A mesterségről és a költészetről
Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikájaMásodszor „botlom bele” Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című versébe, legalábbis úgy másodszor, hogy írnom is kell róla, mert amúgy nem is tudom, hányszor olvastam csak akkor, amikor verseit összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem. Pedig nem is tartozik a kedvenc verseim közé, és azt is nyugodtan elmondhatom, hogy a hatalmas életműben Orbán Ottónak bizony nem ez a műve a legjobb, magamtól talán soha nem választottam volna elemzésre. Így több mint másfél évtizeddel ezelőtt Sipos Lajos irodalomtörténész felkérésére, egy tanulmánykötet számára írtam egy meglehetősen részletes elemzést róla, s ennyi idő után az Eső főszerkesztője kért valami hasonlóra; hogy ugyanis miként tekintek e műre most. Zavarban voltam és vagyok, mert elsőre azt gondoltam, nem valószínű, hogy mást gondolok a versről, akár ennyi idő után sem, nem valószínű, hogy jobbnak, szebbnek fogom látni, mint valamikor, és nem hiszem, hogy jobban fogom szeretni, mert őszintén szólva nem nagyon szerettem. Orbán Ottónak a költészettel is foglalkozó művei között jó pár sokkal szerethetőbb és lebilincselőbb van, mint a Vojtina recepcióesztétikája. Az viszont mindenképpen mellette szól, hogy talán sokkal pontosabban és tisztábban átlátható benne az, hogyan is gondolkodik a költő önmagáról, a költészetről (s benne saját működéséről) s a korszak viszonyáról e költészethez, a versíráshoz, sőt magához a költőhöz mint teremtő erőhöz és mint valóságos emberi alakhoz. De először mégis arról legyen itt pár szó, amit korábban éppen csak halványan megemlítettem.
Orbán Ottó korai költészetét, elsősorban a hatvanas években, erősen megérintette az avantgárd és az úgynevezett amerikai „beatköltészet”, élén Ginsberggel, Corsóval. Ennek jellegzetes lenyomatai a nagy lélegzetű, hosszú, sokszor képileg is agyonzsúfolt művei. Ez persze hosszabb elemzést igényelne, amelyben aztán az is benne lenne, hogy e beszédmóddal, a fullasztó képi világgal a hetvenes évektől kezdve fokozatosan leszámolt, nem tagadta meg e korszakát, de nagyon éles és egyre erősödő kritikával illette verseiben. Az indulás és a helykeresés hangneméhez képest meglepő azonban, hogy pályáján mindvégig mennyire tisztelte és magához közel érezte Arany Jánost és életművét, és nincs olyan szakasza e pályának, amikor valamilyen módon ne fordult volna oda a nagy elődhöz. S itt a „nagy előd” nem az én szegényes retorikai-stilisztikai fogásom; Orbán Ottó nem hagyott kétséget afelől, hogy pontosan így gondolkodik kettejük költészetéről és lehetséges kapcsolódási pontjaikról. Olyan sok versében foglalkozott Arannyal, hogy amikor összegyűjtötte A költészet hatalma című kötetének anyagát (1994), kiderült, hogy Arany Jánosról van a legtöbb verse, ennél többet csak József Attiláról írt (de ez talán egyáltalán nem meglepő), és még Vas Istvánról írt többször is, aki láthatóan igen közel állt hozzá: „nem tudom mikor gondoltam először EZ AZ APÁM”, szól a Rokonok (1975) egyik sora. Ráadásul e művek a pálya vonalán a legváltozatosabb időpontokban tűnnek föl. Az Arany János a Múzeumkertben 1971-ből való, Az öreg Arany 1974-es, az Arany Jánoshoz 1982-ben született, míg az Epilógus 1992-ben, és itt is megjelent a vicces/tréfálkozó Itt a Ott o levele Uszkár Kukuska fess tőhöz (Vojtina’s Bridge over Troubled Waters) című/alcímű vers (1993). Az egyetlen, ami Orbán Ottónak e kiváló, nagyszerű könyvéből kimaradt, az éppen a Vojtina recepcióesztétikája, hiszen az 1998-ban született. Ha Vas Istvánt szimbolikusan apafiguraként örökíti meg a Rokonokban (a Vas István halálára [1992] írt versben újra hasonlóképpen nevezi meg: „apánk, barátunk, Pista”), aki „a klasszikus közvetlenség költője” (Vas, 1980), akkor nem meglepő, hogy Arany, a „Megfontolt Nagymester”, a „mesterek közt mester” (Arany Jánoshoz) ugyanebben a szimbolikában megkapja a „bronz-ükapám” (Arany János a Múzeumkertben) szerepet e „családtörténetben”. Orbán Ottó Arany-kultusza aztán odáig is elmegy, hogy furcsamód – azért furcsa, mert a posztmodern szemléletnek nem volt nagy híve – egy posztmodern gesztussal „újraírja” Arany Epilogusát (1877), átvéve a címet (Epilógus) és lemásolva a vers strofikus szerkezetét, rímképletét, zenei hangzásvilágát.
A Vojtina recepcióesztétikája azonban nemcsak a címében utal Aranyra (s persze rajta keresztül visszafelé tekintve ars poeticák sorára), hanem a harmadik verssorban is a nagy költőtársra céloz egy torzított idézettel: a „hová lett ez meg az” egészen nyilvánvalóan a Letészem a lantot (1850. márc. 19.) sorait eleveníti föl: „Hová lettél, hová levél / Oh lelkem ifjusága!”. Anélkül hogy itt és most részletekbe merülnék, a versben hol utalásként, hol név szerint is fölbukkannak olyan klasszikus modern költők, mint Babits (ő idézetként és névvel is), valamint Kosztolányi. Tudjuk, hogy a Nyugat első generációja, az „alapító atyák” Arany Jánost mintegy a modern magyar költészet előfutárának tartották, legalább olyan kultusza alakult ki e szempontból, mint korábban a hivatalos irodalomértelmezésben Petőfinek (akit egyébként a Nyugat, különösen Babits híres tanulmányában [Petőfi és Arany] szintén nagyra tartott, csak a váteszköltő paradigmájával volt vitája). Ezzel tulajdonképpen nagyon széles ecsetvonásokkal föl is vázoltam, hogy milyen költészettípus vagy -ideál, illetve költői magatartás fejthető ki Orbán Ottó művéből. Persze bánjunk óvatosan a szavakkal: a költő ebben a versében expressis verbis nem szól erről, csak közelítően utal rá, amikor épp ezeket a költőelődöket idézi meg így vagy úgy. Egyetlen sorban azonban mégis közvetlenebbül árul el valamit arról, hogy miként képzeli el a huszadik század végén a költői létet: „az énköltészet kiment a divatból”, azaz valójában kigúnyolja a posztmodern szemlélet azon részét, mely az énnek éppen a relativizálódását jelzi. Más Orbán-versekből jól tudjuk, hogy a költő, bár valóban szembenézett az énvesztéssel, az identitás problémáival, a viszonylagosság lehetőségeivel, és ez verseiben – különösen időskori műveiben – mind formai, mind szemléleti változásokat is eredményezett, amennyiben minden ellenérzése dacára közeledett a posztmodern versalakításhoz, de azt az alapelvét, hogy tudniillik van egy „sugárzó, szilárd mag”, s hogy a „[d]arabjaira széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat” (A sugárzó, szilárd mag), soha nem adta föl. Nyilván ezért fontos mintegy megerősítésként az Arany János – Babits – Kosztolányi vonulat felsorakoztatása, azaz a Vas Istvánról írt, de Aranyra legalább ennyire érvényes klasszikus közvetlenség, valamint a klasszikus modernség felmutatása. (Zárójelben kell megjegyeznem, hogy másfél évtizeddel ezelőtt valamit nem ismertem föl; abban a sorban, hogy „nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj”, én csak Babits nagy versének refrénjét láttam meg [„ó jaj, meg kell halni, meg kell halni” – Ősz és tavasz között], de azóta fölmerült bennem, hogy vajon nem inkább Walter von der Vogelweide középkori trubadúr költő gyönyörű, Ó jaj, hogy eltűnt minden című versére [Radnóti Miklós fordításában] és „ó jaj”-jal kezdődő három nagy versszakára utalt-e Orbán – amivel természetesen még szélesebb kontextusban helyezi el a költészetről vallott nézeteit. Annál is inkább, mert már 1982-ben írt verset ezzel a címmel: Vogelweide dallamára, s ahogy azt a tíz évvel későbbi Arany-verssel, az Epilógussal tette, itt is megidézte nemcsak a vers címét is adó híres nyitó szavait, de versébe emelte az egész mű szerkezetét és tagoltságát is – rókamosollyal mondhatnám, mintegy megelőzte a posztmodern magyarországi előretörését…)
Az említett utalások, (torzított) idézetek, azt hiszem, felkeltik a kíváncsiságot, hogy e „játékok” vajon mire, hova futnak ki. És szerintem ezzel van a baj. Nyilván sokunk számára rokonszenves, és csak egyetértően tudunk bólogatni a klasszikus modern költészet ezen ethoszára s az ebből fakadó költői magatartásra, melyben egyszerre érvényesül az a gondolat, hogy a vers az mesterség kérdése is, de ugyanilyen erővel annak a hatalma is, hogy valamit megnevezünk, aminek korábban talán nem volt neve. Orbán Ottó számára ez alaptétel, mintegy költészetének alapvetése (amit ő maga egyébként a gyerekként, kiskamaszként átélt háborús tapasztalatainak tulajdonított). Ennek az ethosznak az őrzése aztán egész költészetén végigvonul, amit többek közt Arannyal kapcsolatosan úgy fogalmazott meg: „Arany János aranypénze, / melyet nem váltottam rézre / de megőrzök”. Ám miközben a magam részéről ezt a „megőrzöm és továbbírom” magatartást mint a klasszikus modernség alapvonását mélységesen akceptálom, amellett azért nem lehet elmenni, hogy a Vojtina recepcióesztétikája (egyébként sok más Orbán Ottó-verssel vagy legalábbis versrészlettel együtt) erősen pamflet jellegű, szatirikus, olykor kifejezetten gúnyolódó modalitása a szöveget mint verset rombolja. Persze sok tekintetben érthető az elfogultsága, sőt magyarázható is. Költészetét különböző korszakokban ugyan, és más-más aspektusból, gyakran érték bírálatok, olykor kifejezetten rosszindulatú kritikák, amelyekre a hangnemtől függően alkalmanként válaszolt is, hol versben, hol prózában, hol békésen-békülékenyen, hol csontig hatoló gúnnyal. Egyik utolsó verskötetének és abban egy egész ciklusnak a címe az, hogy: Ostromgyűrűben, amelynek sok más, egyéb jelentése mellett lehetséges egy olyan értelmezése is, hogy a költészete ilyen vagy olyan módon, de állandó támadások alatt van. Bizonyos értelemben ezt foglalta össze a ciklus Műelemzők rémuralma beszédes című darabjában imígyen: „a műszavaival mankózó műelemző receptje nyomán / még soha senki nem főzött levest… / A művészi hatás alján mindig is maradni fog valamennyi sötétség, / melyet előbb derít föl egy csatakos hímtag, mintsem az agy”. A Vojtina recepcióesztétikája tulajdonképpen jóval korábban ugyanezt a felfogást tárja elénk, csak talán kevésbé költői nyelven és élesebb gúnnyal. De mint már jeleztem korábban, ez a fura küzdelem önmaga költészetének recepciójával végigkíséri szinte egész pályáját, bár kétségtelen, hogy (verses) reakciói, úgy tűnik, a kilencvenes években erősödtek föl. Feltételezem, összefüggésben azzal, hogy abban a korban futott föl valóban a recepcióesztétika (egyébként rengeteg új szempontot és megközelítésmódot felvető, s így termékenynek bizonyuló) elméleti irányzata, amelyre azonban az ehhez az „iskolához” tartozók sokszor általános, mindenre ráhúzható és így mindenre megoldást nyújtó „csodaszerre” tekintettek (nemritkán agresszíven fellépve más szemléletek ellenében). Orbán Ottó tehát bár néha igaztalanul és túlzott vehemenciával támadja akár ezen elemzőket is (de versei olvasójának olykor van olyan érzése, mintha minden elméleti értelmezés ellenében is fellépne), azért van, amit nagyon pontosan lát, noha ez épp nem ebből a versből derül ki. Kétségtelen, hogy egy műalkotást nagyon sokféleképpen lehet interpretálni, el lehet menni egészen aprólékos elemzésekig (a hozzám legközelebb álló strukturalizmus, ugye, egészen a fonémákig is lehatolt, hogy feltárja egy mű mélyszerkezetét), de azért az az igazság – amire tulajdonképpen Orbán Ottó is hivatkozik, a Vojtinában indirekt módon –, hogy van egy pont, ahonnét racionálisan nem tudunk továbblépni; hogy van minden műnek, verseknek, a sűrítés révén, talán fokozottabban, egy olyan rétege, ami nem objektivizálható, nem racionalizálható, nem magyarázható; hogy van ott valami, ami hat ránk, ami a bűvkörébe von bennünket, amit érzünk, de nem tudjuk pontosan, hogy mi is az. És ez a „nemtudás” nem keverendő össze például a természettudományok egyébként nagyon hasonló vonásaival, hogy tudniillik hány olyan felfedezés volt már az emberiség történetében, amikor a tudósok tudták, hogy kell ott lennie egy elemnek, egy földrésznek vagy valaminek, s aztán egyszer csak bebizonyosodott, hogy hát valóban. Orbán Ottó költészetfelfogásában (de általában véve is) nyilván ilyen nincs, noha az azért van, hogy a versnek újabb és újabb rétege bukkan elő tüzetes vizsgálatok alkalmával, de végső válaszokat aligha kapunk. Ehhez a rejtélyhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy Orbán miközben kicsúfolja/kigúnyolja az egyetemek, a tanszékek „profi teniszezőit”, azért hozzáteszi, hogy a baj valójában azzal van, hogy ez az „egyetemi költészet” kevéssé törődik az emberi lét nagy történeteivel. Kikerekedik előttünk (bár más versek segítségére is szükségünk van ehhez), mintha egy fénykép negatívját néznénk, az az alkotói szemlélet, mely a verset egyszerre tekinti „iparosmunkának”, igazi mesterségnek, melynek elsajátítása kötelesség, és olyan különös tevékenységnek, mely kötelességszerűen és kitüntetetten az emberi „gonddal” foglalkozik.
Vissza a tetejére