert csak Süveges Csaba telefonja van a „fiúnál”; ez már így leírva is észvesztően bonyolult, de inkább el is hagyom ezt a szálat. Annyi talán mindenkinek kiderült ebből, hogy egy mérhetetlenül túlbonyolított szövegegyüttessel van dolgunk (aminek egészen vicces leágazásai is vannak, például a nagy névvarázsban, hogy kit hogy neveznek, egyszerűen a Homérosz is elaluszik néha szimptóma látszik diadalmaskodni az apró pontatlanságokban, következetlenségekben), hogy Toroczkay úgy gondolta, hogy egy nemzedékregény a kallódásról, a hely nem találásáról (bár melyik nemzedék nem ilyen sorssal vert?), egy néhány soros aparegénnyel, sőt családregénnyel vegyítve, valamint egy szerelmesregény paneljeit is bevetve, az identitásprobléma mélylélektani rétegeit is érintve (és még sorolhatnám) koherens mű születhet. A címről meg annyit, hogy A boldog ember (Móricz) és a Boldog emberek között nem sok átjárás van (pedig mennyire örültek neki újságírók, és a szerző is rájátszott erre), szövegesen semmiképp, máskülönben pedig Toroczkay művének nincs szociografikus vonulata, semmi köze a népi szociográfiai mozgalomhoz és műveikhez, és szerintem Móricznak sem, de ez itt most mellékszál. Annyiban van közösségük, hogy nem tudjuk megállapítani, vajon ironikus-e a cím vagy sem. Móricz az egész szöveggel ironizált egy elbeszélésformát (lásd a fejezetcímek anekdotikus hangvételét), és így a cím is hasonló megvilágításba került. Miközben a főszöveg valóban arról szólt, hogy Joó György még így is elégedett azzal, amit elért, sőt talán boldog is – Móricz ezt nem zárja ki, pláne hogy Joó György múltjáról beszél, szembeállítva a jelen sivárságával. Toroczkay persze nem beszél erről, csak bemutat, van, akiket tüzetesebben (a kukásokat), van, akit csak néhány „ecsetvonással” (az apa), de nem szól sem szövegesen, sem jelképesen arról, hogy itt valaki boldog lenne, vagy akár eljutna/eljuthatna a boldogság „kapujáig”. S így azt is elveti – szerintem nagyon helyesen –, hogy mintegy felülről nézve le erre a világra, ironizáljunk önazonos boldogságukon, mert Toroczkay jól érzékelteti, hogy ahogy a „fiú”, úgy a különböző bák és a náluk is szerencsétlenebbek sem azonosak a sorsukkal.
Arról, hogy mi volt a szándék („mire gondolt a költő”), nem nagyon lehet diszkussziót folytatni, de a szövegtobzódás mértéktelenségét bizonyára csillapítani kellett volna egy jó szerkesztőnek, mert a regény alapjai – a kukásvilág (metaforikusan is értett) megjelenítése – egészen nagyszerű művet eredményezhettek volna. A Boldog emberek így is kitűnő próza, amennyire én ismerem a kortárs epikát, pláne Toroczkay nemzedékét, kiugróan izgalmas, érdekes, olyan nézőpontokat és részben világokat tud fölvetni, fölmutatni, amelyek a nemzedékétől teljesen elkülönbözőnek láttatja, beszédmódja is különlegesnek hat. Ha jobban koncentrál, jobban sűrít, és lesz ereje megszabadulni alkalmanként olyan dolgoktól (személyektől, történetektől stb.), amelyek bár nyilván fontosak – talán nem csak számára –, de az adott kereteket akkor éppen szétfeszítik, nos, akkor szerintem még sok, a Boldog embereknél is jobb regény várható tőle, személy szerint én azonban a novelláira, majdani novellafüzéreire is erősen számítok.
Vissza a tetejére