Hófoltok
„Keselyűkommandók
árnyéka hussan át
egy homlok
márciusán.”
(Körmendi Lajos: Barbaricum)
Nem tudom, hogy test-e a haza.
Van-e szíve, amely szünet nélkül
küldi a vért a távoli testrészekbe?
Van-e tüdeje, amely mohón
szívja magába a tavaszi hólé
felejthetetlen illatát? Van-e mája,
hogy kiszűrje a pusztító mérgeket?
Van-e szeme a jóra és a rosszra?
Nem tudom, úgy gondoljak-e a hazára,
mint az isteni bika hátán
egyszerre jajgató és örvendező
Európéra. Van-e jövő az ágyékában?
Van-e hely a méhében egyre újabb
és egyre kisebb hazákat
világra hozni kétségbeesetten?
Nem tudom, miért szólította meg
Petőfi Sándor a zordon Kárpátokat.
Miért gondolta, hogy válaszolnak?
Miért nem szerette őket?
Miért mondott le róluk titokban,
hogy aztán csontjai elkeveredjenek
a hegyek darabos, formátlan csontjaival?
Nem tudom, miért gondolta Vajda János,
hogy a haza él. Hiszen ez azt jelenti,
hogy bármikor meghalhat. Csak az élők
vannak halálra ítélve. Miért képzelte,
hogy ott fekszik a haza egy ravatalon?
Mert tetszhalott? Hány és hány
történetet hallottam annak idején
gyerekkoromban, hogy tévedésből
eltemették a tetszhalottat. Iszonyú.
Akkor már inkább egy nyers idomú, egész
testével élő, egész testével alvó
gyönyörű lány? Barbár hódítók
és bekölnizett piperkőcök áldozata?
Csakhogy a test romlik, ráncosodik,
kiürül. Egy idő után már nem érdemes
szerelmet vallani neki. Talán
lehet még szeretni, de másképpen.
Már csak tapogatunk, mint Ady Endre,
míg ujjunk begyéből vér serken ki,
te álmos, szegény Magyarország.
Egy-egy domb, mint a lányok
kemény melle. Egy-egy hófolt
a kertben, mint az asszonyok
valószerűtlenül fehér hasa,
amikor a hatalmas mosdótálba
beleguggolva mossák az alsótestüket.
Egy-egy kérges fatörzs, mint
nagyanyám sovány, visszeres lába.
Azt hiszem, nem kell megszemélyesíteni
a hazát. Pedig a tenyerem jól illeszkedik
a hullámzó halmokra. Az ujjam
végigsiklik képzeletben egy fűcsomón,
aztán belemerül a folyómederbe.
De mégsem test a haza. Csak lélek.
A lélekről pedig máig nem tudni, micsoda.
Talán van. Talán nincs. Talán valóban
csak a sejtek mulandó összhangja,
semmi más. De vágyunk rá mégis.
Akarjuk, hogy legyen. Külön a testtől.
Vissza a tetejére