Erdélyi családtörténet
Apai nagyapámat Markó Bélának hívták,
akárcsak apámat, majd engem. Nem volt
szükség fantáziára, ismétlődött a történelem,
ismétlődtek a nevek is. Hallgatag ember
volt, de ha megszólalt néha, azzal kezdte
a történetet, hogy amikor fogságban voltam,
akkor így meg úgy. Apám húgának, Nelli
keresztanyámnak a második férje, Imre bácsi
már fogatosként dolgozott abban az időben
a kollektív gazdaságban, vagyis a téeszben.
A magyar világban csendőr volt. A régi
román világ után volt négy év magyar
világ. Én az új román világban születtem.
Csendőr volt keresztanyám első férje is.
A háború után átszökött a határon. Bár ezt
nemes egyszerűséggel úgy mondta nagyanyám,
hogy kereket oldott. Nem mindenki szerette
a csendőröket. De keresztanyám, mi tagadás,
szerette őket. Imre bácsi csak az ötvenes évek
elején jött haza Szibériából. Akkor házasodtak
össze. Ő is úgy indította a történeteit, hogy
amikor fogságban voltam. Istenem, mennyi
élmény, álmélkodtam ilyenkor. Anyám bátyja,
Lajos bácsi meg brigádvezető volt a kollektív
gazdaságban. Másik falu, másik kollektív
gazdaság. Hasonló izgalom, hasonló áhítat.
Nem mindig ért rá Lajos bácsi az esti
beszélgetésre, mert állandóan a rádiót bújta,
de ha mesélt valamit, magától értetődően
úgy kezdte, hogy amikor fogságban voltam.
Anyám nénjének, a másik keresztanyámnak,
Etus néninek a férje, Költő Béla, akiről
már írtam néhányszor, szívesen mesélt
esténként, sőt, amíg mentünk ki a mezőre
az ökrökkel, vagy ha leültünk az árnyékba
falni valamit, akkor is. Mondanom sem kell,
legtöbbször azzal vezette be a történeteit,
hogy amikor fogságban voltam. Captatio
benevolentiae. Akárcsak a volt egyszer,
hol nem volt. Kimeríthetetlen kincsestár
a háború. Talán nekem is úgy kellene
kezdenem néhány történetet, gondoltam
annak idején, hogy amikor fogságban voltam.
Esetleg úgy, hogy amikor fogságban leszek.
Akkoriban regényt szerettem volna írni.
Igen, tervezgettem a jövő század regényét.
Végül csak vers lett. Mint például ez is.
Vissza a tetejére