A kiscsajt majd intézem én
Már fáj a combom, de nem tudok leállni, imádom, ahogy a trambulin újra meg újra a magasba repít. Szaltózom, pörgök, próbálgatom a háromszázhatvan fokos fordulatot. Pont ide süt a nap, kezdek beleizzadni a dresszembe. Zsófi néni szerint csak a versenyekre szabad felvennünk, de apu megparancsolta, hogy ma ez legyen rajtam. Kézen állok, átfordulok, hallgatom a felnőtteket. Bent ülnek a medencében. Állandóan csúnya szavakat mondanak, és nevetnek.
– Diuskám, mutasd már be nekünk azt a gyakorlatot, amivel nyertél a hétvégén! – mondja apu, és kijön a vízből. Felnyit egy sört, engem néz. A többiek is engem bámulnak. Nagyon rossz érzés. Sokkal rosszabb, mint a versenyeken. – Na, csipkedd magad! Kíváncsiak vagyunk! – Hallom a hangján, hogy most nem szabad vele vitatkoznom, mert akkor baj lesz. Pedig szeretném neki elmondani, hogy Zsófi néni szerint csak a szőnyegen szabad gyakorolnunk, különben nagyon megüthetjük magunkat.
Felhúzom a trambulin cipzárját, kiugrom a fűre.
– De hát hol mutassam be?
– Itt a pázsiton! Tán nem elég nagy? – kérdezi apu. A többiek egymás után jönnek ki a medencéből. Hátat fordítok nekik. Felmérem a terepet. Kriszti néni a sütödénél forgatja a húsokat, óriási hasa majdnem hozzáér a grillrácshoz. Remélem, nem fog megégni a féltestvérem. Apu azt mondta, nagyon szeretnem kell majd őt, de én jobban örülnék, ha anyu hasából jönne ki egy rendes testvérem.
Fogalmam sincs, hogy zene nélkül hogyan csináljam meg a talajgyakorlatot, de nem merem megkérdezni. Fölveszem az alapállást, megfeszítem az izmaimat, és elrugaszkodom. Szerencsére a mozdulatok jönnek maguktól. Három szökkenés előre, egy fordulat jobbra, saroklendítés, lebegőállás és a szaltós sorozatugrás. Valaki azt kiabálja, hogy bravó. Folytatom, bár egy kicsit zavar, hogy a fű nem sima és nem is ruganyos. A gurulásnál szétbomlik a copfom. Az utolsó szaltót majdnem elszúrom. Sikerül két lábra érkeznem, de elveszítem az egyensúlyomat, és imbolygok egy sort, mire fel tudom emelni a kezem. Gyorsan meghajolok. Mindenki tapsol.
– Na, mit szóltok? Ez az én lányom! – kiabálja apu. Odajön hozzám, ad egy puszit a fejemre, és megy tovább a sütödéhez. – Kész van már a kaja? – kérdezi Kriszti nénit, aki mosolyogva válaszol neki. Mindig mosolyog apura, csak rám nem. Rám valahogy úgy szokott nézni, mintha a szeme azt kérdezné, hogy te még mindig itt vagy?
Körbeüljük a nagy faasztalt. Egy csomó étel van kipakolva, de én egyiket sem szeretem. Se a sült paprikát, se a kukoricasalátát, se a rukkolaleveleket. A nagy, zsíros szélű húsokat meg végképp nem. Legszívesebben fölmennék a szobámba, és megenném a gumicukrot, amit a suli melletti boltban vettem, de az asztaltól nem szabad felállni, ha egyszer elkezdtünk enni. Még akkor sem, ha pisilni vagy kakilni kell, mert apu úgysem hiszi el, hogy pisilni vagy kakilni kell. Próbálok úgy tenni, mintha ennék, de csak összekeverem a tányéromra pakolt dolgokat. Egyfolytában apu beszél, a többiek meg bólogatnak. Az új gyárról magyaráz, ami egy hónap múlva elkészül, és onnantól nem lesz megállás, öt országba fogják szállítani a napelemes tetőcserepeket, ami egy forradalmi innováció. Nem tudom, mit jelent az, hogy forradalmi innováció, lehet, hogy az ’56-os szabadságharchoz van köze, amit az a költő elindított.
– Kislányom, egyél rendesen, mert az anyádnál nem lesz normális kaja – mondja apu, és most anyuról kezd el beszélni, hogy nagyon gáz volt, amit a múltkor csinált, bement a cégbe, és elkezdett ordítozni a recepción, hogy ennek az egész kibaszott kócerájnak a fele őt illeti meg, és azonnal látni akarja azt a köcsög barmot, aki őt kisemmizte. Megint beletúrok a kukoricasalátába, hogy jobban kitöltse a tányért, és megpróbálom felvágni a húst, de a kés folyton kifordul a kezemből. Apu barátai azon nevetnek, hogy anyu biztosan be volt állva teljesen, mert a retiküljével ütötte a biztonsági őröket, miközben kituszkolták az ajtón. Elképzelem anyut, ahogy a két férfi megfogja és elviszi. Ettől nagyon megfájdul a gyomrom, és attól félek, hogy ide fogok hányni a szépen megterített asztal közepére. Felállok, de megbillen velem a szék, leverek egy üvegpoharat. Darabokra törik a kövön, szétfolyik a piros lé, apu máris üvölt.
– Mi a szart csinálsz, te szerencsétlen!? Miért kell neked folyton pattogni? Hogy a jó kurva életért nem tudsz egy ebédet megenni a seggeden? Ne lépjél már sehova! Hát nem látod, hogy minden csupa szilánk, te meg mezítláb vagy?
Későn szól, a vér már ömlik a talpamból. Fölkap, kiszedi a lábamból a szilánkot, bevisz a házba. Kimossa a sebemet, lefertőtleníti, és tesz rá ragtapaszt. Végig attól félek, hogy meg fog ütni, de nem üt meg. Csak annyit mond, hogy menjek fel a szobámba, és pakoljak össze, mert fél óra múlva indulnom kell anyuhoz.
Borzasztóan jó érzés végre egyedül lenni. Pedig utálom ezt a szobát, a tapéta meg a lámpa is barbie-s, Kriszti néni rendezte be. Gondolom, azt hitte, minden tízéves lány szereti a Barbie-t. Hát én nem szeretem. Előveszem a táskám zsebébe rejtett gumicukrokat. Előbb a színes kis kockákat eszem meg, aztán a meggy alakúakat. Befalok két teljes zacskót, de nem elég. Bármennyit meg tudnék enni. Sosem elég.
Nekiállok pakolni. Minden tancuccomat bepréselem az iskolatáskámba, mert a múltkor óriási veszekedés lett abból, hogy itt felejtettem a technikamappámat. Átöltözöm rövidnadrágba és pólóba. Megfogdosom a szekrénybe akasztott ruhákat. Egyik szebb, mint a másik. Mindet apu vette nekem, de egyiket sem vihetem magammal. Csak olyankor hordhatom őket, amikor nála vagyok.
Kopogtatnak. Apu belép. Megölel. Leültet maga mellé az ágyra.
– De ugye szeretsz? – kérdezi.
– Igen.
– Jobban, mint az anyádat?
– Igen – nem merek mást mondani.
– Sajnálom, hogy úgy rád förmedtem, csak nagyon megijedtem, hogy megvágtad magad. Remélem, nem haragszol. Olyan büszke vagyok rád! Csodálatos nagylány vagy. Gyorsan eltelik majd a hét, és újra itt lehetsz. Nagyon vigyázz magadra az anyádnál. Próbáld ignorálni a hülyeségeit.
Fogalmam sincs, mit jelent az, hogy ignorálni, de bólogatok. Kimegyünk az utcára. A taxi már vár. Ezt mindig nagyon előkelőnek érzem, hogy péntek délutánonként taxival utazom át a városon. Beülök hátra, apu beteszi mellém a cuccaimat, és kér két puszit. Ismeri a sofőrt, az is valami nagy barátja. Azt mondja neki, várja meg, míg bemegyek az épületbe, engem megkér, hogy hívjam fel, ha bejutottam a lakásba, anyunak pedig azt üzeni, hogy ha még egyszer be meri tenni a lábát a cégbe, akkor kihívja rá a rendőrséget.
Nagyon büdös van anyunál, Berci és Lajos totál benépesítette az almot kakihalmokkal. A mosogatótálca is tele van koszos tányérokkal, a gáztűzhelyen legyek köröznek egy lábas fölött. Anyu azt írta reggel, hogy csak hétre fog hazaérni, addig rakjak rendet, mert ő nagyon fáradt lesz, ma nyolc vendégnek kell megcsinálnia a körmét, halálra dolgozza magát, mert apu kegyetlen volt vele. A kegyetlen szót sem teljesen értem, pedig már kikerestem egyszer a neten, annyiszor használja.
Utálok takarítani, de a büdöset sem bírom, és ha nem csinálok valamit, akkor egész héten ebben a szagban fogunk ülni. Az alomcserével kezdek, aztán felsöprök, felmosok, elmosogatok, és az ágyakat is rendbe teszem, mert mindkettő tele van macskaszőrrel. Berci végignyávogja az egészet, és csak akkor hagyja abba, amikor adok neki enni egy tál szárazat. Éppen elkészülök mindennel, és mennék a szobámba YouTube-videókat nézni a kedvenc tornászomról, amikor anyu berobban. Nincsen rá jobb szó, tényleg mindig az van, hogy szinte betöri az ajtót, a táskáját levágja az előszobában, beront a konyhába, fölrántja a hűtőajtót, tölt magának egy pohár bort, és ott álltában megissza. Addig nem szokott se köszönni, se megszólalni, amíg azt a pohár bort meg nem issza.
– Na, milyen volt apádnál? – kérdezi, és leül az asztalhoz. Rámutat a szemközti székre. Ilyenkor nekem is le kell ülnöm, és beszélgetnem kell vele, ha van hozzá kedvem, ha nincs. Örülnék, ha megjegyezné, milyen szép rend lett, de csak tölt magának még egy pohárral. – Mesélj már! Kíváncsi vagyok!
– Hát, nem volt valami jó. Grilleztek. És nem ízlett a kaja.
– Kik voltak ott?
– Apu barátai. Vagy talán a kollégái. Nem tudom.
– És rólam beszéltek valamit?
– Nem.
– Hogy van az a büdös kurva? Gondolom, már akkora, mint egy ház.
Ilyenkor nagyon figyelnem kell, mert anyu albérletében nem szabad kimondani Kriszti néni nevét, csak büdös kurvának vagy mocskos lotyónak szabad nevezni. Én, mondjuk, inkább nem hívom sehogy.
– Elég nagy a hasa. Igen. Rettentő csúnya vele. Kövér.
Anyu elmosolyodik. Ez jó érzés. Próbálok még kitalálni valamit, aminek örülhet.
– És apu folyton ideges. Valami gondja van a cégben a tetőcserepekkel.
– Milyen gondja?
– Hát, azt nem tudom pontosan, de nagyon idegesnek tűnt.
– Amekkora senkiházi, előbb-utóbb úgyis lekapcsolják a zsaruk. Szerinted miből van az a nagy ház? Meg a medence? Meg az Audi dzsip, amit megvett annak a mocskos lotyónak? Hát abból, hogy szemrebbenés nélkül lop, csal meg hazudik. Én meg éjjel-nappal dolgozom, hogy valahogy meglegyünk. Mindent elvett tőlünk, kislányom. Érted? Mindent, ami járt volna. Addig ügyeskedett a pénzével, míg gyakorlatilag nincstelenül állt a bíró elé. Aljas szemétláda. Nem is tudom, édesem, hogyan vagy képes eltölteni nála egy hetet. Annyira sajnállak mindig, amikor menned kell. – Megint tölt magának, és kéri, hogy üssek össze neki egy szendvicset.
A szendvicskészítésben nagyon ász vagyok, a sonkás-sajtos-csemege uborkás a kedvence, azt csinálok neki most is. A kenyér totál száraz, de ilyenkor sok majonézt kell rá tenni. Anyu kezd végre lehiggadni, megköszöni az ételt, és elvonul a hálószobájába. Bekapcsolja a tévét, ágyban fekve eszik. Berci és Lajos belekajálgat a tányérjába. Ilyenkor már nyugi van, ezt szeretem. Bemegyek a szobámba. Gumicukrot keresgélek a fiókokban, de mind elfogyott. Elindítok egy videót a londoni olimpiáról, megnézem a szép arcú orosz tornásznő talajgyakorlatát. 401-es szám, fehér-kék-piros dressz. Még el se kezdte, a közönség már sikítozik. Nekifut, ugrik, és úgy pörög a levegőben, mintha belülről egy motor hajtaná. Mindenki tapsol, kiabál, ő meg folytatja. Egyik ugrás, szaltó és tripla csavar a másik után. Elképzelem, ahogy ott állok egy ilyen hatalmas csarnokban, mindenhol látszik az öt karika, és bemondják a nevem, engem tapsolnak, én vagyok a szupersztár. Igen, ez egyszer nekem is sikerülni fog, csak nagyon sokat kell hozzá gyakorolnom. És akkor olimpiai bajnokként annyi pénzem lesz, hogy vehetek belőle egy nagy házat, amiben mindig azt csinálok majd, amit akarok, és soha nem fogy el a gumicukrom.
Csengetnek. De én senkinek nem nyithatok ajtót. Anyu megtiltotta.
Harmadjára csenget, de még mindig semmi. Pedig a nővére azt írta, este héttől itthon lesz. Hívja, de nem veszi fel. Kezd dühös lenni. Megbeszélték, hogy beugrik, hogy Pestről jön le a nappali műszak után, erre most nem tudja elérni. Biztos megint szétesett. Teljesen kifordult magából, mióta az a faszkalap elhagyta.
Nyílik az ajtó, a nővére kócos hajjal, ködös tekintettel néz rá.
– De jó, hogy itt vagy, öcskös! Megint híztál.
– Süket vagy, Andi? Tíz perce csöngetlek.
– A vécén voltam. Vegyelek föl szarás közben, vagy mit akarsz?
– Ez aztán a vendégszeretet!
– Na, ne morogjon már, parancsnok úr. Inkább tolja bentebb a valagát.
Leülnek a konyhában. Géza kávét kér, lefárasztotta az egész napos járőrözés. Négy küldésük volt a nyolckerben, tíz percig kergetett egy rablót, mire az végre fennakadt egy kerítésen. Lerángatta, megbilincselte, de közben átszúrta egy drót a kezét, így délután tetanuszra kellett mennie.
Andrea az ablakhoz áll, rágyújt egy cigarettára.
– Kérsz? – kérdezi.
– Kösz, nem. Leszokóban. Az orvos azt mondta, ez is segíthet.
– Miben?
– Hát, tudod. Hogy gyereket tudjak csinálni a Pirinek.
– Hogy leállsz a dohányzással? Na ne viccelj már! – A nővére gúnyosan felnevet.
– Na jó, figyelj, én most igazából csak azért jöttem, hogy felköszöntsem Diát.
– Felköszöntsed?
– Névnapja van, nem?
– Ó, hogy bassza már meg az ég!
– Mi van? Elfelejtetted?
Andrea bemegy a kamrába, kihoz egy üveg pálinkát.
– Tudod, öcskös, rohadtul elegem van már belőle, hogy folyton én vagyok a szar anya. El sem tudom mondani, mennyire kicsinál ez az alak. Egy rohadt fillért nem ad, érted? Csak azt a fing gyerektartást. Ül a milliókon, nekem meg felkopik az állam. Gondoltad volna öt évvel ezelőtt, hogy ekkora gennyarc lesz belőle?
– Hát, sose volt a kedvencem. De most már nem nagyon tudsz vele mit csinálni. A bíróság döntött, az ügy le van zárva.
– Ó, öcsikém, ez az ügy addig nincs lezárva, amíg én élek! És pokollá fogom tenni az életét annak a két embernek, majd meglátod. Azt hiszi magáról ez az utolsó lotyó, hogy csak úgy felrobbanthat egy családot, és szárazon megússza. Hát nem. Engem nem olyan fából faragtak, hogy ebbe beletörődjek.
– Tudom, Andikám – feleli Géza, és az órájára pillant. – Szóval, Dia itthon van?
– A szobájában gubbaszt, mindig totál kivan, amikor hazajön abból a fertőből. Majd holnap felköszöntöm én is, nyilván nem felejtettem el a névnapját, csak ma irtó sok vendégem volt, nem értem rá vásárolgatni.
Géza kopogtat, majd benyit a gyerekszobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
– Géza bácsi! Te meg hogy kerültél ide?
– Gondoltam, felköszöntelek a névnapodon.
– Névnapom van?
– Igen. És nézd, mit hoztam neked! – Megtapogatja az egyenruhája zsebeit, és az egyikből előhúz egy kicsi, vajszínű dobozkát. Odaadja az unokahúgának.
Dia óvatosan kibontja, és elkerekedett szemmel nézi az apró, nap alakú medált, mely egy vékony aranyláncon lóg.
– Nagyon szép!
– Sejted, hogy miért ezt választottam?
A lány megrázza a fejét.
– Mert a neved azt jelenti, hogy nap.
– Tényleg?
– Bizony ám. És te egy tündöklő kis napocska vagy, ugye tudod?
– Köszönöm, Géza bácsi! – feleli Dia, és megöleli a nagybátyját.
– Na, de most miért sírsz?
– Nem tudom – mondja a lány, és arcát a férfi mellkasához szorítja.
Arra ébredek, hogy valaki rázza a vállamat. A járdán fekszem. Sötét van, a szemközti betonház ablakai világítanak. A kabátom le van hányva. A szám szélén kajamaradékot érzek. Letörlöm. Az idegen noszogat, hogy álljak fel. Nem tudom, ki ez. Csövesnek néz ki. Felhúz a földről. Alig érzem a lábamat. Fogalmam sincs, mennyi ideig fekhettem itt egy szál miniszoknyában. A legutolsó emlékem, hogy fent vagyok Rashidnál, beszúrjuk magunkat, aztán se kép, se hang. Lehet, hogy összevesztünk, mert a múltkor azt mondta, elege van abból, hogy ingyen anyagoztat, én meg csak mászkálok összevissza, és hazaviszem neki a trippert. Pedig ezer százalék, hogy én kaptam el tőle, nem ő tőlem. Négy ukrán lányt futtat, és mindegyiket dugja. A saját szememmel láttam.
Megkérdezem a fazont, hogy hová megyünk, mire csak annyit felel, hogy türelem. Nagyon szarul vagyok, kiment belőlem minden cucc. Kellene a nyonyó, motyogom, mire az idegen azt mondja, nyugi van. Valami lakótelepen lehetünk. Olyanok a házak, mint ahol régen anyu lakott. Beugrik pár kép. Apu egy serpenyővel kerget, és azt ordítja, hogy ha nem tanulok tovább, akkor ő egy fillért sem ad. Anyu részegen fekszik a konyhakövön, én meg összepakolom a cuccaimat, és felköltözöm Pestre. Egy buliban valaki letépi rólam az aranyláncot. Robi rám varrja a napot, aztán kipróbáljuk a herkát, és életemben először úgy érzem, hogy a bennem élő két világ kibékül egymással.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire megérkezünk az idegen szürke kis lakásába. Levetkőztet, beállít a zuhany alá, megmos. Közben összevissza fogdos, a lábam közé is benyúl, de túl sok öröme nem lehet bennem, legfeljebb negyven kiló vagyok, és a testem csupa kék-lila folt. Ad tiszta ruhát, kiültet a kanapéra, és kéri, hogy szopjam le. Ez gyorsan megy, hozzá vagyok szokva, mindannyian ezt akarják. Elégedettnek tűnik. Hoz nekem egy szendvicset, de rá se bírok nézni a kajára. Megint eltűnik, és egy rozsdás kanállal meg egy öngyújtóval jön vissza. Alig hiszek a szememnek, ez egy isteni csoda. Totál véletlenül fölszed valaki, akivel együtt tolhatom. Leül mellém, elkezdi pöcögtetni a nem létező vénáit, nagy nehezen talál egyet, és már bent is van a tű. Remegve várom, hogy végre ideadja. Nem érdekel, hogy steril vagy sem. Sosem érdekelt. Nekem nem kell se óvszer, se tűcsere, mindet leszarom. Végre ideadja, gyorsan elszorítom magam, és benyomom. Rögtön a mennyországban érzem magam. Ez nem valami felütött fos, ez színtiszta heroin. Rázkódom egyet, és elnyúlok az ágyon. Elönt a testi-lelki orgazmus.
Hetek telnek el így. A pasast Korinak hívják. Nem valami bőbeszédű. A lába szörnyen fekélyes, folyton kötögeti. Próbálunk szexelni, de csak ritkán áll fel neki. Ha néha mégis összejön, azt alig veszem észre, csak úgy megtörténik velem. Kori ismer egy sztárdílert, meg szerintem ő is árul. A kisujján megnövesztette a körmét, azzal pakettolja az anyagot. Az asztalon ott van a heroin meg csíkok, szívószálak, altatók és kedélyjavítók. Egész nap fekszem a kanapén, azt mondja, nyugodtan maradjak, míg ő intézi a dolgait. Jól elvagyok egyedül, tévézek, bambulgatok, élvezem, hogy egész nap azt csinálok, amit akarok. Csak a széklettel van gondom. Sehogyan sem akar kijönni belőlem. Megkérem Korit, hogy hozzon a patikából ricinusolajat meg kúpokat. Mindent magamba nyomok, de nincs eredménye. Nem baj, valahogy majd csak lesz.
Egyik este a párizsi olimpia megy a tévében. Együtt nézzük. A tornászokat mutatják. Simone Biles futkározik egy nagy kék szőnyegen, aztán egyszer csak felugrik, és egyenesre feszült testtel pördül vagy nyolcat a levegőben. Hirtelen valami nagyon kemény ürességet érzek belül. Kikapcsolom a tévét. Mondom Korinak, hogy toljunk megint. Most azonnal. De hát épp az előbb szívtál föl egy csíkot, feleli, aztán mégsem vitatkozik. Durván végignyomjuk az egész éjszakát. Nagyon csúnyán bekészülünk. Még kell, még kell, semmi sem elég. Teljesen eltávolodom a világtól, tökéletesen univerzális vagyok. Mindenen kívül kerülök, mégis minden bennem van. Eggyé válok a tetoválásommal. Én vagyok az egyezer sugárral tündöklő Nap.
Reggel rémes állapotban ébredek. Brutális kriza. Kori hátracsuklott fejjel ül mellettem a kanapén. Teljesen kifehéredett. Közelebb hajolok hozzá. A szeme fel van akadva. Nagyon parán néz ki. Megrázom a vállát, de nem reagál. Próbálom megölelni, de ahogy magamhoz húzom, rám zuhan. Felsikítok. Visszatolom ülő helyzetbe. Jó, hát ez nagyon gáz. Ez most itt nem az, amit én tudnék kezelni. Mindenem remeg. Föl-alá járkálok. Gondolkozni kell. Helyzet van. Nézem az asztalt. Még maradt egy kicsi. Elvonulok a hálóba, gyorsan betolom. Mikor újra magamhoz térek, Kori még mindig a kanapén ül. Édeskés bűz terjeng a levegőben. Ez sehogy sem jó. Igen, ez így nem maradhat. Valamit tenni kell. Jól van. Semmit sem tudnak velem csinálni. Ő túltolta. Én meg csak egy sima függő vagyok. Sohasem árultam.
Kori telefonjáról hívom a rendőrséget. A hálóban gubbasztok, mikor elárasztják a lakást. Üvöltöznek velem, hogy te rohadt geci anyagos, honnan ismerted a srácot, válaszoljál, drogos fasztarisznya. Az egyik megszorítja a karomat, és azt kérdezi, hogy ez meg micsoda. Bámulja a tetkómat, aztán az államhoz nyúl, felemeli a fejemet, és a szemembe néz. Nézzük egymást, és hirtelen újra ott vagyok a gyerekszobámban.
– Dia? – kérdezi halkan.
Nem tudok neki válaszolni.
Kiküldi a többi rendőrt, közelebb hajol hozzám, és most még halkabban beszél.
– A szüleid tudják?
Elfordulok tőle. Megrándítom a vállamat.
Fölsegít az ágyról, óvatosan hátrafogja a karomat, és megbilincsel. Közben azt suttogja, hogy most beviszlek a kapitányságra, és útközben megbeszélünk mindent. Kivezet a hálóból, megáll a kanapé mellett, lenéz Korira, aztán elkiáltja magát:
– Ti maradjatok itt, amíg kiérnek a helyszínelők! A kiscsajt majd intézem én.
Vissza a tetejére