Vipassana
(regényrészlet)Mindjárt kicsengetnek, és neked még öt mondatot át kell tenned részesből tárgyesetbe. Die Katze sitzt im Korb. Ich setze die Katze in den Korb vagy in das Korb. Fogalmad sincs, hogy a kosár hím- vagy semleges nemű. Három éve tanulsz németet, de egyre jobban utálod. Nem érted, miért kell minden nyavalyás főnévnek nemmel rendelkeznie. Mitől lány a nap és fiú a szék? Tiszta hülyeség az egész. Tavaly kérted anyádat, próbáljon meg áttetetni az angolcsoportba, de nem engedték. Aki negyedikben némettel kezdett, annak folytatnia kell nyolcadikig. Fafejű az igazgató és az egész iskola, váltanod kellett volna egy hatosztályosba, már bánod, hogy az utolsó pillanatban elbizonytalanodtál, és meggondoltad magad.
Legyen in den Korb, haladsz tovább. Ha már átnézni nem lesz időd a dolgozatot, legalább fejezd be, az is valami. Frau Kovács pakolássza a cuccait, mindjárt beszedi a lapokat. Elég szemét dolog pénteken hatodik órában témazárót íratni, de kezdesz hozzászokni, hogy az összes tanár megkergült. Azt hiszik, egy hónap alatt be tudják rajtatok vasalni az elmaradt tananyagot.
Der Apfel liegt auf dem Tisch. Ez tárgyesetben úgy lesz, hogy Ich lege den Apfel auf den Tisch. Az asztalról kivételesen tudod, hogy hímnemű. Úgy jegyezted meg, hogy apád folyton azt magyarázza az öcséidnek, egy férfi legyen kemény, és bírjon ki mindent. Az asztal meg kemény, és többnyire elbírja, amit rátesznek. Az apád persze nem ilyen. Két napja utazott el anya, de ő már szét van csúszva. Reggel te szóltál rá, hogy elfelejtett zoknit venni, és kioldódott a cipőfűzője. Kész katasztrófa volt az indulásotok. Samu bőgött, mert kipurcant a szöcskéje, Márk nem találta a tesicuccát, te meg öltözködés közben elbotlottál az előszobában, és majdnem kibicsaklott a bokád. Még mindig érzed a fájdalmat, ahogy körözöl a lábfejeddel.
Das Fenster steht neben dem Sofa. Ez az utolsó, és kész vagy. Frau Kovács közeledik, most veszi el Janka dolgozatát, a levegőbe röppenő papírlapok félig üresek. Barátnőd ismét elálmodozta a számonkérést, mégis vidáman pattan ki a padból. Irigyled, amiért ilyen lazán veszi a tanulást. Te is próbálsz úgy tenni, mintha nem érdekelne, milyen jegyeket kapsz, de azért szeretnél év végén legalább egy négyest minden tantárgyból. Az irodalommal és a nyelvtannal nincs gondod, németből is elég jól állsz, a matek, a kémia és a fizika viszont kész gyötrelem számodra. Leírod az utolsó mondatot, átadod a témazárót, felsóhajtasz. Végre itt a hétvége. Igaz, anya nélkül, de akkor is. Elpakolod a tolltartódat, indulsz a kijárat felé. Az ajtóban neked ütközik Ágoston.
– Fuj! – mondja utálkozó hangon. Lesöpri a vállát, kiszalad a folyosóra, elővesz a táskájából egy átlátszó flakont, befújja vele az egész pólóját. – Még jó, hogy van nálam Kővári-spré!
Tavaly találta ki ezt a baromságot. Csinált egy spriccelőt, felírta rá a családnevedet, és azóta mindig lefertőtleníti magát, ha hozzád, a padodhoz vagy bármelyik cuccodhoz ér. Jönnek a haverjai, röhögve néznek rád. Hátat fordítasz nekik, kiszaladsz az iskola udvarára, nekidőlsz egy fának. Korog a gyomrod, szédülsz. Meg kellett volna enned az ebédet, de Ágostonék kenyérgalacsinokkal dobáltak a menzán, így inkább otthagytad a borsólevest és a buktát is, pedig mindkettőt szereted. Előveszed az uzsonnásdobozodat, maradt benne egy szelet túrós pite, befalod. Megjelenik Janka.
– Kerestelek – mondja. – Hogy sikerült?
– Gőzöm sincs. Neked?
Felnevet. Előveszi a telefonját.
– Írt apám. Negatív lett a tesztje. Átjöhetsz holnap.
– Ott is aludhatok?
– Persze.
Ennél jobb hírt nem is kaphattál volna. Már csak arra kell figyelned, hogy otthon kedves legyél az apáddal. Ha megengedi, hogy szombat reggel lelépj, akkor a pünkösdi hosszú hétvége egy jelentős részére megszabadulsz a családodtól.
– Elkísérsz a buszhoz? – kérdezed.
– A nővérem megígérte, hogy elvisz magával ruhát venni.
– Mázlista.
Kisétálsz az iskolából, szabad vagy, tiéd a délután, zseniális, hogy nem kell bevárnod az öcséidet, és elviselned őket az autóban. Valami haszna mégiscsak van anya elutazásának. Ő csak akkor engedi meg, hogy egyedül menj haza, ha halaszthatatlan dolga van délután, de ez ritkán fordul elő. Egy család vagyunk, jövök értetek, együtt megyünk haza, mondja mindig, amitől olyan érzésed támad, mintha kötelező volna szeretned a velük töltött időt.
Felszállsz a 257-esre, orrodig húzod a maszkot, nehogy rád szóljon a sofőr. Komor tekintetű fickó. Tartasz tőle. Leülsz a leghátsó sorba, ahonnan be lehet látni az egész teret. Egy csapat gyerek áll a folyosón, ők is ÖKU-sok, alattad járnak, ötödikesek vagy hatodikosok lehetnek. A lányok béna, kopott ruhákat hordanak, sminket sem viselnek, mégis felszabadultan nevetgélnek a srácokkal. Bárcsak te is ilyen lazán tudnál viselkedni a fiúk jelenlétében, de amióta Ágoston elindította ellened a szekáló hadjáratot, nem bízol bennük. Der Junge, der Sohn, der Mann, ezeknél legalább van értelme a hímnemnek. Viszont der Mond, der Stern, der Gott? Ugyan már! Az kéne még, hogy az égitestek és Isten is férfi legyen. Egyébként akkoriban romlott el az egész, amikor Janka kikotyogta az osztályban a Farkas testvéreket. Előtte Ágoston le sem vette rólad a szemét. Minden órán stírölt, egyszer poénból összeszámoltad, negyvenöt perc alatt harminckétszer nézett rád. Eleinte idegesített, de aztán rájöttél, hogy crusholod. Megírtad neki hangoutson, mire azt válaszolta, hogy csak azért bámult, mert „felelsz vagy mersz”-eztek a haverjaival. Másnap sétáltatok fel először Jankával a solymári várba, elütni a délutánt. Épp a kútnak támaszkodva beszélgettetek, mikor megállt mellettetek két biciklis fiú. Idősebbek nálatok. Szóba elegyedtetek, zenét hallgattatok, estig együtt lógtatok. Másnap Janka csak róluk tudott beszélni a suliban. Hogy Dávid és Szabolcs így, meg Dávid és Szabolcs úgy. Alig telt el egy hét, Ágoston rajzszöget tett a székedre, kitalálta a Kővári-sprét, és a haverjait is rád uszította. Kavicsot szórtak az uzsonnásdobozodba, rágót nyomtak a szótárfüzetedbe, és mikor hittanon Dávid zsoltárát vettétek, rád mutogattak, és hangosan nevettek. Egy alkalommal úgy bedühödtél, hogy fejen dobtad Ágostont a Bibliáddal. Beküldtek az iskolapszichológushoz. Azóta a lányok is utálnak. Mindennap megkapod valakitől, hogy agybajos vagy. Régebben sírtál miatta, de már nem érdekel az egész.
Lassan zötyög át a busz Pesthidegkúton, minden megállóban hosszan vár, hogy fel tudjanak totyogni az idős nénikék. Ajtónyitásról ajtónyitásra gyarapodik a számuk, mintha valami belvárosi nyugdíjasbanzájra készülnének. Előveszed az MP3-lejátszót, elindítod a kedvenc válogatásodat. One Direction, Follow the Flow, Dua Lipa, Halott Pénz és Magna Cum Laude, fél éve ezt az öt együttest hallgatod. Bármilyen hangulatra van megfelelő számod. Néha úgy érzed, zenefüggő lettél. Akkor is hallod a dallamokat, amikor olvasol, tanulsz vagy beszélgetsz, fejedben állandóan ott cikáznak a sorok. „Mit ér a földön, mit ér hazád? Mit ér a házadban piciny szobád? Mit érhet ott a gondolatod, ha nincsen kivel megosztanod?”, vagy a másik visszatérő refrén: „Nem tudok bal kézzel írni, nem tanították. Nem tudom, hogy kell szeretni, megtaníthatnád.” Arról ábrándozol, milyen lesz egyszer élőben látni a kedvenceidet. Tavaly épp pedzegetted a szüleidnek, hogy koncertjegyet szeretnél a tizenharmadik szülinapodra, mikor beütött a járvány. Mennyire szép is volt, mikor a tanárok még olyan bénák voltak, hogy nem tudtak órát tartani, csak megküldték a házit e-mailben. Elszaladt veled a tavasz és a nyár, összefolytak a hónapok, és mire szorongani kezdtél volna a vírus miatt, elkapta az egész család. Gond nélkül átestetek rajta. Azóta az egész felhajtás csak egy távoli, érdektelen probléma számodra, amiből annyit érzékelsz, hogy házon kívül maszkot kell hordanod, a felnőttek folyton kézmosással nyaggatnak, és többet vagy otthon, mint valaha.
Az utolsó pillanatban ugrasz le a buszról, érkezik a 29-es, átszállsz. Tested olyan, mint egy számítógépes karakter. Könnyű irányítani, engedelmeskedik a parancsaidnak. Itt ugorj le, ott szállj föl, lépj hármat előre, ülj le arra a székre. Nyomod a gombokat, mozgatod a bábut, de te magad nem vagy jelen. Homlokodat az üvegnek támasztod. Bár sejted, hogy ez is csupa fertőzés meg bacilus, eleged van a paráztatásból, reszkessenek az öregek, neked nincs félnivalód. Sportosan vezet a sofőr, sebesen futnak el melletted a házak, az utat szegélyező fák koronáit bearanyozza a nap. Időnként felbukkan egy fehér lomb. Meggy vagy cseresznye lehet. Nyárra kiderül.
Vajon mit csinál most édesanyád abban a furcsa, indiai nevű táborban? Csukott szemmel meditál egy füstölőszagú teremben? Vagy egy nagy hasú Buddha-szobor előtt mantrázik? Nehéz őt így elképzelned. Amióta az eszedet tudod, együtt imádkoztok reggel és este, vasárnaponként pedig szép ruhába öltözve indultok a templomba. A te anyukád összekulcsolt kézzel fohászkodik az Úrhoz, nem érted, miért ment el egy ilyen helyre. Az üvegen túl felbukkan az elmegyógyintézet zöld vaskapuja, rajta „BELÉPNI TILOS” felirattal. Felpattansz, a nyíló ajtóhoz sietsz, leszállsz.
Sajog a bokád. Idióta az apád, az ő táskájában botlottál el reggel, mindent összevissza hagy a lakásban. Nekivágsz az emelkedőnek, fürkészed a diliház hatalmas parkját, hátha meglátsz valami érdekeset. A töritanár egyszer azt mesélte, hogy miután bezárták az intézetet, bolondok árasztották el a környéket, minden utcasarkon kóválygott egy félkegyelmű, alig győzték őket összefogdosni a rendőrök. Akiket nem sikerült elkapni, azok még mindig itt élnek, a környező erdőkben. Azt is mondta, hogy mikor még működött a kórház, külön részleget tartottak fenn a gyerekek számára. Volt ott egy lány, akit nem lehetett kiengedni az épületből, mert amint meglátott egy fát, felmászott rá, és leugrott. Háromszor szökött ki és törte össze magát, mire úgy döntöttek, zárkába rakják. Ott aztán telerajzolta a falakat hatalmas törzsekkel meg lombokkal, és mikor nem kapott több zsírkrétát, körömmel kapart vonalakat a vakolatba. Időnként elképzeled, milyen lehetett ez a lány, mielőtt behozták ide. Talán pont annyi idős volt, mint te? És miért ugrott le folyton a magasból? Azt hitte, tud repülni? Vagy azért akarta magát összezúzni, mert félt valamitől? Te csak ritkán félsz. Mondjuk pár nappal ezelőtt, mikor megnéztél egymás után három részt a Stranger Thingsből, hajnal négyig nem mertél elaludni. Égve hagytad a lámpát, és tágra nyílt szemmel bámultad a szobád falait, nehogy valaki kinyúljon érted a téglák közül, és berántson egy másik dimenzióba. A suliban egész nap szédelegtél, a harmadik szünetben elaludtál a vécén, Janka talált meg. Azt hazudtad az osztályfőnöknek, hogy megjött, és nem találtál a táskádban betétet. Néha te is úgy érzed, hogy meg tudnál bolondulni. Amikor a tanáraid hülyék, az apád úgy beszél veled, mint egy óvodással, a testvéreid agyadra mennek, Ágoston undorodva fordul el tőled, és Dávid a vár falához nyom, miközben te lent vérzel, üvölteni tudnál, hogy mindenki szálljon le rólad, és hagyjon végre békén, de aztán eszedbe jut a lány a zárkában, és inkább lenyugtatod magad zenével.
Számolod a lépcsőfokokat, hetvennyolc lépéssel jutsz fel a Széher útra. A sorompó mellett két biciklis srác hajt ki az erdőből. Elszáguldanak előtted. Feszülős ruhában vannak, csupa izom mindkettő. Ha a barátnőd itt lenne, azt mondaná, hot guy check[1], de egyedül nincs kedved kivesézni őket. Utánuk se nézel.
Rég jöttél haza úgy, hogy senki nem várt itthon. Bezárod magad után a kaput, keresgéled a csomón, melyik kulcs nyitja a bejárati ajtót. Tűz a nap, szinte éget a fal tövében megrekedt levegő, egy gyík felrohan a falon, és eltűnik a zöld zsalugáter mögött. Épp kezdted az iskolát, mikor a házatok épült. Máig emlékszel a szűk nadrágos, hátranyalt hajú francia pasasra, aki minden délelőtt itt ordibált a kőművesekkel. Iszonyúan hadart, semmit nem értettél belőle, csak két szó maradt meg, amit folyton ismételgetett: rusztik és provansz. Egy idő után el is neveztétek Mösziő Provansznak. Apád utánozta a mozdulatait, ami nagyon tetszett neked. Anyád viszont úgy rákattant a berendezésre, hogy esténként a Szép Házakból olvasott nektek mesét, és szellemtörténetet talált ki a képekhez. Mire ideköltöztetek, Samu rettegett a bútoroktól, és minden sarokban kísértetet látott.
Belépsz az előszobába, meglep a csönd, soha nem hallottad még ilyen hosszan visszhangozni a bejárati ajtó csukódását. Ledobod a táskádat, átütő bűz csapja meg az orrodat. Bár a mosogatótálcában csordultig állnak a mosatlanok, és az étkezőasztalon is kint maradt két csomag felvágott, a szag máshonnan jön. Kinyitod a bal alsó konyhaszekrényt. A púposra tömött kuka tetején apád tegnap este rendelt halvacsorájának maradéka fekszik. Befogod az orrod, úgy viszed ki a vödröt. Két napja pakolsz a családod után, háromszor indítottad el a mosogatógépet, magadnak csomagolod a tízórait meg az uzsonnát, tanultál Samuval, megkerested Máté tesicuccát, apád meg annyit sem bír megtenni, hogy kivigye a szemetet, amiben a kajája rohad.
Kiszellőztetsz, felmelegítesz egy szelet pizzát, nyomsz rá ketchupot, átsétálsz vele a nappaliba. Elhelyezkedsz a kanapén, bekapcsolod a tévét. Furcsa, hogy senki nem szól rád. Meglengeted a tányérodat a fehér szőnyeg fölött. Hangosan felnevetsz. Elindítod a YouTube-ot, rákeresel a legújabb TikTok-táncversenyre. Megszólal a zene, felvillannak kedvenc sztárjaid a képernyőn. Bal oldalon a szőke lány, tizenkilenc éves, jobb oldalon a barna, ő valamivel fiatalabb. Eszméletlen tempóval nyomják a figurákat, forog a kar, biccent a fej, fordul a csípő, hullámzik a törzs. Nem tudod eldönteni, melyik a menőbb. A barnát egy kicsivel jobban kedveled, mert nem csontsovány.
Jár a lábad, képtelen vagy ellenállni a ritmusnak. Leteszed a tányért, felállsz, utánozod a mozdulatokat. Terpesz, ugrás, lábkeresztezés, guggolás. Egész jól megy. Folytatod, gyorsul az iram, hajolsz, fordulsz, emeled a karodat, felugrasz. Mindent beleadsz, hogy ne tévessz, de túl pörgősek a táncok. Ledobod magadról a pulcsit, folytatod a koreográfiát, szünet nélkül követik egymást a hatvan másodperces felvételek. Napfényben úszik a szoba, izzadsz, át kell öltöznöd.
Felszaladsz a szobádba, keresel egy sortot meg egy haspólót. A legalsó fiókban rábukkansz a citromsárga bikinire, amit Jankától kaptál kölcsön. Azt mondta, vedd fel, és csinálj magadról egy fotót Dávidnak. Nyilván hülye ötlet volt, mindketten röhögtetek, de azért hazahoztad, most pedig hét ágra süt a nap, és senki nincs itthon. Meztelenre vetkőzöl, felkapod a fürdőruhát, megigazítod a melltartó szélére varrt rojtokat, szűkebbre állítod a bugyit két oldalon a köthető masnikkal. Épp csekkolnád magad a tükörben, mikor éles fájdalom nyilall a gyomrodba. Nem kellett volna evés közben ugrálnod.
Kiülsz az erkélyre. Felhúzod a lábad, nekitámasztod a szemközti széknek, nézed a combjaid belső, homorú ívét. Időnként azt szeretnéd, ha nem változna ilyen gyorsan a tested, máskor meg úgy érzed, képtelen vagy kivárni, hogy végre felnőtt legyél, és szabad. Bizsereg a bőröd, égetik a napsugarak, múlik a gyomorfájás. Hátrébb döntöd a szék háttámláját, lehunyod a szemed. Már csak három hét, és itt a nyári szünet.
Megszólal a kapucsengő. Összerezzensz. Fogalmad sincs, ki lehet az. Mindegy. Nem engeded be. Megint csöngetnek. Felülsz. Mi van, ha fontos? Mégsem várhatsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Leszaladsz az előszobába, megnyomod a kaputelefon gombját, mély, eltorzított hangon szólsz a készülékbe.
– Ki az?
– Róbert. A medence-karbantartó.
Őt ismered. Tavaly ősszel téliesítette a rendszert. Tanácstalanul toporogsz az előtérben. Nagy levegőt veszel, felkapod a tavaszikabátodat, kimész a kapuhoz.
– Jöttem rendbe tenni a vizet – mondja a férfi mosolyogva.
– Csak én vagyok itthon – feleled. A lábaidat nézi. Meztelennek érzed magad.
– Édesapád azt ígérte, háromra itt lesz.
– Felhívjam? – kérdezed.
– Hagyd csak, majd én. – Elfordul, telefonál. Egyik kezében a szerszámosláda, másikban a mobil. Harminc körül lehet. Nálad ezerszer idősebb, a szüleidnél ezerszer fiatalabb. Térdig érő, zsebes nadrágot és egy kifakult, fekete pólót visel. Haja rövidre nyírt, mint a katonáknak.
– Azt mondta, mindjárt érkezik. Beengedhetsz.
Átfut az agyadon, mi van, ha hazudik, mégis kinyitod a kaput. Rád se néz, szó nélkül elindul a kert végébe. Tipródsz, mitévő legyél. Hagyd magára, vonulj fel a szobádba, vagy felügyeld a munkáját. A nap továbbra is tombolva süt, legjobb lesz, ha kihasználod, és barnulsz egy kicsit. Beszaladsz, megkeresed az új Leiner Laura-kötetet, anyád napszemüvegét meg a mobilodat, és a nappalin keresztül kisétálsz a teraszra. Áthúzol egy napozóágyat a burkolat szélére, hasra fekszel. Úgy teszel, mintha olvasnál, de Róbertet figyeled. Föltekeri a fóliát, közben gondterhelt hangon ismételgeti, hogy basszuskulcs. Kíváncsi vagy, miért sápítozik. A medence széléhez lépsz. A télire bent hagyott víz sötétzöld, zavaros, az alja tele van fekete üledékkel meg óriási pókokkal.
– Ez de tré – mondod halkan.
– Hol vannak a szivattyúk? – kérdezi. Végigmér, majd ismét a vizet bámulja. Fogalmad sincs, milyen szivattyúkról beszél. Nem tudod, mit felelj.
– Azt hiszem, az autók mellé vittük be őket édesapáddal.
Elkíséred a garázshoz, furcsa érzés, hogy bikiniben járkálsz egy felnőtt férfi előtt. Míg kihozza a berendezéseket, megigazítod a melltartó rojtjait és a bugyi hátsó részét a fenekeden. Visszafekszel a napozóágyra, feljebb tolod orrodon a napszemüveget, olvasol pár sort, de Róbert újra elvonja a figyelmedet. Mászkál a kertben, kihúzza a slagot, tiszta vizet enged az állottra. Munkakesztyűt és csavarhúzót vesz elő a szerszámosládájából, lemászik a gépházba. Két perc múlva a medence minden nyílásából sugárban ömlik a víz, olyan hangos a csobogás, mintha egy zúgó folyó mellett feküdnél. Előkészíti a tisztítóeszközöket, lehasal a burkolatra, kézzel lehajtja a hosszú, fehér csövet. Mire végez, átázik a pólója, remekül szórakozol a káromkodásain. Összeszereli a botot, háromszögletű kefefejet rögzít a végére, lenyomja a felszín alá, nekitámasztja a falnak. Visszamászik az aknába, ismét babrál a szivattyúval. Mire kijön, a bot elsüllyed, a fehér cső pedig visszaúszik a felszínre. Kezdheti elölről az egészet. Ezt fel kell venned Jankának. Elrejted a mobilt a könyv mögé úgy, hogy csak a kamera lógjon ki. Elindítod a videót. Róbert mezítláb járkál a medence körül, porszívózza az alját. Előre tolja, visszahúzza a botot egymás után legalább ötvenszer. Karjain minden irányváltásnál kirajzolódnak az izmok. Dávid véznának nézne ki mellette. Leállítod a videót. Mégsem küldöd el Jankának. A végén még megmutatja valakinek.
A füvön édesapád közeledik összevont szemöldökkel. Biztos nehéz napja volt. Mindig nehéz napja van, legalábbis ezt szokta mondani esténként a vacsoránál. Tudod, hogy stratégiai tanácsadó egy nemzetközi cégnél, de fogalmad sincs, ez mit takar, azon túl, hogy alig van otthon, és rengeteg pénzt keres. Kezet ráz Róberttel, váltanak pár szót, aztán leguggol a napozóágyad mellé, és halk, mogorva hangon szól hozzád.
– Mégis, mit képzeltél? Azonnal menj fel átöltözni!
– Te mondtad, hogy engedjem be!
– Meg ne lássam ezt többet rajtad.
Összecsapod a könyvedet, felpattansz, faképnél hagyod. Idióta. Köszönni se tud, rögtön azzal nyit, hogy lehurrog és utasítgat. Este meg majd jön, hogy teregess ki, segíts elaltatni Samut, és nézd meg, be van-e zárva a bejárati ajtó. Felvonulsz a szobádba, megpillantod magad a tükörben. A bikinid olyan, mint egy szita, teljesen átlátszik. Mellbimbóid apró, fekete pöttyök a vékony, citromsárga anyag alatt. A bugyira rá se mersz nézni. Elszorul a torkod. Visszakapkodod a ruháidat, a pólóra ráveszel egy bő kapucnis pulcsit. Ki fogod nyírni Jankát. És soha többé nem találkozhatsz Róberttel. Mi lesz, ha elmeséli a barátainak? Reméled, egyetlen ismerőse sincs, egyedül él, és a családodon kívül senkivel nem tartja a kapcsolatot. Leülsz az ágyra, elindítod a videót, amit csináltál róla. Remegő kézzel tartod a telefont, figyeled a férfi arcát, próbálod leszűrni a gesztusaiból, mire gondolhatott, miközben a medencét takarította. Nem látsz rajta semmit különöset. Hátha észre sem vette az egészet, hisz többnyire hason feküdtél. Kivéve, amikor elkísérted a garázshoz. Ez borzasztó. Csöng a telefonod. Apád az. Már arra sem veszi a fáradságot, hogy feljöjjön a szobádba.
– Mi van? – kérdezed.
– Samu?
– Napköziben.
– Hol?
– Tudod. Iskola. Hidegkút. Napközi – mondod tagoltan. Leteszi. Hallod, ahogy közeledik a lépcsőn. Lehettél volna kedvesebb. Megigazítod a copfodat, mosolyt erőltetsz az arcodra. Belép az ajtón.
– Azt mondtad, hazahozod – mondja.
– Dehogy mondtam – feleled, de amint kiejted a szavakat, beugrik, hogy iskolába menet változott a terv, éppen a medencés hívása miatt. Kiszálláskor még utánad is szólt apád, hogy el ne felejtsd felkapni az öcsédet délután, csak Ágoston épp akkor ért a kapuhoz, és te válasz helyett berohantál az épületbe. Apád föl-alá járkál a szobádban, lábával odébb löki a ketrecet, a nyulaid rémülten ugranak szét.
– Bocs. Elszúrtam – motyogod.
– Mi volt rajtad ez a gönc?
– Jankától kaptam.
– Ennyi erővel meztelenül is ajtót nyithattál volna.
– Te meg ennyi erővel időben hazaérhettél volna.
Elborul az arca. Ebből baj lesz. Beletúr a hajába, az órájára pillant.
– Öltözz fel normális ruhába, és engedd ki Robit, ha végzett – mondja. Várod, hogy kiosszon, de rád se hederít, leszalad a lépcsőn, és egy hangos ajtócsapódással kiviharzik a házból. Biztos vagy benne, hogy meghalsz, ha újra beszélned kell azzal a pasassal. Netezel, zenét hallgatsz, játszol a nyulaiddal, beleolvasol egy másik könyvbe, de semmi nem nyugtat meg. Utálod apádat, hogy itt hagyott. Utálod magad, hogy megint elcsesztél mindent.
– Kisasszony! – hallod lentről a kiabálást. Émelyeg a gyomrod. Nincs menekvés. Kiengeded a hajadat, felteszed a napszemüveget, remegő lábbal indulsz a földszintre, alig látod a lépcsőfokokat. Kisétálsz a medence mellé, úgy teszel, mintha figyelnél a férfi szavaira, pedig csak a lábujjkörmeidet bámulod. Tegnap elfelejtetted újrafesteni, mindről lepattogott a csillámló arany lakk, roppant igénytelenül néznek ki. Soha nem szégyellted még magad ennyire.
– Estefelé, mikor a vízszint eléri a szkimmer közepét, elzárhatjátok a csapot – mondja Róbert. – Csak el ne felejtsétek, mert akkor minden úszni fog.
Bólogatsz, bár fogalmad sincs, mi az a szkimmer, és kizárólag az érdekel, mikor emeli föl végre azt a nyamvadt szerszámosládát, sétál ki a kertből, ül be az autójába, és tűnik el örökre a szemed elől. Amint az utcára lép, bezárod a kaput, és visszaszaladsz a házba. Leroskadsz a kanapéra, arcodról letörülöd a könnyeket, és mint egy elsős, megszámolod az ujjaidon, hány nap még, mire visszajön anya.
[1] Menő pasi elemzése
Vissza a tetejére