Kezeletlenül
Már csak ketten vannak előttem, és én jövök. Nem lesz nehéz, tízezerre kell kiegészíteni a számokat. Mozog a tanító néni szája, de fogalmam sincs, miről beszél. Unatkozom. Ez már a negyedik óra. Vagy még csak a harmadik? Félretolom a füzetemet, leteszek egymás mellé két ceruzát, keresztben rájuk másik kettőt. Gerendaházat építek. Kint esik az eső. Vékony patakok folynak le az ablakon. Bárcsak kimehetnék. Még bőrig ázva is jobb, mint itt ülni. Kész van négy sor, magasodik a fal. Meghallom a nevemet. Felnézek. Mindenki engem figyel.
– Bogi, hányszor szóljak még?
Felpattanok, térdem a padnak ütközik. Ledől az építmény, ceruzáim koppanva landolnak a padlón. Remélem, egyiknek sem tört el a bele. Apa kiakad, ha megint új készletet kell venni. Kiszaladok a táblához, de nem tudom, melyik műveletet kell elvégezni. Mosolygok, mint mindig, amikor kellemetlenül érzem magam.
– Mi is jön? – kérdezem.
– Második oszlop, első sor.
Pótlás. Mennyit kell adni kétezer-nyolcszázhoz, hogy tízezer legyen? Már írom is, de túl erősen nyomom a krétát. Eltörik, leesik a földre. Páran felnevetnek. Janka, Tibi és Ákos, azt hiszem. Felkapom a nagyobbik darabot, a törés mentén olyan éles lett a hegye, mint egy késnek. Végigsimítom rajta az ujjamat.
– Elkészülsz ma még? – kérdezi Éva néni. Mellém lép, megmutatja, hova kell beírnom az eredményt. Ma nincs kifestve a körme. Furcsa, mert egyébként mindig tűzpiros. Megint elkalandoztam. Össze kell szednem magam, különben baj lesz. Kétezer-nyolcszáz meg kétszáz az háromezer, plusz hét az…
– Hétezer-kétszáz.
– Halleluja! Írd be, és menj a helyedre.
Előre-hátra billegek a székkel, ez megnyugtat. Jobban tudok figyelni, ha mozoghatok. De ha arra kérnek, maradjak veszteg, akkor minden erőmet a veszteg maradásra kell összpontosítanom. Elhalad mellettem Máté, meglök. Elvesztem az egyensúlyomat, beesem a padok közé. Az osztályfőnök nem szól semmit, csak mutat az ajtóra. Feltápászkodom, bocsánatot kérek, elindulok kifelé. Megjegyzem, hogy nem az én hibám volt, de meg se hallja.
Jólesik a folyosó csendje. Bámulom az esőt. Végre senki nincs körülöttem. Bárcsak a fejemben is csend lenne néha. Olyanok a gondolataim, mint a formaegyes versenyautók. Gyorsak, zajosak, és mind győzni akar. Elég volt az ácsorgásból, kijelölöm startvonalnak a kőpadló egyik sávját, ráillesztem a cipőmet, behajlítom a bal térdemet, és elrugaszkodom. Három nagy ugrás, cigánykerék, sasszé, fordulás, két kéz kinyújt, hát meghajlít, és a flip! Ez az! Sikerült! Tökéletes mozdulatsor, hibátlan talajra érkezés. Elpróbálom még egyszer. Amikor megfeszülnek az izmaim, és visz a lendület, úgy érzem, bármire képes vagyok.
Kicsöngetnek. Abbahagyom a gyakorlást, nehogy meglásson valamelyik tanár. Tavaly eltörtem a jobb karomat egy rosszul sikerül ugrás miatt. Azóta nem engedik, hogy a tornatermen kívül akrobatizáljak. Osztálytársaim tolongva áramlanak ki a teremből. Juli az utolsó. Ő a legkisebb is. Valamilyen allergiája van. Kiskorában nem tudott tőle aludni, ezért nem nőtt meg rendesen. Mindenki utálja, csak én nem. Egy könyvről kérdez, de nem tudok rá figyelni. Mátét nézem, ahogy kiveszi szájából a rágógumit, hüvelyk- és mutatóujja közé fogja, szétlapítja, és egy gyors mozdulattal belenyomja Juli hajába.
Elönt a méreg. Szeretnék uralkodni magamon, de nem megy. Ha ilyet látok, muszáj tennem valamit. Megragadom Máté karját, rákiáltok.
– Ez meg mi volt?
– Hagyj békén!
– Láttam, mit csináltál!
– Szállj le rólam, debil picsa! – Elrántja a kezét, indul a többiek után.
Nem szabad kiakadnom. Nagy levegőt veszek, egymás után többször, ahogy anya tanította. Gondolj valami másra. Juli a hajához nyúl, próbálja kiszedni belőle a gusztustalan ragacsot. Legörbül a szája. Hát ez így nem oké. Máté után futok. Bokán rúgom. Visszarúg. Ütjük egymást. Nem érzek fájdalmat, csak a dühöt. Valaki megragadja a vállamat. Hátranézek. A tesitanár az. Csapkodnék tovább, de már a kezemet sem tudom megmozdítani. Éva néni kijön a teremből.
– Mi ez már megint? – kérdezi.
Hiába mondom el, mi történt, nem hisz nekem. Juli lesüti a szemét. Máté tagad. Senki nem áll mellém. Osztályfőnöki figyelmeztetést kapok.
– Ez nem igazság! – kiabálom. Kirántom magam a tesitanár kezéből, elfutok a folyosó végéig. Nyitom az ajtót, szaladok át az udvaron, hátra a futópályához, és mikor már senki nincs körülöttem, letérdelek, és körmeimet belemélyesztem a nyirkos salakba.
Andrea szorosabbra tűzi a kontyát, megigazítja magán a kötényt, folytatja a munkát. A sírcsokrokkal elkészült, már csak a kegyeleti szalagokat kell feliratoznia. Kifeszíti a fehér műselymet, lendületesen ír rá a fekete filctollal. Nem vét el egyetlen betűt sem, pedig siet. Húsz perc múlva érkezik a gyászoló család. Rendelésnél azt mondták, az üzletből egyenesen a temetőbe mennek.
Megcsörren a telefon.
– Őrület ez a mindenszentek előtti pár nap – motyogja, miközben a kagylóért nyúl. – Tessék, Kála virág és ajándék. Miben segíthetek?
– Erdeinével beszélek?
– Igen.
– Szabó Klári vagyok a József Attilából.
Andrea rátámaszkodik a műhelyasztalra, leteszi a filcet. Vár.
– El tudna jönni a lányáért?
– Mi történt?
– A szokásos. Kiborult. Fél órája ül a sportpálya szélén.
– Mindjárt indulok.
Andrea tűnődve nézi a magas, csontszínű vázákban álló virágokat. Apró fejű, sárga és fehér krizantémok, vörös rózsák, cirmos szegfűk. Ezekből mindig tart az üzletben, évszaktól függetlenül. Egyre sűrűsödnek az iskolából érkező hívások. Lassan nincs olyan hét, hogy ne lenne Bogival valami baj. Elsőben még csak a szétszórtságára panaszkodtak. Aztán jöttek a feleselések, hisztik, dührohamok. Harmadikra szinte minden tanár elkönyvelte rossz gyereknek. Az osztálytársai is elfordultak tőle. Mostanra egyetlen kislány áll vele szóba.
Az óra fél tizenkettőt mutat.
Andrea felkapja a kabátját, szapora léptekkel elindul az iskola felé. Három sarokra van, ha siet, visszaér a kuncsaftok érkezéséig. A fák lombjáról hulló esőcseppeket többször is le kell törölnie az arcáról. Lánya a főbejárat előtti lépcsőn ül. Szeme kisírt, arcán a bőr csupa piros folt. Szeretné megölelni, de a gyerek kisiklik a kezei közül.
– Mi történt, édesem?
– Semmi.
– Miért kellett érted jönnöm?
Bogi pár másodpercig hallgat, aztán felugrik, és mondja, egyre csak mondja, hogy ő pontosan tudta, mit kellett kiszámolnia a táblánál, mégis kinevették, és a szék nem magától borult fel, Máté lökte meg, mégis őt küldte ki a tanárnő, pedig nem tett semmi rosszat, bár jobb is volt így, mert a folyosón legalább gyakorolhatta a dupla ugrást, amit otthon szokott, a nappaliban. Nekifut, lendületet vesz, tenyerei beletoccsannak a járdán összegyűlt esővízbe. A fordulat után felegyenesedik, és mintha a mutatvány közben varázsütés érte volna, repeső örömmel felnevet.
– Tetszett? – kérdezi.
– Nagyon. De min borultál ki?
– Hazamegyünk?
– Dél van. Rengeteg koszorút kell még megcsinálnom. Segítesz?
– Nem.
– Tessék?
– Jó, segítek.
Fekete öltönyös, komor arcú férfi várja őket az üzlet előtt. Andrea sűrű bocsánatkérések között átadja neki a sírcsokrokat, és őszinte részvétet nyilvánítva köszön el tőle, bár most látta életében először. Megmelegíti az otthonról hozott ebédet, kétfelé osztja, megebédel lányával a virágkötő műhelyben.
– Rágót tett Juli hajába az a barom – suttogja Bogi. – Verekedtem. Ne haragudj.
– Ki kell találnunk, mit mondjunk apádnak.
Bogi behabzsolja a székelykáposztát, könyökével lever az asztalról egy fogót. Andrea soha nem látott még a lányához hasonló gyereket. Úgy mozog, mint egy cirkuszi akrobata, minden érdekli, de tíz percnél tovább egyetlen értelmes tevékenységgel sem lehet lekötni. A védőnő egyszer azt mondta, talán a születése körüli mizéria, a három napig elhúzódó vajúdás és az utolsó pillanatban végrehajtott császármetszés miatt lett kicsit más, de nem baj, mert ez az ország úgyis tele van középszerű, unalmas emberekkel. Andrea nem igazán értette a nő érvelését. Ő azt szeretné, ha Bogi legalább egy kicsit hasonlítana a csendes, szófogadó húgára. Kezd belefáradni, hogy elsőszülöttjéről évek óta csak a panaszokat hallgatja, folyton mentegetőznie kell, és ha kimondatlanul is, de a legtöbb tanár, szomszéd és ismerős rossz anyának tartja miatta.
– Ez mi? – kérdezi Bogi, kezében egy mohakoszorúval.
– Ilyenekből csinálom a temetői díszeket.
– Megpróbálhatom én is?
– Persze.
Andrea kitesz az asztalra egy ollót, két fogót, vékony drótokat és néhány kálát.
– Fogj egy szálat, vágd el a virág alatt, és a megmaradt szárat tekerd körbe egy huzallal.
– Így?
– Igen, csak ne szorítsd annyira.
– Eltört.
– Semmi baj.
– Én mindig mindent elrontok! – fakad ki a lány. Eldobja a kálát, kiszalad a műhelyből, de az üzlet ajtajában belefut az apjába.
Apa megszorítja a vállamat. Összerezzenek. Előkerül anya, arca most egész más, mint az előbb. Nagyon halkan beszél. Azt mondja, el kellett hoznia a suliból. Veszekednek. Visszamegyek a műhelybe, felveszem a lefejezett virágot. Olyan az érintése, mint egy selyemkendőnek, de nincs illata. Vagy csak én nem érzem, mert itt mindig annyi szag kering egyszerre, hogy pár perc után olyan, mintha nem is lenne orrom. Holnap bemegyek, és beszélek a tanárokkal. Nem csinálunk rendszert abból, hogy délben lelép a kisasszony, erre mérget vehetsz. Számhoz érintem a kálát, kíváncsi vagyok az ízére. Anya egyszer azt mondta, mérgező. Vajon a szirmai meg ez a sárga bibe is? Mindent ráhagysz. Ennek így nem lesz jó vége. Idén már háromszor ígértem meg az igazgatónak, hogy gatyába rázzuk, erre most megint ez van. Érte se kellett volna menned!
Anya hallgat, mint mindig, amikor apa dühös. Megszűnik létezni, eltűnik, mint a kámfor, nyoma vész, köddé válik. Nagyon sok ilyen kifejezést tudok még, olvasásórán tanultuk őket. A tanárnő azt hiszi, egyiket sem jegyeztem meg, mert sosem jelentkezem. Szerinte kiálmodom magam az óráról, pedig én nagyon is ott vagyok, és figyelek. Nemcsak a szólásokra meg közmondásokra, hanem az asztalról leeső hegyezőre, a falon mászó pókra, a padtársam feje fölött zümmögő légyre. Mindenre.
Közeledik apa. Lakkcipő van rajta, csak az koppan így a linóleumon. Nézz rám! Miért küldtek haza? Elvörösödik az álla, majd lentről fölfelé az egész arca. Kiakadtam egy fiúra, suttogom. Megbeszéltük ezerszer, hogy ne legyél minden lében kanál! Kitágulnak az orrlyukai, egyre ijesztőbb a feje. Morzsolgatom a pulóverem alját. Zsibbad a szám, annyira mosolygok. A munkájáról beszél, meg a húgomról. Miért nem veszek róla példát. Közelebb lép, egyre hangosabb. Csak ússzam meg pofon nélkül. Már csak egy kicsit kell kibírnom. Erős vagyok. Nem sírok.
Bal kézzel leszorítja a vállamat, a jobbal folyamatosan üt, az arcomat, mellemet, combomat. Kéjesen sikoltozom, hadd higgye csak, hogy élvezem. Hátha így hamarabb vége lesz. Homlokáról verejtékcsepp hullik a számra, mégis vér ízét érzem. Talán felszakadt az ajkam. Elhajt az utcán egy szirénázó mentőautó. Bántja a fülemet. A fölöttem vonagló férfi egyre durvábban ütődik hozzám, aztán halkan felnyög, és abbahagyja. Az arcomat nézi. Tudom, mit akar látni, hát eljátszom neki. A következő pillanatban ellök, leszáll az ágyról. Sietve felöltözik. Egy perc múlva úgy fest, mint akit skatulyából húztak ki. Előveszi zakózsebéből a tárcáját, ledob mellém két ötszázeuróst a lepedőre.
– Igaza volt a haveromnak. Tényleg te vagy a legjobb – mondja. Köszönés nélkül kimegy a hotelszobából. Magamra húzom a takarót. Remegnek a combjaim. Én hülye, még vártam is, milyen lesz vele. Olyan jó kisfiúsnak tűnt a tévében, a vékony keretes szemüvegével, cingár alakjával és tudálékos nyilatkozataival. Ehhez képest most az a kérdés, hány napot kell kihagynom a sérülések miatt.
Elteszem a pénzt. Zuhanyozás közben arról ábrándozom, mire költöm majd el. Megtörülközöm a tükör előtt. Lángol az arcom, jobb szemem alatt egy vörös folt éktelenkedik. A szám tényleg felszakadt. Szerencsére egyik sem olyan vészes, hogy egy kis sminkkel ne tudnám rendbe hozni. Megigazítom a hajamat, visszaveszem a csipkés alsóneműt, harisnyatartót, fehér miniszoknyát és az átlátszó, fekete muszlinblúzt. Még egyszer megcsodálom a panorámát. Az ablakból ellátni a Parlamenttől egészen az Erzsébet hídig.
Kicsekkolásnál gyanúsan néz rám a recepciós nő. Talán rájött, mi célból töltöttem itt ezt az órát. Amint kilépek az utcára, leesik, hogy csak a maszkomat hiányolta. Lassan egy hónapja tart ez a mizéria, de nem tudok hozzászokni. Ráadásul a legkevésbé sem érdekel, elkapom-e a vírust, vagy sem. Harminckét éves vagyok, heti négyszer aerobikozom, csak zöldséget és húst eszem, félévente járok orvosi szűrésre. A testem hibátlan kívül-belül, máskülönben nem is tudnék megélni belőle.
Élvezem a tavaszi napsütést, a retikülömben lapuló pénzt, a Duna-partról feltáruló látványt. Bár tizenöt éve élek itt, még mindig lenyűgöz Budapest. Az elején persze nem volt valami szórakoztató krumplit sütni a Mekiben, és hajnalig sört csapolni részeg fazonoknak a belvárosi romkocsmákban. Egyikért sem rajongtam. Általában azzal küldtek el, hogy túl szókimondó vagyok, és megbízhatatlan. Nem kellene folyton ábrándoznom. Mintha az ábrándozás valami kőtáblába vésett bűn volna egy fiatal lánytól, akit az apja azzal kerget el otthonról, hogy ha nem hajlandó végigcsinálni a szakközepet, akkor tanuljon meg a saját lábára állni. Hát én megpróbáltam.
Furcsa, hogy ezek az óriási hajók sosem ütköznek össze. Pedig nagyon közel mennek egymáshoz. Szinte karnyújtásnyira. Tudom, hisz ültem már ilyenen. Azt hiszem, Európa volt a neve. Katalin, akit egy modellügynökségnél ismertem meg, oda szervezte le az első kuncsaftomat. Alacsony ázsiai férfi volt. Sokat mosolygott, keveset beszélt. Szimpatikusnak találtam. Pezsgőt ittunk, megvacsoráztunk, csodáltuk a kivilágított Várat és a Gellért Szállót. Desszert után átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezemet, magával vitt a hajó szűk folyosóján át a férfivécé leghátsó kabinjába. Letolta a nadrágját, és az ágyékához nyomta a fejem. Nem tartott tovább az egész néhány percnél. Átnyújtotta a pénzt, adott egy puszit a homlokomra, és távozott. Mire rendbe tettem a frizurámat, és visszaértem az asztalunkhoz, eltűnt. Néztem a tíz darab százeuróst, és arra gondoltam, soha életemben nem kerestem még ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt. Felhívtam Katalint. Két nappal később egy arab üzletember szállodai szobájában feküdtem, eperdarabokkal és tejszínhabbal a testemen.
Beülök az autómba, a műszerfalon felvillanó óra kettő óra ötöt mutat. Sietnem kell, háromra visszük Lilit a fejlesztőházba. Az óvónő azt mondta, csak akkor engedi iskolába, ha átesett egy komplett fejlesztőpedagógiai szűrővizsgálaton. Nincs nagy forgalom, aki csak tud, otthonról dolgozik, pillanatok alatt átérek a Lánchídon. Mióta karantén van, és bezárt az óvoda, többnyire anyám vigyáz Lilire, míg én dolgozom. Úgy tudja, értékesítő vagyok egy kozmetikai cégnél. Nagyon büszke rám, hogy ilyen jól keresek.
Leparkolok a rakparton, és átvágok az Irányin, hogy a Váci utcán sétálhassak haza. Imádom a kirakatokat. Örömmel tölt el a tudat, hogy bármit megvehetek magamnak. Persze a legjobb üzletek nem itt vannak, hanem az Andrássyn. Hétvégén be kell szereznem egy új koktélruhát. Vasárnap délelőtt egy budai villába vagyok hivatalos. Zárt körű buli lesz, rengeteg prominens emberrel. Katalin azt mondta, mindenre készüljek fel. Nagyon sok pénzt ígértek.
Tűsarkú cipőm koppanásának hangja betölti az egész lépcsőházat. Meg se kottyan a három szint, felszaladok. Az ajtóban azonnal megjelenik Lili, kezében két guriga vécépapírral. A végük valahol a lakásban lehet.
– Csapdákat állítunk a szellemeknek – visítja, és már szalad is tovább. Folyton rohan, több energiája van, mint nekem. A nappaliban siralmas látvány fogad. A szőnyeg tele játékokkal, papírfecnikkel, a dohányzóasztalon legalább húsz kupak nélküli filc, a bárpulton szendvicsmaradványok és egy csomó morzsa. Anyám bocsánatkérőn néz rám, mosolyog.
– Jó kis napunk volt.
– Levitted a játszótérre?
– Nem lehet, azt mondták a rádióban.
– Legalább sétálhattatok volna egyet. Annyiszor elmondtam már, hogy vidd ki délelőtt, különben tönkreteszi a lakást.
Anya úgy néz rám, mint aki nem is hallja, amit mondok.
– Hihetetlenül csinos vagy ma. Nem csodálom, hogy így veszik tőled a krémeket.
Bemegyek a hálószobába, átöltözöm farmerbe és pulóverbe. Megölelem a lányomat, elmagyarázom neki, hová megyünk. Nézek a hatalmas, kék szemébe. A te életed más lesz, gondolom magamban, miközben arról beszélek, milyen érdekes játékok várják a helyen, ahová indulunk. Sosem kérdezte még meg, miért nincs apukája, pedig tudom, hogy érdekli. Talán egyszer majd, ha nagyobb lesz, elmesélem neki.
A fejlesztőház rövid sétára van a lakástól. Kaotikus az utunk, Lili hol előrerohan, hol megáll, hol túlságosan lemarad. Tizenöt perc késéssel érkezünk meg. Vékony, copfos nő nyit ajtót, testalkata alapján fiatal, de a szeme körül ráncok húzódnak. Hiába mutatkozik be, a maszk miatt nem látom az arcát. Idegen marad. Lili rám tapad, a lábamat szorítja. Nem akarja levenni a széldzsekijét, de a nő olyan kedvesen csalogatja, hogy öt perc múlva már felszabadultan játszanak egy tornateremnek berendezett szobában. Anyával leülünk az előtérben. Fürkészve mered rám.
– Mi történt a száddal? – kérdezi.
Odanyúlok. Véres az ujjam. Hozzányomok egy zsebkendőt a sebhez.
– Beütöttem a kocsiajtóba.
– Hogyan?
– Nem mindegy?
Csengetnek. Kövér, zsíros hajú asszony lép be az ajtón egy szemüveges kisfiúval, aki megállás nélkül visong, és jobbra-balra forgatja felsőtestét, mint egy robot. Rossz érzés fog el. Lili és a fejlesztőpedagógus átmennek egy másik szobába.
– Mi újság apával? – kérdezem anyut. Két napja érkezett, de még alig beszélgettünk.
– Reggeltől estig dolgozik. A húgod is folyton a hivatalban van.
– És a virágüzlet?
– Döcög. Próbálok lépést tartani az új trendekkel, de a manapság divatos csokorkölteményekhez már nincs se kedvem, se érzékem. Még jó, hogy felvettem ezt a kislányt Mezőtúrról. Nagyon szereti a műhelymunkát. Egyre több mindent tudok rábízni.
Megcsörren a telefonom. Katalin az. Megírom neki, hogy mindjárt visszahívom. Azt válaszolja, hogy sürgős. Felállok, sétálok egy kicsit a folyosón, utálok egy helyben ücsörögni. Kész örökkévalóságnak tűnik, mire Lili végez. A pedagógus megkér minket, fáradjunk be az irodájába. Leülünk az asztalhoz. A lányom felmászik a szoba sarkába szerelt bordásfalra, és leugrik. Megint felmászik. Megint leugrik.
– Jártak már korábban bármilyen vizsgálaton?
– Csak a védőnőnél meg a gyerekorvosnál.
– Értem. Nos. Lili fantasztikus kislány. Rendkívül okos és élénk, bár gyanítom, ezzel nem mondok semmi újat.
Megrázom a fejemet. Anya felnevet.
– Úgy gondolom, ez a találkozás most egy hosszú út első állomása volt. Lilit még sok szakembernek kell látnia ahhoz, hogy pontosan kirajzolódjon, milyen segítségre van szüksége.
– Segítségre?
– Szólíthatom Boglárkának?
– Inkább Boginak.
– Rendben. Bogi. Nézze. Tizenöt éve foglalkozom gyerekekkel. Nem túlzok, ha azt állítom, több ezer fiút és lányt kezeltem különböző fokú neurobiológiai eltérések miatt. Meglátásom szerint az ön kislánya figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzd, a végleges diagnózist azonban nem állíthatom fel egyedül. Ehhez be kell feküdniük egy hétre a Bethesdába, ahol szakavatott pszichiáterek végzik el az összes szükséges vizsgálatot.
Lili még mindig ugyanazt csinálja. Felmászik, leugrik, felmászik, leugrik. Anyám a szoknyáját igazgatja, mint akit nem is érdekel, mit mond a nő. Megérintem a számat, apró piros pötty marad az ujjamon.
– Nem értem – felelem. – Miért kellene befeküdnünk egy kórházba? Lili kicsattan az egészségtől. Idén írattam be ritmikus sportgimnasztikára, a tanár szerint ő a legügyesebb a csoportban. És a legbátrabb is. Úgy kell visszafogni.
A nő fakó, színtelen hangon válaszol. Veleszületett idegrendszeri eltérésről, koncentrációs nehézségről, mozgásterápiáról, gyógyszeres és pszichiátriai kezelésről beszél. Szürke kisegér. Elképzelem, milyen lehet a férje. Pocakos, kopaszodó, középszerű alak. Már rég nem kívánja, de lefekszik vele, házastársi kötelességből. Alig tudnak ketten összekuporgatni félmilliót a szánalmas kis horvátországi nyaralásukra.
– Hamarosan átküldöm a vizsgálati összefoglalót a javaslataimmal és a kórház ADHD-részlegének elérhetőségeivel együtt. Egyébként elég gyakori, hogy ez a tünetegyüttes családon belül öröklődik.
– Ó, Bogi még az unokámnál is vadócabb volt – mondja anya –, de ez soha nem akadályozta semmiben!
Soha nem akadályozta semmiben, ismétlem magamban a szavait, és hirtelen megjelenik előttem a József Attila és az osztálytársaim meg a tanáraim arca. Eszembe jutnak a magányos délutánok, a soha nem szűnő alkalmatlanságérzés és a vidéki suttyók, akikkel lefeküdtem, csak hogy legalább arra a rövid időre, míg szeretnek, én legyek a sztár. Émelyeg a gyomrom, úgy érzem, mindjárt elhányom magam. Felállok.
– Mivel tartozom? – kérdezem a nőt.
– Húszezer forint lesz.
Nyitom a pénztárcámat, remeg a kezem. A húszezres helyett egy ötszázeuróst nyomok a kezébe. Meghökkenve nyújtja vissza. Mielőtt becsuknám az ajtót, utánam szól.
– Ha beigazolódna a Lilivel kapcsolatos sejtésem, szívesen állok rendelkezésükre. Megfelelő gyógyszerekkel és terápiával nagyon jól lehet kezelni ezt a zavart gyerekkorban. Sőt felnőttkorban is.
Legszívesebben ráüvöltenék, hogy hagyja már abba, eleget beszélt, nem akarom tovább hallgatni a hülyeségeit, de erőt veszek magamon. Egy kurta viszláttal elbúcsúzom. Hazafelé Lili folyamatosan pattog, karattyol. Szorítom a kezét, nehogy kiugorjon az útra. Múlt héten majdnem elgázolta egy autó. Dühít, hogy hallgattam az óvónőre. Nem fogom neki megmutatni a vizsgálatról szóló papírt. Lili szeptembertől iskolába megy, és kész. Még hogy egy hét Bethesda! Csöng a telefonom. Katalin az. Most már tényleg fel kell vennem. Átadom anyának Lilit, lemaradok pár lépéssel.
– Igen.
– Bogi, rossz hírem van. Emlékszel arra a német pasasra, akivel pár hónapja találkoztál a Hiltonban? Most tudtam meg, hogy HIV-fertőzött. Valami ócska berlini transzvesztitától szedte össze. Sürgősen el kell menned tesztre. Ha kiderül, hogy elkaptad, soha többé nem nyúl hozzád senki. Már intéztem is neked időpontot. Holnap délután négykor várnak a László-kórházban. Hallasz, Bogi?
Nem tudok megszólalni.
– Bogi, hallod, amit mondok?
– Igen – nyögöm ki.
– Ne izgulj. Simán benne van, hogy megúszod.
Leteszem a telefont. Állok a járdán. Lili és anya alakja egyre távolodik. Elhajt mellettem egy fehér Mercedes. Nyitott ablakán keresztül dübörgő zene árad ki, bántja a fülemet. Felnézek a felhőkre, egyetlen kondenzcsíkot sem látok, pedig korábban tele volt velük az ég. Megint elfelejtettem maszkot venni. Fáj a szám. Szédülök. Semmit nem tudok az AIDS-ről, csak azt, hogy halálos. Próbálom felidézni a német kuncsafttal eltöltött órát. Azt akarta, hogy aktus közben nyávogjak, és karmoljam össze. Röhejes volt az egész.
Anya visszafordul, húzza magával Lilit. Megint előttem állnak.
– Mi van, Bogi? Miért nem jössz?
Erős vagyok. Nem sírok.
– Na, ne vedd már úgy a szívedre! Te is pont ilyen voltál, mégis milyen sokra vitted.
Vissza a tetejére