Vipassana
regényrészletHúsz perce vár a fogda bejáratánál, fel-alá sétál a szürke vasajtó előtt, maszkja minden lélegzetvételnél az arcához tapad. Kopasz feje csuromvíz, zakóujjával törölgeti a homlokát, elfelejtett esernyőt hozni a reggeli kapkodásban. Inkább nem csenget újra, pontosan tudja, hogy aki pattog, az pórul jár. Rápillant az órájára, öt perccel múlt tíz, tizenegyre Solymáron kell lennie. Nem így tervezte a napot, reggel óta telefonál és intézkedik. Hajnalban jött a hívás, hogy elfogták Imrét, másfél órájába telt, mire kiderítette, hova vitték, és újabb másfélbe, mire megjáratta a meghatalmazást a fogda és a rendőrség között.
Zizzen a kapu, sietve benyomja, nehogy lemaradjon a nyitás pillanatáról.
– Megint maga, ügyvéd úr? – kérdezi az őr.
– Beszélőre jöttem.
– Rendben. Felszólok.
Ismeri a járást, kettesével szedi a lépcsőfokokat, gyakran megfordul itt kirendeltként vagy valamelyik visszatérő ügyfele miatt. A fémszekrényben elzárja a táskáját, és csak az előre összekészített mappát viszi magával. Hosszú, rácsokkal tagolt folyosókon halad végig, mire eljut a következő rendőrig.
– Kihez jött?
– Lakatos Imrét keresem.
– Van magánál meghatalmazás?
– Van.
– Lepecsételte a felügyeleti jog gyakorlója?
– Le – nem húzza fel magát, hozzászokott már, hogy itt hülyének nézik. Megmutatja a papírt és az igazolványt. Az őr bólint, nyitja a kaput, hátrasétál a beszélőkhöz, rámutat a nyitott ajtókra.
– Válasszon, Broszmann úr.
A bal szélsőbe megy, mint mindig, bár ez a legsiralmasabb állapotban lévő szoba. Három szakadt huzatú szék és egy rozoga faasztal a teljes berendezés. Penészes a fal, négyzetméternyi foltokban hiányzik a vakolat, rozsdás vassodrony takarja az ablakot. Leül az ajtóval szemben, megdörzsöli a kézfejét, hátha elmúlik belőle a zsibbadás. Reggel óta úgy érzi, mintha hangyák mászkálnának a bőre alatt. Talán az ébredéskor elfelejtett Cipralex miatt. Amint végez, keres egy tablettát a táskájában, mindig tart magánál pár blisztert a fontosabb gyógyszereiből. Lábával tempósan dobol a foghíjas parkettán. Dühíti a várakozás. Ha nem Rea bátyját hozták volna be, rögtön visszautasította volna az ügyet.
Lépteket hall, érkezik az őr és a fogvatartott.
– Kér védelmet, ügyvéd úr?
– Nem.
– Maradjon a bilincs?
– Vegye le róla.
– Milyen hosszú lesz a beszélgetés?
– Legfeljebb húsz perc.
– Rendben, nézem az órát, és visszajövök magáért.
Imre haja kócos, arca elnyűtt. Fényes anyagú, piros melegítőjevalószerűtlenül csillog a neonlámpa fényében. Leül az asztalhoz.
– Végre itt vagy, Szilveszter – mondja.
– Na, mi történt?
– Elkaptak, bassza meg. Épp lecsót főztem otthon, ezek a barmok meg berángattak. Az égvilágon semmit nem csináltam, a többiek pakolták ki azt a rohadt kis nonstopot.
– Csönd! – szól rá Szilveszter, és a mennyezetre mutat. Harmadjára jár itt ez a félnótás, de képtelen megjegyezni, hogy minden szoba be van drótozva. Átcsúsztat neki az asztalon egy lapot és egy tollat. – Ha szeretnél közölni velem valami fontosat, akkor írd le.
Imre a papír fölé hajol, görcsös mozdulatokkal nekilát. Sorai lejtenek, teljes koncentrációra van szüksége a betűk megformálásához. A lámpa egy pillanatra kialszik, majd újra felvillan. Távolról egy elordított „kuss legyen” visszhangja szökik be a nyitott ajtón. Szilveszter úgy érzi, bárhol szívesebben lenne most, mint itt.
– Megkapsz mindent? – kérdezi, hogy valamiről mégiscsak beszélgessenek.
– Fogjuk rá.
– Tettél vallomást?
– Nem.
– Remek. Ez maradjon is így. A legfontosabb, hogy hetvenkét órán belül kikerülj innen. Ha a bátyád szerez egy kereseti igazolást, és hajlandó eltartani az otthonában, lesz esély a házi őrizetre.
Imre hátradől, felsóhajt.
– Látom, még mindig feketében jársz, sógor.
Broszmann tompa nyomást érez a halántékában. Ki nem állhatja, mikor a felesége testvérei sógorozzák. Három éve sincs, hogy először találkozott velük abban a döngölt padlójú, füstös kis melléképületben, Miskolc szélén. Amikor beléptek, Rea megszorította a kezét, és riadtan nézett rá, mint aki meggondolta magát, és mégsem akarja tudni, honnan származik. Aztán csak maradtak, és szótlanul hallgatták végig a Lakatos család rapszodikus históriáját arról, miért kellett a legkisebb lányukat örökbe adni.
– Bárcsak sose szálltatok volna fel arra a hajóra – folytatja Imre fejcsóválva.
– Nekem most mennem kell – jelenti ki az ügyvéd. Feláll, elteszi a lapot és a tollat. – Szombat délelőtt lesz a letartóztatásról döntő tárgyalás. Délután vidékre utazom, küldök magam helyett valakit.
– De mi lesz a papírokkal?
– Megpróbálom beszerezni őket indulás előtt.
Imre felpattan, megszorítja a sógora karját.
– Kérlek, vigyél ki innen!
– Ülj le, és várd meg az őrt.
– Cserben hagyod a családodat?
Szilveszter jobb fülébe éles sípolás nyilall, egy pillanatra megszédül. Vállon ragadja Imrét, visszatuszkolja a helyére, lenyomja a székre. Ujjai alatt érzi melegítőjének csúszós anyagát, szeretné teljes erőből arcon ütni, de inkább ellöki magától. Imre hanyatt vágódik a székkel. A csörömpölést néma csend követi.
Megjelenik az őr, meglepetten néz rájuk.
Broszmann megigazítja a nyakkendőjét, fogja a mappát, és az ajtóhoz sétál.
– Végeztem – mondja halkan.
– Rendben, ügyvéd úr. Kikísérem.
Beül az autóba, táskájából előkeresi a nyugtatókat, bevesz két tablettát, beindítja a motort. A család tervezésekor még jó ötletnek tűnt ezt a behemót Rovert választani, de mióta egyedül él, mindössze egy benzinfaló vasdobozt lát benne. Gyorsan halad kifelé a Hűvösvölgyi úton, gyér a forgalom, ennyi előnye mégis van a pandémiának, lehet közlekedni a városban. Egy éve nem járt bíróságon, pár hete indultak újra a tárgyalások, órákba telt, mire az első alkalom előtti estén megtalálta a talárját. Fogalma sincs, miért éppen a könyvespolc alsó fiókjába rakta, mikor kihirdették a karantént. Napok teltek el akkoriban úgy, hogy nem volt tudatában annak, mit csinál.
Szereti maga mögött hagyni a fővárost, és vele együtt a zűrös alakokat, akikkel a munkája során találkozik. A sok öregező, adócsaló, rabló és díler olyan őszinte, baráti hangon beszél vele, hogy néha úgy érzi, nincs határ jó és rossz között. Tizenöt éve ilyen emberek között mozog, éppen itt az ideje, hogy valami mással foglalkozzon. A legtöbb ügyét már átadta egy régi évfolyamtársának, csak két komplikált esethez kell még megfelelő védőt kerítenie.
Solymár szélén ráfordul a várhoz vezető bekötőútra, és áthajt a Batta-farm rozsdás vaskapuján. Megkerüli a szalmabálákat, leáll az istálló előtt egy halom építési hulladék és egy kiszuperált traktor között. Leállítja a motort, kiszáll, végigpásztázza a karámokat. Mindkettő tele van lovakkal, nedves szőrük csillog a tűző napsütésben, néhány perce állhatott el az eső. Az ugrópályán fiatal lányok edzenek, a fedett körkarámban óvodáskorú gyerekek egyensúlyoznak három tarka póni hátán. Régebben szeretett ide kijárni a feleségével. Nézni, ahogyan gyakorol, és edzés után kilovagolni vele a környező hegyekbe. Teljes hétvégéket eltöltöttek így, amikor szép idő volt. De amióta egyedül él, nem jelent számára semmit ez a közeg. Bízik benne, hogy utolsó alkalommal jár itt, és végre sikerül jó kezekbe adnia Zivatart.
Kinyitja a csomagtartót, előveszi a sporttáskáját, elindul a főépület felé. Senki nincs a recepciós pult mögött. Leakasztja a kulcsot, magára zárja az öltözőt, átcseréli az öltönyét lovaglónadrágra és mellényre. Se kobakot, se gerincvédőt nem visz magával. Egy ideje nem foglalkozik a védőfelszereléssel, ahogy az autó biztonsági övét is egyre ritkábban köti be. Mintha azt várná, mikor éri végre őt is baleset.
A hátsó, személyzeti ajtón megy be az istállóba, meg akarja nézni a lovat, mielőtt befut a vevő. Szinte minden boksz ajtaja el van húzva, a görnyedt hátú lovász épp Zivatar helyén sürgölődik, vasvillájával szalmakupacot halmoz a talicskára.
– Hol van Ziva, mester?
– Terepen.
– Kivel?
– Egy hölgy vitte ki.
– Versenyző?
– Csak vendég. Tudja, az a vörös hajú. Anna, azt hiszem.
Szilveszternek fogalma sincs, ki az az Anna. Bosszankodva hagyja ott a lovászt. Tegnap este külön felhívta Battát, hogy tizenegyre legyen a ló rendbe téve, lesuvickolva a bokszban, ehelyett terepre engedi egy ismeretlen amatőrrel. Kezd elege lenni az öreg hóbortjaiból. Olyan dacosan tiltakozik az eladás ellen, mintha pusztán azért, mert a ló itt született a farmon, joga lenne beleszólni a sorsába.
Lesétál a kapuhoz, innen látni fogja a nőt, akár a vár, akár az erdő felől jön vissza. Nekidől a korlátnak, az órájára pillant, késik az érdeklődő. Egy díjugratónak keres tapasztalt angol telivért, így talált a neten Zivatarra, és most azzal a szándékkal jön, hogy azonnal nyélbe üsse az üzletet.
Szilveszter megkocogtatja cipőjével a kerítés korhadt oszlopát. Eszébe jut, ahogyan ellökte Imrét. Egyre többször fordul elő vele, hogy nem tud magán uralkodni. Pár napja, mikor beütötte a fejét a gardróbszerkény alsó polcába, kiszakította a bútor ajtaját, és szétverte a kőpadlón. Mikor lecsillapodott, olyan értetlenül állt a romhalmaz felett, mintha nem is az ő műve lett volna. Aztán csendben összeszedegette a darabokat, és levitte a szeméttárolóba. Reméli, a csendtáborban nem történik vele semmi ehhez hasonló. Csak el ne felejtse magával vinni a gyógyszereit. Háromkor akar indulni Dömösre, négyig tart a regisztráció. Addig a letartóztatásról döntő tárgyalásra is be kell szerveznie valakit. Jobb, ha feljegyzi a telefonjába, elég feledékeny lett az utóbbi időben.
Előveszi a mobilt, megnyitja az emlékeztetőt, írni kezd, de zajt hall az erdő felől. Zivatar tör ki a fák közül, hátán összevissza huppog a lovas. Ebből baj lesz, gondolja Broszmann. Zsebre vágja a készüléket, átugrik a korláton, kiszalad az útra. Felemeli a kezét, szembemegy a kancával, mire az megtorpan és felnyerít. Szügye habos az izzadságtól, kilátszik a szeme fehérje, orrlyukai tágra nyílnak. Akkor látta utoljára ilyen rémes állapotban, mikor Hamburgban Rea túlhajtotta.
– Lassan, Ziva, lassan – kiált rá, és megragadja a kantárszárat. Az állat magasba emeli a farkát, nagyot bakol. Lovasa kicsúszik a nyeregből, és előrebukik. Szilveszter elkapja a karját, segít neki földet érni, majd egy határozott lökéssel kimozdítja a kancát oldalirányba. Csitítja, paskolgatja az oldalát, de annak esze ágában sincs lehiggadni. Három nagy kört fut vele a földút melletti placcon, mire sikerül lépésre fognia. Bevezeti a farmra, megállítja a bálák mellett, megsimogatja a fejét, és mikor látja, hogy kezd megnyugodni, lazábbra engedi a szárat. Sajog a tenyere, mélyen belevágott a hasított bőr. Remeg a lába, évek óta nem sprintelt. A térdére támaszkodik, zihál, kiköpi a szájában összegyűlt nyálat. Káromkodik.
Odasiet hozzá a nő. Nincs már rajta kobak, vörös haja kócosan tapad a halántékához.
– Kiugrott elénk három őz. Nagyon megrémült. Ész nélkül vágtatott – hadarja. – Nem volt elég hely körre venni. Sosem történt még velem ilyen.
– Ki engedte meg, hogy kivigye?
– Zoltán.
– Gondoltam.
– Nem először járok vele terepen.
– Remek. – Szilveszter megcsóválja a fejét.
– Ismeri Zivatart?
– Az enyém.
– Elnézést. Nem tudtam.
Broszmann leguggol, nézi a ló lábait, egyiken sincs vágás, de mind csupa sár. A sörénye is összegubancolódott, ilyen csapzott állapotban aligha mutathatná be a vevőnek. Próbál higgadt maradni, de a nő jelenléte idegesíti.
– Nyugodtan menjen haza, hölgyem.
– Szívesen visszaviszem Zivát az istállóba. Lemosom, ha gondolja.
– Kösz, ne. Így is épp eleget tett már.
A nő szó nélkül hátat fordít, elindul a főépület felé.
Szilveszter kihúz egy marék szalmát a bálából, átdörzsöli vele a telivér izzadt, fekete szőrét. Minden mozdulatnál éles fájdalom hasít a lapockájába, megrándulhatott, miközben segített a lovasnak. A farm felé vezető úton meglát egy gyorsan közeledő terepjárót. Ez már a vevő lesz, nincs idő vacakolni, gondolja. Fut a lóval az istállóba, átadja a lovásznak.
– Mosd le a lábait, fésüld ki a sörényét, és vidd be a bokszba! Öt perced van, mester. Számítok rád.
Mikor ismét kilép a szabadba, a dzsip már a parkolóban áll. Magas, középkorú, jóvágású férfi száll ki belőle. Szűk farmert, sötétkék inget, fémkeretes napszemüveget hord. Az a fajta, akiről ránézésre tudni, hogy minden sikerül neki, amibe belevág.
– Broszmann Szilveszter. – Kezet nyújt neki.
– Bere Attila. Elnézést, dugó volt a tízes úton. Két hülye egymásba szaladt.
– Semmi gond, én is csak az imént érkeztem. Kér kávét?
– Kösz, nem.
– Átolvasta a dokumentumokat?
– Persze.
Szilveszter az istálló felé pillant. A lovász még nem végzett, húzni kell az időt.
– A feleségem rengeteg díjat nyert ezzel a lóval. Egy idő után azt sem tudtuk, hova tegyük a serlegeket. Ritkaságszámba megy itthon az olyan családfa, mint Zivataré. Az apja Amerikából importált fedezőmén, tökéletes testfelépítéssel, extra ugróképességgel, rendkívüli vérvonallal. Az anyja pedig egy mutatós, stabil idegrendszerű mezőhegyesi kanca.
– Tőlem aztán jöhet egyenesen az angol királyi ménesből is, ha nem tetszik, egy fillért sem adok érte.
– Ne aggódjon, gyönyörű jószág – feleli Szilveszter, és lassú, ráérős léptekkel elindul az istálló felé.
Otthon, a nyitott hűtőszekrény előtt eszmél rá, hogy ma még nem evett semmit, pedig elmúlt két óra. Le kellene zuhanyoznia, de túl fáradt hozzá. Kenyeret, vajat, szarvaskolbászt vesz elő, lovaglóruhában ül az asztalhoz, és miközben szendvicset készít, arra gondol, vajon milyen lesz egy teljes héten át lemondani a húsról, a whiskey-ről, a cigiről – és a beszédről. Külön-külön se lenne egyszerű, hát még egyszerre. Soha életében nem hallgatott még ennyi időn keresztül. Ha van valami, amihez ért, az az, hogyan beszéljen lyukat az emberek hasába. Megmozgatja a bal vállát, még mindig fáj a háta. Mi lesz, ha nem fogja bírni a hosszú üléseket? Nem először bizonytalanodik el, mióta jelentkezett az elvonulásra. Újra tudatosítania kell magában, hogy az egészet Reáért teszi.
Néhány falat után félretolja a tányért. Visszapakol a hűtőbe, főz magának egy kávét, átsétál a nappaliba. Úgy látszik, a takarítónő komolyan vette a tegnapi felszólítást, olyan rend és tisztaság van, mintha egy magazinból ugrott volna ki a lakás. Még egy orchideát is vett a dohányzóasztal közepére. Pénteken jön az ingatlanos, a vevő újra körbe akar járni a feleségével, mielőtt aláírják az adásvételi szerződést. Örül, hogy nem kell itt lennie. Utálja, mikor idegenek mustrálják az otthonát, és arról faggatják, miért válik meg egy ilyen szép belvárosi lakástól.
Elhúzza a teraszajtót, nekidől a korlátnak, rágyújt. Minden fa zöldell a téren, rövidujjús fiatalok napoznak a füvön, telt háztól zeng a Kiosk, újra zajlik az élet, közeledik a nyár, szinte tapintható az emberek izgalma, ahogy ismét belevetik magukat a jól megszokott hedonista elfoglaltságaikba. Régebben, egy-egy nehéz nap végén szeretett ide kiülni Reával, nézni a folyót és a híd alól előbukkanó hosszú, hangtalanul sikló hajókat. Most mégis alig várja, hogy elköltözhessen innen.
Elnyomja a csikket, visszamegy a lakásba, leereszti a redőnyöket, fekete bőröndjét feldobja a hálószoba közepén álló franciaágyra. Azt írták a tájékoztatóban, egyszerű, kényelmes ruhákat vigyen, és annyit, amennyivel kihúzza a hetet, mert az épületben csak korlátozottan lesz lehetőség mosásra. Fekete melegítőnadrágokat, pólókat, pulóvereket dob be, összerakja a tisztálkodószereit. Sem altatót, sem nyugtatót nem enged a szabályzat, így egy kimosott tusfürdő flakonjába rejti a gyógyszereit. A biztonság kedvéért többet visz magával, mint amennyit normál körülmények között használna. Tesz be töltőt is, bár a telefont valószínűleg már az elején ki kell majd kapcsolni.
Körbejár a szobában, kezébe veszi a könyvet, amelyet hónapok óta próbál elolvasni, de mindig belealszik. A nővérétől kapta, Csendforrás a címe. Rá fogsz jönni, hogy amiért a feleséged rajongott, nem is áll olyan messze a mi hitünktől – mondta a testvére, mikor kezébe nyomta a vékony kis jezsuita kiadványt. Szokása volt úgy beszélni a Broszmann család katolikusságáról, mint valami közös kincsről, amely mindannyiuk számára ugyanazt jelenti, pedig Szilveszter tizenhét éves kora óta nem tette be a lábát templomba, és nem is kíván ezen változtatni. Hezitál, nézegeti a borítót, belelapoz a kötetbe, majd a ruhák tetejére dobja. Legfeljebb előveszi, ha nem jön álom a szemére. Pár sor időnként a gyógyszereinél is megbízhatóbban működik.
A sátor is elfér a bőröndben, kompakt kis csomag, két és fél kiló az egész, hét elején vette egy közeli sportboltban. Elképzelni sem tudná, hogy közös szobában lakjon valakivel. Épp elég lesz kibírni a csoportos meditációkat, a szabad idejét egyedül akarja tölteni, távol a többiektől.
Hanyatt dől az ágyon, lehunyja a szemét, hasogat a feje, túl hamar indult ez a nap. Batta Zoltánon gondolkozik. Vajon miért nem találkozott vele a lovardában, hiszen mindig kint szokott lenni az edzések alatt. Valószínűleg már hallott Ziva délelőtti alakításáról, mégsem telefonált. Vagy el akarja sunnyogni a dolgot, vagy szégyelli, hogy bajt okozott. Eljárást kellene indítania ellene, amiért megszegte a szerződés feltételeit, de értelmetlen volna a procedúra, hisz Zoltánnak úgysincs már egy vasa sem. Amióta iszik, minden realitásérzékét elveszítette. Csoda, hogy még működik a farm. A klasszikus utat választotta arra, hogy feldolgozza a feldolgozhatatlant. Úgy zokogott a ravatalozóban, mint egy kisgyerek. Neki kellett elvezetnie a szertartásról, nehogy megint jelenetet rendezzen. Még ki sem értek az épületből, hangosan ordítozott, hogy „Felelőtlen barom! Miattad történt az egész!” Batta őt hibáztatja a balesetért, de nem haragszik rá. Ő is magát okolja.
Kezét a tarkója alá teszi, és a tervre gondol, mely hónapok óta élteti. Ha a pasas elviszi egymillió-nyolcért Zivatart, és a lakást is sikerül eladnia, függőben lévő ügyeit pedig átveszi tőle a nemzetközi iroda, ahol egykor dolgozott, akkor június közepén úgy ülhet fel a repülőgépre, hogy minden komolyabb kötöttségétől megszabadult. Amint elképzeli magát tizennégyezer kilométerre innen, Új-Zéland partjain sétálva, könnyebben veszi a levegőt. Felkel az ágyról, kimegy a nappaliba, megáll a könyvespolc előtt. Hosszan nézi a bronzszínű, vízszintes aranycsíkokkal díszített urnát, majd óvatosan leemeli a helyéről, átviszi a fürdőszobába, belecsavarja egy törölközőbe, és elteszi a bőröndbe, a ruhák közé.
Vissza a tetejére