Piros fazék
Csörömpölésre ébredek, a légiutas-kísérő egy műanyag zacskóba csomagolt zsemlét nyújt felém. Lenyitom az asztalkát, ráteszem az ételt, kérek egy pohár narancslevet. Nem tett jót a székben alvás, sajog a derekam, elgémberedtek a lábaim. Felhúzom a redőnyt, éles fény áramlik be, kell néhány másodperc, mire hozzászokik a szemem. Alattunk szélerőművekkel pöttyözött mező terül el, és egy kanyargó folyó. Ez már a Duna.
Mellettem egy szakállas férfi mohón harap a sonkás szendvicsébe. Eszembe jut a nyári sertéstelep-látogatás Iowában, amit a kollégákkal szerveztünk. Rácsok közt vergődő disznók, karámokba feszített szoptatós kocák, visító kismalacok, dögtárolóba hajított tetemek. Volt, aki azonnal felmondott. Én egy falat húst nem ettem azóta. Kinyitom a retikülömet, elrakom a zsemlét, jó lesz otthon a kutyának.
– Kedves utasaink, megkezdtük az ereszkedést. Huszonöt percen belül elérjük úti célunkat. Budapesten az idő derült, szélmentes. Három Celsius-fok vár minket a repülőtéren.
A személyzet pakol, összegyűjti a szemetet. Épphogy végeznek, jobbra billen a gép. Süllyedünk. Nagyokat nyelek, nem szeretem, mikor bedugul a fülem. Újabb kanyar, most fordulunk rá Ferihegyre. Közelednek a házak, egyre nagyobbak az autók. Hiába landoltam az elmúlt években legalább ötvenszer, attól tartok, nem jutunk el a leszállópályáig, becsapódunk a szántóföldbe. Szorítom a karfát, elkezdem magamban a miatyánkot, de a ,,jöjjön el a te országod”-nál felbukkannak a betonutak, és meghallom a kerekek tompa puffanását.
A terminál kezdetlegesnek tűnik, pedig nemrég újították fel. Egy plakáton a Rudas fürdőt rudásznak olvasom, nehezen áll rá a szemem a magyar feliratokra. Érkezik a bőröndöm, lekapom a futószalagról, indulok a kijárathoz. Másfél éve nem jártam itthon. Remeg a lábam, torkomban érzem a szívverésemet. Össze kell szednem magam, nem akarok sírni, de amint meglátom apát, feladom.
A kis furgon oldalán cirádás betűkkel virít a Bencsik Farm felirat. Még nem láttam ezt az autót. A csomagomat beszorítjuk egy zsák táp és néhány törött önetető tál közé. Apa megint hízott, a hasa épphogy csak elfér a kormány mögött. Az autó prüszkölve indul.
– Új? – kérdezem.
– Használtan vettem.
– Szép lett a felirat.
– Öcséd fújta rá. Állandóan dolgozik. Most is épp egy neveldével egyeztet.
– Elkészült az új istálló?
– Persze, már telepítettük is. Harmincezer csibét hordtunk be három nap alatt. – Kinyitja a kesztyűtartót, elővesz egy tömött nejlonzacskót, kezembe nyomja. – Édesanyád sütötte neked.
Eszem a pogácsából, ezért az ízért elcserélném az összes amerikai pékárut.
– Kevin hogy van? – kérdezi apa. Izzad a homloka, pedig én fázom.
– Mankóval egész ügyesen jár már, jövő héten leveszik a gipszet. Szeretett volna jönni, de a sebész lebeszélte.
Apa megértőn bólint, bár mindketten tudjuk, könnyebb lesz így. Megússzuk a fordítás körüli vesződést, és az állandó megfelelési kényszert, hogy jól érezze magát a külföldi családtag.
Másfél óra alatt érünk haza. A főút házait nézve úgy érzem, mintha itthon megállt volna az idő. Befordulunk a Kopolyain, három autóból is integetnek, mire elérünk az utca végéig. Nyílik a zöld vaskapu, behajtunk a telepre. A töredezett betonplaccon tócsákban áll az esővíz. Emlékszem, mikor ez még a téeszhez tartozott. Biciklivel jártunk ki megnézni az újszülött borjúkat. Apa volt az ágazatvezető, aztán valahogy miénk lett minden. Elhaladunk a régi marhaistállók előtt, leparkolunk egy élénkzöld tetejű csarnok bejáratánál.
– Itt volnánk. Gyere, kislányom!
Hideg szél fúj, ég a szemem, fáj a fejem. Túl rövid volt az éjszaka, de nem akarom megbántani apát. Ha ennyire szeretné, akkor most nézem meg az új ólat.
– Kezdjük a gépházzal – mondja. Előveszi zsebéből a kulcscsomót, kinyit egy lamellás ajtót az épület jobb szélénél. Apró, színes lámpák világítanak a helyiségben, zúgnak a berendezések, valami sípol. – Ez itt a klímavezérlő, Svájcból rendeltem. Be lehet rajta állítani a páratartalmat, hőmérsékletet, szellőztetést és világítást. Minden paraméter előre programozható, nevelési szakaszok szerint.
– Nagyon profi. – Járok egy kört, nézegetem a kijelzőket, próbálom visszanyelni az ásításaimat. – Megnézzük az állatokat?
– Persze.
Hatalmas, zárt térbe lépünk, a túlsó fal legalább száz méterre van. Pörögnek a ventilátorok, a tető rácsairól lámpák és hősugárzók csüngenek. A padlót szalma borítja, és rajta, ameddig a szem ellát, apró, sárga csibék mászkálnak. Csivitelésük betölti az egész teret.
– Na, hogy tetszik?
– Jó nagy. Kár, hogy nincsenek ablakok, mint a régi istállókban.
– Ki van számolva, mennyi fény kell nekik. Ezt csak lámpákkal lehet megoldani.
Leguggolok, kézbe fogom az egyik csibét. Pici, puha teste erőtlenül verdes a tenyeremben. Gyerekként imádtam velük játszani, kergettem, ijesztgettem őket. Leteszem az etetőtál mellé, bukdácsol egy sort, majd átugrik a rácson, és nekiáll csipegetni.
– Hány naposak? – kérdezem.
– Hat. Tegnap tizenhárom dekát nyomtak a próbamérésen. – Átsétál a tápadagolóhoz, belenyúl a darálékba, kivesz egy marékkal, és hagyja, hogy ujjai közt visszaperegjen a tartályba. – Méregdrága, de nőnek tőle, mint a bolond. Harminc nap múlva viszem őket a vágóhídra.
– Apa, fáradt vagyok. Megyünk lassan?
A telep hátsó kapuján át hajtunk az udvarba. Leállunk a garázs elé. A kutya csaholva ugrál a furgon körül. Kiszállok, megsimogatom. Valami border collie keverék, nem sokkal azután hozták a házhoz, hogy kiköltöztem Philadelphiába. Anya megjelenik az ajtóban, karját széttárja. Még oda sem érek hozzá, már pityereg. Hajába fúrom az arcomat. Hiányzott.
– Édesem, de rég láttalak! Hogy vagy? Mesélj!
Beterelnek a konyhába, apa pálinkát tölt, koccintunk. Leülök az asztalhoz, semmit nem változott a berendezés gyerekkorom óta. Itt nyújtottunk rétestésztát szombat délelőttönként, itt ettük a nagy halom rántott húsokat vasárnapi ebédre. Iskola után itt korrepetáltam az öcsémet matekból, már akkor látszott, hogy a számokkal sosem lesz jóban. És ebben a székben ültem, amikor bejelentettem a családnak, hogy Hamburgban folytatom a közgazdasági egyetemet. Emlékszem, apa csak annyit mondott, ha egyszer elmész, sosem fogsz visszajönni. Becsapta maga mögött az ajtót, aznap nem láttam többet.
Anya a gáztűzhelyhez lép, lekapcsolja a lángot, hozza a húslevest.
– Nem várjuk meg Jocót? – kérdezem.
– Estére ígérte magát. Szedjél, kislányom!
Két kanállal merek a léből, telerakom zöldséggel, csigatésztával.
– Tegyél bele combot is, úgy finom, ha ázik – mondja apa.
– Tudod, hogy nem eszem húst.
– Még mindig? – Csodálkozva néz rám.
– Igen. Sőt Kevin is vegetáriánus lett.
– Meg vagytok ti bolondulva.
– Nyáron meglátogattam a cég egyik beszállítóját. Elképesztő, mi folyik az új telepeken. Ötvenezer sertés egy ólban. Mozdulni sem bírnak a rácsok között.
– És?
– Lehet, hogy tavasszal munkahelyet váltok.
– De hát most neveztek ki! És nem is az állatok között dolgozol.
– Lassan minden csomagoláson hazudunk. Sok már ez nekem.
Apa nem válaszol. Csendben megesszük a levest. Összeszedem a tányérokat, berakom a mosogatótálcába. Anya hozza a másodikat. Csőben sült karfiolt és rántott gombát rak elénk.
– Iluskám, hol a csirkepaprikás?
– Azt Jocónak főztem.
Apa feláll, odabiceg a tűzhelyhez, megfogja a piros fazekat, kiteszi az asztal közepére. Szed magának.
– Ez az egész állatvédelem túl van lihegve – mondja. – Időnként eljön hozzám egy fiatal, nyurga fiú, és arról győzköd, legyek tagja a boldogcsirke-szövetségnek. Azt kéri, rakjak gumilabdákat, szalmabálát meg kukoricacsövet az ólba. Micsoda hülyeség! Pöttyös labda a baromfinak?
– Hát igen – felelem. – Aligha lesz tőle vidámabb az a másfél hónap, amíg élnek.
Anya feláll, elővesz a gyógyszeres fiókból három dobozt, leteszi az asztalra.
– Vedd be, Józsi, nehogy megint rosszul legyél! – mondja.
– Ráér még – feleli apa. Befejezi az evést, átül az ablakhoz. Rágyújt.
– Képzeljétek, úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a gyerekkel – mondom.
– Ez csodás hír! – kiált fel anya. – Kimehetek, ha megszületik?
– Persze. Beépítjük a pincét, hogy legyen saját lakrészetek.
– Én nem hagyhatom itt a farmot – jelenti ki apa. Összevont szemöldökkel mered maga elé. – A gyereknek sem adtok majd húst?
– Ezen még nem gondolkodtunk.
– Mire megszületik, csak észhez tértek.
Kint sötétedik, a fűzfák ágait rángatja a szél. Ajtócsapódások hallatszanak a fészer felől. A kutya megállás nélkül csahol.
– Megint kinyitotta. Megyek, ránézek – mondja apa. A térdére támaszkodik, óvatosan áll fel, mint aki egy rossz mozdulattól tart. Zsebre teszi a cigisdobozt, kisétál a konyhából.
– Megbántottam valamivel? – kérdezem halkan anyát.
– Csak fáradt. Hajnal négykor rohama volt. Úgy fájtak az ízületei, hogy sírt.
– Sírt?
– Felpolcoltam a lábát, borogattam a térdét, öregujját. Rázta a hideg. Bevett egy csomó fájdalomcsillapítót, hogy elmehessen érted. Hallani sem akart arról, hogy a szomszéd Miska hozzon el.
Nézem a piros fazekat, érzem, hogy megremeg az állam.
– Az a baj – folytatja anya –, hogy hiába főzöm neki, amit az orvos mond, nem eszi. Lassan egymást érik a rohamok. Ha így megy tovább, kikészül a veséje.
– Beszéljek vele, ha visszajön?
– Inkább hagyd békén! Tudod, milyen.
József becsukta maga mögött a bejárati ajtót, elindult az udvar felé. Hullámokban tört rá a fájdalom, már bánta, hogy nem vette be a köszvény elleni gyógyszereket. Megállt a diófa mellett, rágyújtott. Le akart higgadni, felbosszantották a lánya butaságai. Úgy beszélt, mint aki most jött rá, miről szól az állattartás. Félig már ő is amerikai. Hétköznapi dolgokon érzelgősködik.
Átsétált a fészerhez, térdén szinte égett a bőr, ahogy a nadrág szövete hozzáért. Becsukta a faajtót, ráfordította a vaskallantyút. Eltűnődött, vajon bezárta-e a gépházat. Túl izgatott volt, mikor megmutatta a lányának. Jobb lesz, ha megnézi. Tíz perc alatt visszaér, addig a nők majd elbeszélgetnek a leendő unokáról. Elindult a járdán, a kutya követte.
Bár a farm csak néhány perc sétára volt a háztól, többször meg kellett állnia, hogy pihentesse a lábát. Mire átért, besötétedett, félig befagyott tócsák csillogtak a betonutat szegélyező lámpák fényében. A gépház nyitva állt. Ha már eljött idáig, végignézte a kijelzőket. Hiába költött egy vagyont a klímaberendezésre, néhány héten belül kétszer is előfordult, hogy nem riasztott a levegő megemelkedett ammóniakoncentrációja miatt. Hívta a szervizeseket, de azok csak hümmögtek, és fél óra babrálás után kijelentették, kész vannak, kétszázezer forint lesz. Az építkezés óta nem bízott a munkásokban. Saját alkalmazottjait is rövidebb pórázra fogta. Lassan a telep minden zugába kamerát szereltetett.
Mikor újra a szabadba lépett, lomha hópelyhek szállingóztak az égből. Idén először havazott. A férfi gyomra összeszorult. Közeledett az év vége, elszámolások, záró kimutatások, adózási határidő. A december egyet jelentett számára a kellemetlen elintéznivalók sokaságával, amikhez nem volt se kedve, se türelme. Nyomasztotta a papírmunka, nehezen látta át az évről évre gyarapodó iratokat. Megfordult, elindult az iroda felé. Talpa alatt ropogott a jég, lehelete látszott a hideg levegőben.
Benyitott a régi, pár négyzetméteres épületbe. Levette a kabátját, megengedte a kutyának, hogy a fotelba ugorjon, és ott melegedjen. Főzött egy kávét, leült az íróasztalához. Laboreredmények, szakhatósági hozzájárulások, támogatásigénylések hevertek a számítógép billentyűzete körül. Halmokba rendezte, szortírozta őket, de hamar belebonyolódott a munkába. Túl korán kelt, nem fogott az agya, hiába hajtotta fel a dupla feketét. Sokszor úgy érezte, egyedül már képtelen megbirkózni az adminisztrációval, de a fiára ebben nem számíthatott. Jocó ment, intézkedett, irányította a munkásokat, de egyetlen nyomtatott dokumentummal ki lehetett kergetni a farmról. Nem is tudta, hogy rossz évet zárnak.
József kihúzta az asztalfiókot, elővett egy borítékot a legaljáról. Bencsik Zsanett, 12 Shawnee Street, Philadelphia, PA 19118, Egyesült Államok. Épp aznap akarta feladni, mikor a lánya hívta, hogy novemberben haza tud jönni. Egy ideig hezitált, aztán nem ment el a postára. Majd beszélnek személyesen. Kinyitotta a levelet, beleolvasott.
Drága Lányom!
Itthon minden rendben van. Édesanyád múlt héten meglátogatta Katiékat Mezőtúron... Ez a nyár nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük. A hőség elvitte az állomány harmadát, hiába hűtöttük az istállókat. Gondolom el tudod képzelni, mit jelent ez pénzben. Az állatorvos szerint az volt a baj, hogy...
A támogatásokat csak akkor tudjuk lehívni, ha benyújtjuk az összes igazolást, de tudod milyen szőrszálhasogatók a hatóságok... Jocó folyton úton van, kapcsolatokat épít. Ismered. Egy perc alatt bárkivel megtalálja a közös hangot. Felosztjuk a munkát. Szeretnénk mielőbb befejezni az új épületet, de a költségek már most elszaladtak. Szerintem a kivitelező nemcsak abban hazudott, hogy...
Szerencsére sikerült megegyezni a vágóhíddal, annak ellenére, hogy nem tudjuk teljesíteni a szerződésben rögzített számokat... valahogy kilábalunk ebből, ahogy annyi mindenből kilábaltunk már az elmúlt húsz évben.
Édesanyád sok zöldséges ételt főz...
Nem volt kedve végigolvasni. Felnézett a falon lógó, bekeretezett fényképre, amin a gyerekek kézen fogva állnak egy sóderdomb tetején. Zsanett magas, vékony, komoly arcú, Jocó egy fejjel kisebb nála, pocakos, teli szájjal nevet. Mögöttük látszik a ház, fala még vakolatlan, teteje félkész. Kilencven körül készülhetett a kép, röviddel az előtt, hogy kiköltöztek a telep mellé. József felsóhajtott, elolvasta a levél utolsó bekezdését.
Kislányom, te ezzel foglalkozol. Ha kicsit besegítenél, minden gondunk megoldódna. A hozzáértéseddel heti egy nap is elég lenne, hogy rendbe tedd a pénzügyeinket. Kérlek gondold át. Szeretettel, Édesapád.
József összegyűrte a levelet, és a borítékkal együtt kidobta a kukába.
Hátradőlt, lábát feltette a másik székre, jólesett neki a meleg. Már nemcsak a térde fájt, sajgott a bokája, csuklója, ujjai. Ólmos fáradtságot érzett minden tagjában. Lehunyta a szemét, Jocóra gondolt, vajon mit intézett a neveldével. Aztán megjelent előtte a repülőtér váróterme, a klímavezérlő gombjai, pár hóesésben mászkáló csibe, és elnyomta az álom.
Nem tudom, hol lehet apa. Legalább egy órája kiment. Anya tereget, bent felejtette a gépben a reggeli mosást. Felveszem a kabátomat, kilépek az udvarba. Havazik. A fák sötét lombjai beleolvadnak az égbe, a pelyhek mintha a semmiből bukkannának elő. Nem messze az istállóktól fényt látok egy ablakban. Pár perc alatt a hátsó bejárathoz érek, innen már jól látszik, melyik épületben ég a villany. Lehajtott fejjel sietek felé, a szél szemembe fújja a hajamat.
Nyitom az ajtót, tömény kávé- és cigiszag csap az arcomba. Apa a székben alszik, felpolcolt lábánál összegömbölyödve szuszog a kutya. Pár négyzetméter az egész helyiség, két sarok is penészes a mennyezeten. A polcokon összevissza állnak a vastag akták. Mappákkal, iratokkal teli kartondobozok sorakoznak a fal tövében. Ősrégi monitor az íróasztalon, előtte rendetlen papírhalmaz, kávéscsészék, teli hamutál és pár toll. El sem tudom képzelni, hogyan lehet itt dolgozni. Eszembe jut a philadelphiai irodám. Tágas, üvegfalú szoba a Comcast Center negyvenkettedik emeletén. Apple-gép, mahagóni asztal, süppedős forgószék, légkondi, orchideák. Reggelente az asszisztensem tálcán hozza be a habos kapucsínómat két szelet süteménnyel. Tegnapelőtt még ott ültem kiskosztümben, de most olyan, mintha nem is létezne az a hely, hétezer kilométerre innen. Szemem megakad a falon lógó, régi fotón. Kézen fogva, rövid sortban állunk Jocóval egy sóderdomb tetején. Hány éven keresztül volt ez a kert, ez a ház, ez a farm számomra az egész világ!
Apa mellé lépek. Hasán összekulcsolt kézzel alszik, horkol. Eddig észre sem vettem, hogy feldagadtak, meggörbültek, eltorzultak az ujjai. Mindkét kézfején vörösen fénylik a kifeszült bőr. Megrázom a vállát, halkan szólongatom. Kinyitja a szemét, meglepetten néz rám.
– Mit csinálsz itt? – kérdezem.
– Csak becsuktam a gépház ajtaját.
– Hét óra van.
– Akkor menjünk, Jocó mindjárt itt lesz. – Óvatosan leteszi a lábát, megkapaszkodik a szék karfájában. Kinyomja magát, de félúton visszahuppan.
– Segítsek?
– Elgémberedett a csuklóm – mondja. Új lendületet vesz, feláll, arca eltorzul. Belém kapaszkodik, együtt lépünk ki a szabadba. Kezében remeg a kulcs, nehezen talál be a zárba. Útközben többször megcsúszik, alig tudom tartani a súlyát. Az út szélén vezetem, lépteimet az övéhez igazítom. Egyikünk sem szól semmit, csak cipőink talpának koppanása hallatszik. A hó egyre szakad, arcunk vizes, mire visszaérünk a házhoz. Jocó autója az udvar közepén áll. Bemegyünk. Apa elengedi a karomat, kihúzza magát. Öcsém vigyorogva jön felénk. Átölel.
– Végre! Mindjárt éhen halok. Anya nem engedett enni, míg elő nem kerültök.
– Csavarogtunk egyet – mondja apa. Felakasztja a kabátját, leül a helyére, beszedi a gyógyszereit. Anya hozza a gőzölgő csirkepaprikást, lerakja az asztal közepére. Mellé tesz egy nagy jénai tálat, tele nokedlival. Púposra halmozza Jocó tányérját. Apára néz, egy pillanatig hezitál, majd neki is ugyanazt adja.
– Máris hozom a karfiolt, kislányom – mondja.
– Hagyd csak! – felelem. Előrébb ülök a széken, közelebb húzom magamhoz a piros fazekat, és szedek belőle.
Vissza a tetejére