Búcsú a múlttól (Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika)
Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika. Helikon Kiadó, Bp., 2022
Vaskos könyv Benedek Szabolcs legújabb regénye, ráadásul ragasztott papírkötésben, ami némi aggodalommal töltheti el az olvasót, hogy vajon mikor fog szétesni a több mint ötszáz oldal, de az én példányom viszonylag jól bírta. Azt azonban, hogy vaskos, metaforaként is használom arra nézve, hogy bár úgy tűnik, a jelenre összpontosít, a regényben megidézett idő valójában majdnem a teljes huszadik század, mely aztán egészen 2021-ig – nagyjából az elbeszélés valós idejéig – ível; azaz jó száz évet érint. Ebből a szempontból a mű tekinthető történelmi regénynek is, ami nem is lenne meglepő Benedek Szabolcstól, hiszen nem egy és nem két ilyen típusú alkotása van. Én itt most csak egyet, Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 című művét (2009) említem (írtam is róla e lap hasábjain), annál is inkább, mert mintha lenne is a két könyvben néha lazább, néha szorosabb stiláris, narratológiai és tematikai kapcsolat; már csak azért is, mert az Ez nem Amerikában ténylegesen és döntően szintén a szocialista történelmi kísérlet modelljét írja körül az elbeszélő, az áll a központban. A három főszereplő közül az apának, Becsei Árpádnak a jellemzésére az elbeszélő nem véletlen jegyzi meg: „övé volt Magyarországon az egyetlen generáció, amelyik a szocializmusban nőtt fel és abba is őszült bele” (313).De ha már az előbb Becsei Árpádot említettem, akkor rá is térnék a regény egy műfaji értelemben vett másik rétegére, ugyanis a mű amellett, hogy történelmi regényként is fölfogható, családregény is, méghozzá abban a klasszikus formában, ami szinte alaptétel: egy család három tagjának, s rajtuk keresztül három nemzedéknek (nagyapának, apának és fiúnak) az egymásra rakódó sorsa, mely persze kiegészül és tükröződik más, hozzájuk közel állók sorsával. A három nemzedék: dr. Becsey Mihály, sztárügyvéd a Horthy-korszakban, aki gyerekkorában még látta a Tanácsköztársaságot, s aki majd ’45 után Becseire „magyarosít”, hogy az „új időkben” ne tűnjön ki az y-nal esetleges nemesi származása. A származást és az egész családfalegendát az elbeszélő sajnálatos módon eléggé homályban tartja: „Marci nem föltétlen akarja követni a család amúgy is nehezen körvonalazható hagyományait” (262), tájékoztat bennünket a narrátor, miközben ez a mondat más tekintetben rámutat nemcsak egy nemzedék alapproblémájára, hanem, ha jól értem/érzem, az egész regény történelemképére, s így „lételméletére” is, ami aztán föltűnik, és ha lehet így fogalmazni, visszaüt a mű struktúrájában és elbeszéléstechnikájában is, nem mindig a regény előnyére. Dr. Becsei alakja a leginkább elnagyolt a regényben, azaz a nagyapák nemzedéke az, amely a regény és narrátora állítása szerint már leginkább a történelmi homályba vész, tehát nem látszanak az egyéni sors (történelem által alakított/kényszerített) változásainak pontosabb okai, de lélektanilag is éppen csak felskiccelt a figura. Hogy a budapesti ünnepelt ügyvéd magas pozíciói, sikerei és pezsgős mulatozásai hogyan vezetnek ’45 után a kommunista pártba, majd ’56 után a vérbírói szerepbe – nos, ez meglehetősen ingatag építménynek tűnik föl. S emiatt aztán csak narratív panelekre/klisékre hagyatkozik az elbeszélő („a léha fővárosi életmód elől a provinciába menekült” [117], de érdemes rápillantani a 48–51. oldalakra is, hogy belássuk, dr. Becsei úgynevezett pálfordulása semmilyen módon nincs indokolva). Pedig történelmi léptékbe illesztve és lélektanilag is megrajzolva kifejezetten izgalmas lehetne az a történet, hogyan és mivé formálódik egy eredetileg budapesti értelmiségi élete vidéken. Dr. Becsei figurája és életpályája egyébként sok hasonlóságot mutat Tutsek Gusztáv, az ’56 utáni igazi „vérbíró” életútjával, nem lennék meglepve, ha Benedek Szabolcs legalább részben fölhasználta volna az ügyvéd úr megformálásakor.
A narrátornak az apák nemzedéke már láthatóan sokkal ismerősebb, jóval több tudással van megrajzolva Becsei Árpád, aki szinte természetszerűleg indul az ügyvéd és párttag apja nyomdokain. A szövegből arra lehet következtetni, hogy ’45-ben születhetett, a gyerekkor az ötvenes évek, és a hatvanasoktól (úgy is, mint a „nagy generáció” tagja) egyetemi tanulmányai után egy vidéki város újságjánál hírlapíró, némi költői ambíciókkal, majd továbblépve megyei párttitkár, végül a Kunhalom című társadalmi, kulturális, irodalmi folyóirat főszerkesztője. Szorgalmas, szívós, nem buta ember, akit mégis néha csak úgy sodornak az események, melyeket sokszor észre se vesz. Például azt, hogy az apja ítélte halálra ’56 után azt a fiatalembert, aki – az ő első verseit közlő – Sugár elvtársnak, az Alföldi Krónika kulturális szerkesztőjének az öccse volt. A regény talán legszebb lapjai (213–215), amikor tudatlanságára éppen a felesége döbbenti rá Becseit.
A harmadik figura, Becsey Marci a „fiúk” nemzedékének tagja, a fiúké, akik úgy nagyjából 1970-ben vagy akörül születtek, tehát a történet valós idejében, 2020–21-ben ötven év körüliek; Marci öregedő rocker, aki a nyolcvanas évek vége felé kezdi egyetemi tanulmányait s nagyjából ezzel egy időben zenei karrierjét Ez utóbbiban kifejezetten sikeres is zenekarával, a Halolaj nevű bandával. Az ő történetevalójában a regény alapideje és alaptörténete, a valóságos jelen idő, kezdetben néhány napba, majd alig pár hétbe sűrítve azt az eseményt, ami Marci életében régmúltnak számít (még fiatalabb korában történt), de ami aztán szimbolikusan ennek a generációnak is fölvillantja az árnyoldalait, a sötétebb arculatát. Ebből következik egy újabb narrációs réteg, hogy ugyanis – bár késleltetve jövünk rá – van egy krimiszerű, vagy talán ez érzékletesebb: bűntörténete a műnek, s már az ötödik fejezetben megtörténik az, ami majd a befejező részeket is belengi, hogy a zenekar Marcival együtt, egyik koncertjük után hazafelé a kisbuszon, ha nem is megerőszakol, de közösen „végigmegy” egy lányon. Erre a történetrészre csap majd rá az utolsó, amikor kiderül, hogy a lány visszatér a múltból, és „megleckézteti”, azaz megfélemlíti Marcit, hogy ez nyilvánosságra kerül, és akkor talán vége a már amúgy is elég gyengén „muzsikáló” karrierjének. Némileg színpadiasan (és ezért kicsit hamisan is) vonja le a következtetést a narrátor, amikor megidézi az Ószövetség híres jelét a falon: mene, mene, tekel, ufarszin. Metaforikusan utalva arra, hogy bár a bűnök változnak – akasztatás, egy rezsim jóakaratú, de mégiscsak tudatlan kiszolgálása és nemi erőszak –, valamilyen módon mindenki bűnös, s csak az a kérdés, bűnhődnek-e.
Becsey Marci figurájába (nemzedékébe) aztán Benedek Szabolcs egy kicsit magát is beleírta, kifejezetten érezhető a szövegen ez az önéletrajzi ihletettség is, talán ebben különösen eltér más (akár hasonló tematikájú) műveitől is. Nemcsak az olyan aranyos viccekben érhető tetten ez, mint amikor így szól egy mondat: „Marci egyszer olvasta Benedek Szabolcs Beatles vágatlanul című könyvét” (89), hanem sok más apróságban is; Marci is a közgázon diplomázott, nagyjából egy időben születtek, és a karrierjük egy alföldi városból indult el. Ez a város, bár sehol sincs leírva, nyilvánvalóan Szolnok, az is ráismer, aki nem szolnoki „bennszülött”, de felületesen azért tud ezt-azt róla. Az önéletrajzi ihletettség érzékenysége mellett a regénynek ez egy igazán megkapó rétege: az Ez nem Amerika e tekintetben egy város regénye is (ahogy Konrád György A látogatója is Budapest regénye, Lengyel Péter műveit már nem is említem). Megkapónak azért is nevezem, mert a narrátor egyáltalán nem szépít, nem retusál semmit; Szolnok egy paraszti mezővárosból nő ki, s ahogy a regény állítja, „lelke mélyén” meg is marad annak, miközben látjuk, ahogy felépül részben a háború romjain egy más, talán egy kicsit jobb lakóhely is. A város felől tekintve rá a regényre, az is elmondható, hogy a mű egy kicsit kulcsregény is. Az ott lakók bizonyára sok mindent és sok mindenkit felismernek benne, hogy például a Becsei Árpád szerkesztette Kunhalom valójában a Jászkunság című valóságos folyóirat volt, és a nálam felkészültebb helyiek ennél jóval többet is felfedezhetnek.
Ha most felidézem, hány réteget, műfajt soroltam föl az előbbiekben (és még nem is utaltam a Covid miatt feltűnő járványtörténetre vagy Marci nemzedékének rocktörténetére), akkor az egyik megállapítás az lehet, hogy ez rengeteg, hogy ezt még egy ötszáz oldalas alkotás sem viseli el, s ez nagyjából így is van. Külön ráerősít erre az, hogy Benedek Szabolcs nem a klasszikus nemzedéki sorolás időrendjét alkalmazza, hanem szinte fejezetenként más-más időbe ugrik, sőt egy-egy fejezeten belül is sokszor összekeveredik legalább két nemzedék létideje. A regény – szép szóval – túlstrukturált, egészen apró darabokra van tördelve (maguk a fejezetek is – van belőlük harmincöt – mindössze tíz-tizenöt lapra korlátozódnak), s mindez valahogy rejtvényszerűvé, agyonbonyolítottá teszi (függetlenül attól, hogy amúgy nem nehéz fölfejteni a szálakat). A különböző idősíkok összecsúszása, összekeveredése talán elvileg nem lenne különösebben problémás (elég régi narrációs fogás), de már önmagában azt is sugallhatja, hogy valójában nem sok különbség van a szocialista rendszer évtizedei között – legyen szó az ötvenes évekről vagy épp a hetvenes-nyolcvanasakról. Holott ez nem kifejezetten igaz így. A jóval nagyobb problémát egyrészt strukturálisnak látom – s mindennek végső okaként az elbeszélői pozíció és hang modalitásának tisztázatlanságát, olykor zavarosságát. Az idők összecsúszása eredményezi, hogy szinte rákényszerül a narrátor egyes történetelemek viszonylag gyakori ismétlésére (Szolnok építészeti látképének átalakulása például több helyen is előfordul), ami nem tesz jót a szövegnek, s olykor pongyolaságokhoz is vezet (csak egyet említek: Emma, dr. Becsei felesége, férje halála után meg akar szabadulni annak ruháitól; két bekezdésen belül olvasható, hogy ő maga összekészítette és zsákban levitte az utcára a holmit, majd a rákövetkezőben fiával együtt vitték le az utcára (140); az újabb oldalon kiderül, Emmának munkát kell vállalnia, hogy eltartsa magát, majd egy bekezdéssel később ugyanez olvasható, amennyiben pénzkereseti lehetőség után kell néznie (141–142). Idetartozik a regény címe is, amely megszámlálhatatlanul sokszor tűnik föl a szövegben, néha helyénvalóan, de néha már-már értelmetlenül, megmosolyogtatóan, ráadásul alapjelentése is alig változik. Ezeknél a narrációs „megbillenéseknél” azonban súlyosabbak azok, amelyek már a történelmi hitelességet csúsztatják meg. Becsey Marci előadásában értesülhetünk arról, hogyan úszta meg azt, hogy a diploma után – ami kb. a kilencvenes évek eleje – elvigyék el katonának, és ezért hamis, pszichiáteri papírokkal igazolja alkalmatlanságát, ami persze kockázatos mindenki számára. Ekkor tűnik fel a mondat: „Ekkor már nem akasztottak az ilyesmiért, mint tíz évvel korábban…” (406). A „tíz évvel korábban” az a nyolcvanas évek eleje, mondjuk 1982 – és akkor már szó sem lehetett ilyesmiről; talán az ötvenes években igen. Mindez olykor kihat a szöveg stiláris állapotára is, a „mókuskerék” mint az élet és a munka darálójában, taposómalmában levésnek a szinonimája az elviselhetőnél jóval gyakrabban fordul elő (pl. 229, 233, 307).
De minden ilyen és hasonló baj vagy probléma végső soron visszavezethető az elbeszélői pozíció bizonytalanságaira. A regény narrátora egyfelől elfoglalja egy mindentudó elbeszélő helyét, aki ebből az omnipotens szemszögből néz rá az előadott eseményekre, megrajzolt figurákra. Az, hogy fölülről figyeli a történteket, magával hozza azt is, hogy hangvételének modalitása ironikus, szatirikus, tehát ebben az értelemben távolságtartó, távolról szemlélődő, amihez aztán igen gyakran társul egy kedélyes, adomázó, néha szinte Mikszáthot és korát megidéző mesélőmód, a sok közül kettőt emelve ki: „De térjünk vissza a Becsei család új rezidenciájára…” (259), valamint a már idézett ruhászsákjelenetből: „igen, joggal Emma szemére vethetik a nyájas olvasók…” (141). Mindemellett mégis gyakran föltűnik egy másik modalitás is, amennyiben a narrátor belehelyezkedő pozíciót foglal el, és gyakran alkalmazza a függőbeszédszerű elbeszélést. A problémát itt viszont már az okozza, hogy igen gyakran a kettő szinte szétválaszthatatlanul gabalyodik össze, s az olvasó alig tudja megkülönböztetni, hogy ez még a narrátor omnipotens mondata, vagy már belső beszéd; de olykor még egyértelmű első személyű előadásnál is elbizonytalanodhatunk, hogy ezt most valójában ki mondja. Ettől gyakran lesz a szöveg modoros, klisékből épülő, és nem a szereplők tényleges belső beszédét tükröző – mert Benedek Szabolcs nyilván úgy érezte, valamilyen módon a történelmi vagy jelen idejű eseményeket is részletesebben be kell mutatnia az olvasónak, s ezt csak ily módon tudta megtenni.
Még egyszer hangsúlyozom, összecsúsznak idők, elbeszélésmódok, de talán ezeket a narrációs (és szöveges-stiláris) bajokat magyarázza az az érdekes történelemszemlélet-mód, amely Benedek Szabolcs korábbi, már idézett könyvéből is előbukkan. Tudniillik, hogy e könyvek narrátora számára a történelem nem evolúciós történet, hogy a szöveges ismétlődések, amelyek ugyan alkalmanként zavaróak, arra is rámutatnak, hogy a történelem is ismétlések sorozata, s a szocializmus évtizedeiben aztán végképp összezavarodott minden: „Marcinak úgy tűnt, mintha egybefolyt volna az idő” (485). Aligha lehet egyenes vonalúan felfejteni az értelmét, ha egyáltalán van értelme az egésznek. A nem túl bizakodó világképet ugyan valamennyire árnyalja (mintegy pozitív befejezést érzékeltetve), hogy a regény végén Becsei Árpád, az apa és Marci, a fiú együtt, összekapaszkodva elindulnak, hogy megbeszéljenek egymással ezt-azt, ami az életüket jelenti, és Benedek Szabolcs – tulajdonképpen jó érzékkel fricskát adva önmagának is – leírja, mit mond Marci, aki itt akár még az alteregója is lehetne: „Sok mindent el akarok mesélni. De szerintem te is nekem. Úgyhogy lássunk hozzá. Még az is lehet, hogy könyvet írunk belőle. Meg kéne írni, mielőtt megírja valaki más.” S talán nem is túlzás ez, a jelenig vezető regényszerű, három generációt fölölelő történelmi „kutatást” kevesen kísérelték meg, ha egyáltalán. S talán valamit meg tudott érzékíteni abból a közép-európai depresszióból is, amire, kifordítva azt, a címmel is utalt. De a regénynek minden valószínűség szerint van egy ennél is magasabb szempontú célképzete: hogy ugyanis a múlt bevallása és megértése egyúttal a tőlevaló megszabadulást is jelenti. Ahogy a nagyapa, dr. Becsei gondolja egy régi réztábla (és szerintem Marx történetfilozófiája) kapcsán: „Talán eljön egyszer az az idő, amikor meg tudja mosolyogni a saját múltját” (55). Sok bizonytalansága, olykor határozatlansága és panelekből építkező narrációja ellenére is alighanem Benedek Szabolcsnak ezért is eddigi legnagyobb vállalkozása ez a mű.
Vissza a tetejére