A telefonfülke
Átlagos panelkocsma, amit a régi garázsok egyikében alakítottak ki a tömbház aljában. Fizetésnap volt, bömbölt a wurlitzer, a zene megtöltötte a környéket, az állott nyári éjszakát. Punkzene szólt, a kerthelyiségben meg a kocsma környékén tarajba zselézett hajú kölykök táncoltak és kiabáltak. Felvert por szaga terjengett, amibe az aszfaltra folyt olajtócsák és a hőségben megolvadt szurok csípős bűze keveredett.
Simon akkor sétált el a hely előtt, amikor egy részeg, a környék híres piása, aki túl sokkal tartozott túl sokaknak, átbucskázott a küszöbön, és elterült a járdán. A karjai előrenyújtva, álla a magas útpadkán pihent. A szemei csukva, szaggatottan fújta ki a levegőt, hörgött a tüdeje, és a lélegzete minden alkalommal felkavarta a beton réseiben felgyűlt port.
Simon odament hozzá, a karja alá nyúlt, és igyekezett felhúzni onnan. A férfi vékony volt, pálcika alakú, s magatehetetlensége sem jelentett akadályt Simonnak. A vállára vette, és elvonszolta egy közeli padhoz. Kicsit megpofozgatta az arcát, de reménytelennek tűnt észhez téríteni. Úgy gondolta, hogy elég meleg az éjszaka, nem lesz baja, elfektette a padon, aztán elővett egy szál cigarettát, és a férfi ingzsebébe csúsztatta.
A telefonfülke nagyjából száz méterre lehetett, két utca találkozásánál, a gondosan nyírt, térdmagasságú sövénysor mellett. Tompa, szürkéssárga fény világított benne. Az egyik plexiüveg hiányzott, azon keresztül tömött sorokban vándoroltak be és ki az éjjeli molyok és szúnyogok. Az üres keretből kicsüngött a fekete gumitömítés, amit a nap már elég ideje szívott ahhoz, hogy milliméterenként szétrepedezzen, és úgy nézzen ki, mint egy sűrűn beirdalt halszelet.
Simon kinyitotta a fülke ajtaját, belépett, és fellapozta a telefonkönyvet, amely egy sodronykötélen lógott a készülék mellett. Közben rágyújtott, a füst lassú ködként töltötte meg az apró zugot. Nagy, húsos szárnyú éjjeli moly verte magát a fülke plafonjára erősített neoncsőhöz, hallani lehetett, ahogy kopog a teste. Simon leemelte a kagylót, a füléhez nyomta, bedobott egy érmét, és tárcsázott. Legalább egy percig csöngött, közben a vonal zúgott, néha rezonált, aztán kapcsolt.
– Ki az? – nyögte egy férfi a telefonba. Tisztán kivehető volt, hogy akkor ébredt fel.
– Jó estét – szólt bele kedélyesen Simon –, itt eladók a husky kiskutyák?
– Milyen kutyák? Hány óra van egyáltalán? – kérdezett vissza idegesen a férfi.
Simon pár másodperc szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát, és folytatta: – Ó, bocsánat, már elmúlt két óra. Alkalmas időpontban hívom a kutyák ügyében?
– Nincs itt semmiféle kutya! Ne baszakodj velem hajnalban, én ötkor kezdem a műszakot! Ha még egyszer szórakozol, lemegyek, és felborítalak a fülkével együtt! – ordította a férfi, majd lecsapta a telefont.
Simon nevetett, bedobott még egy érmét, újra tárcsázta a számot, és felrakta a telefonkagylót a készülék tetejére, majd kilépett a fülkéből, és elindult a panelok közötti aszfaltúton.
A sötétségbe járatokat szaggattak a lakótelep végén lévő diszkó fényei, amik körbe-körbe tekeregtek, és pár másodpercenként váltogatták a színüket. Simon felült egy pad háttámlájára, és onnan nézte a fényoszlopokat, s rágyújtott.
A két tömbház közötti sötét átjáró felől jött a zaj. Furcsa visításnak hangzott, majd mintha apró körmök csikarták volna végig a betont. Simon úgy gondolta, hogy nyest vagy menyét lehetett, villámgyorsan szaladt a járdán, és ahogy a pad mellé ért, amin Simon ült, szabályosan kifarolt, akár a versenyautók, és rágyorsított a kanyar után, majd eltűnt a nagy konténerkukák mögött. A nyomában egy megtermett kandúr macska loholt, de a másik állat fürgeségével nem tudta felvenni a versenyt, valahol a konténerek környékén szaglászott utána egy ideig, aztán feladta a keresést, és elkullogott.
Közben a fények irányt váltottak az égen, a másik városrész felé kezdtek billegni, a távolból sikolyokat lehetett hallani, amik átjutottak a zene tompa dübörgésén. Most kezdték feltornázni a hangulatot a diszkóban.
Simon még egy órát üldögélt a padon, addigra elszívta az összes cigijét. Az üres dobozt összegyűrte, a fűbe hajította, és elindult haza.
Egy teljesen átlagos tízemeletesben laktak az anyjával. Egy éve már csak ketten. Mióta a mama meghalt. Simon apja évekkel korábban külföldre ment. Azt mondta, előkészíti a terepet, hogy majd egy jobb helyen újra tudják kezdeni.
A liftet pár nappal korábban tette tönkre valaki, csak gyalog tudott felmenni. A lépcsőházat narancssárgás fény borította, a falból kiálló villanykörték nagy része már a végét járta, reszketett bennük a volfrámszál. Szinte minden emeleten csend volt. Hajnalra elnémultak a lakások, csak néhány helyen ment a kelleténél hangosabban a tévé.
Simon belépett a lakásba, becsukta az ajtót, és belülről beakasztotta a láncot. Kiment az erkélyre. Az ő szobájából nyílt, így nem kellett átcsörtetnie az anyján. A távolban ugyanúgy dülöngéltek a diszkó fénypászmái.
Reggel arra ébredt, hogy az anyja benyitott a szobájába. Ugyanúgy az erkélyen volt. Még pár hónappal korábban szerzett egy fotelt, amit valahonnan kiselejteztek, és a haverjaival felcipelték a lakásukba. Abban aludt el.
Az anyjának egy régimódi presszós pohár volt a kezében, színültig kávéval, a másik kezében egy műanyag kosarat tartott, a hóna alatt egy újságot. Simon kezébe adta a kávét. Gőzölgött még, a pohár üvegfalára barna habkarika tapadt.
– Itt aludtál megint? – kérdezte az asszony.
Simon megvonta a vállát, beleivott a kávéba.
– Csak kicsit pihiztem – mondta, és ásított egyet. – Adsz egy cigit?
Az anyja a farzsebébe túrt, és Simon ölébe dobott egy barna szofis csomagot. Három gyűrött szál volt még benne.
– Megtarthatod, úgyis vennem kell, amikor megyek melózni – mondta az asszony. – Hol a francban mászkálsz folyton éjjelente? Most is vagy háromkor kúsztál haza! Piáltál?
– Nem – felelte Simon, és egy öngyújtóval babrált, amit a fotel karfáján talált.
– Akkor nem is értem, állandóan hajnalban jársz haza, de nem inni mész, akkor valami csaj van a dologban?
– Nem.
– Akkor… – kezdte az asszony, de inkább csak legyintett egyet – hagyjuk is! Nesze, itt az újság, keressél valami munkát! – mondta, kihúzta az összetekert újságot a hóna alól, és Simon ölébe dobta.
– Jaj, már megint ezzel baszogatsz? Mondtam, hogy találok munkát nemsokára – felelte Simon ingerülten, és maga mellé gyűrte a napilapot.
– Már hónapok óta végeztél, azóta itthon lógatod a töködet. Minek mentél akkor a faipariba, ha nem dolgozol? Minek tanultad ki?
– Oda vettek fel, te mondtad, hogy tanuljak valamit.
– Akkor nem akarsz asztalos lenni? – vallatta tovább az anyja.
Simon kifújta a füstöt, és megdörzsölte a szemeit.
– Muszáj ezt most megbeszélni? – kérdezett vissza.
– Én nem tudlak eltartani örökké, hamarosan szarban leszünk, ha nem keresel semmit. Fizetem a cigidet, a kaját, a lakáshitelt meg a többi szart, de kéne a segítség. Mióta a mama nincs, elég vacak a helyzet. Légy szíves, embereld meg magadat, és találj valamit! Nekem mindegy, ha nem akarsz asztalos lenni, azt is leszarom, csak legyen munkád! Mondjuk, úgy tegnapra, ha lehet.
– Oké, megnézem azt a rohadt újságot, csak ne piszkálj ezzel! – vágott vissza Simon, és hátradőlt a fotelben. Oldalra fordította a fejét, hogy ne lássa az anyja arcát. A cigarettát tartó kezét a karfán pihentette, a füst kékes fonatokban gyűrűzött be a szobába.
Az anyja műanyag kosárba szedegette Simon szétdobált szennyeseit, és elindított egy mosást. Gyorsak voltak a mozdulatai, Simon még alig kelt fel a fotelből, mire az anyja már az ajtóban húzta a cipőjét.
– Majd teregess ki, ha lejár a gép! – utasította Simont, és közben belecsúsztatta a lábát a sportcipőbe. – Ne hagyd bent a ruhákat, mint a múltkor is, mert berohadnak, és moshatom ki újra.
Simon bólintott, megvakarta a hasát, és elharapott egy ásítást.
– Nehogy már te legyél álmos! – mondta az asszony nevetve. – Hónapok óta nem csinálsz semmit, csak mindig hajnalokig kóborolsz, aztán meg fetrengsz egész nap.
– Van egy kis apród?
– Minek neked, van itthon kaja meg cigi is?
– Megnézek néhány melót, lehet, buszoznom is kell majd. Meg olyan baszott meleg lesz ma is, jólesne egy-két hideg üdítő – motyogta Simon.
Az anyja sóhajtott, és kinyitotta a pénztárcáját. – Nincs apróm – mondta.
– Jó a papír is, majd felváltom.
– Abban biztos vagyok, hogy el tudod költeni!
– Ne izélj már! Megadom jövő héten. Lesz munkám addigra.
– Ajánlom is! – felelte az asszony, kivett két ezrest a pénztárcájából. Nem is maradt benne semmi. Simon kezébe nyomta a papírpénzeket.
Simon odahajolt, hogy megölelje az asszonyt, de az legyintve elhúzódott.
– Jaj, hagyjuk már ezt, Simon! Mennem kell úgyis, majd este jövök. Csak ne idd el a hülye haverjaiddal az összes pénzt – súgta lemondóan, és berántotta az ajtót maga mögött.
Simon először a videotékába ment, visszavitt egy kazettát, kifizette az adósságát, aztán beült egy kocsmába, és ott lapozgatta az újságot. Hideg kólát ivott, mellé sorban szívta a cigarettákat. Igazából egyik állás sem tetszett neki, szinte csak nehéz fizikai munkát hirdettek az álláskereső rovatban, mindegy volt, hogy mit választ. Úgy gondolta, hogy a hentesüzem még belefér, mert a kánikulában biztos nem rossz a húsok közt mászkálni a hűtőházban. Betanított munkást kerestek, amiről tudta, hogy ilyen helyen egyet jelent a mindenki csicskájával. Megitta az üdítőjét, és kisétált a telefonfülkéhez.
Tárcsázta a húsüzem számát. Sokáig csengett, de épp mielőtt lerakta volna, csörömpöltek lefelé az érmék a gépbe. Egy mély, szuszogós hang vette fel. A háttérben valami nagyobb csontfűrész dolgozott, aminek az éles hangját ütemes, tompa bárdcsapások mélyítették. A dolgozók közben hangosan röhögtek valamin.
– Öt perc szünet, menjetek cigizni! Nem hallok semmit ebben a ricsajban! – kiabálta a férfi. A hangja egy kicsit távolabbról hallatszott, aztán recsegett a vonal, és újra a füléhez szorította a kagylót, a szuszogás is visszatért. – Szóval, akkor érdekel a munka?
Simon igennel felelt.
– Helyes, apám, dolgoztál már hússal? – kérdezte a férfi.
Simon nemmel felelt.
– Annyi baj legyen. Gyere be holnap egy műszakra, kipróbállak, aztán ha minden rendben, jól muzsikálsz, írunk papírt is, megbeszéljük a bérezést. A holnapit megkapod nap végén kápéban, ha az úgy jó.
Simon igennel felelt.
– Nem dumálsz sokat, ez már most tetszik – fűzte hozzá nevetve a férfi. – Kényelmes ruhát vegyél, olyat, ami nem baj, ha dzsuvás lesz. Gondolom, nem ijedsz be egy kis vértől?
Simon nemmel felelt.
– Jól van, apám, meglátjuk! Nem egy agysebészet ez, ha tetszik, akkor hamar ráérzel, meg ez biztos meló, az emberek mindig esznek majd húst.
Miután letették, Simon óvatosan a helyére rakta a telefonkagylót, és a fülke falának dőlt. A plexi forró volt, ontotta magából a hőt. Letörölte a homlokáról az izzadságot, a szájába rakott egy szál cigarettát, leemelte a kagylót, és újra tárcsázott. Az anyja munkahelyét hívta, de ő pont nem tudott a telefonhoz jönni, ezért hagyott neki egy üzenetet, hogy talált állást, aztán lerakta. Egy tízes érme hullott le a kiadónyílásba. Simon kivette az érmét, aztán fellapozta a telefonkönyvet, keresett egy címet, pénzt dobott be, és újra tárcsázott.
Hármat csöngött a telefon, majd egy vékony gyerekhang szólt bele.
– Szia – dörmögte Simon eltorzított hangon –, itt a Mikulás!
– Anyaaa… – kiáltott fel a gyerek, és félredobta a kagylót.
Simon hallgatta egy ideig a sercegést, aztán valaki megszakította a vonalat. Simon a fülke falán hagyott nagy cipőnyomot nézegette, miközben visszaakasztotta a helyére a telefont. A sár szépen kitöltötte a cipőtalp rovátkáit, még a márkajelzés is tisztán látszott. Újra felnyitotta a telefonkönyvet, végigpörgette a párától felhólyagosodott, sárga lapokat, de aztán becsukta a könyvet, és kilépett a fülkéből.
Sötét volt, csillagtalan éjszaka, csak a diszkó megszokott fényei pásztázták az eget. A tízemeletes alatti kocsmában még kitartott a fizetésnapi tivornya, összejöttek már vagy harmincan, mire Simon leért. Folyamatosan dobálták a pénzt a zenegépbe, a biliárdba, és ittak megállás nélkül. Simon beállt a pulthoz, sört és vodkát rendelt. Megszomjazott nagyon a melegben, gyorsan elintézte az első kört, és rendelt még egyet, aztán már csak sört, hogy fel tudjon majd kelni hajnalban. Ötre kellett beérnie az üzembe. Negyven perc buszút a lakóteleptől.
De nem sokkal később lejött pár ismerős a környékről, meg az öregek is meghívták néhány italra. Hunyorgott, hogy leolvassa a pult fölötti óriási aranyszínű karóráról az időt. Háromnegyed egyet mutatott. Körülötte mindenki hangosan énekelt, táncolt és ivott. Megfogott egy korsót, amiről már nem is igazán tudta, hogy az övé-e, de maradt még úgy két deci felmelegedett sör az alján. Gyorsan kiitta, elnyomta a csikkét, és intett a pultos felé, hogy indul, de nem nézett oda éppen senki. Kitámolygott az ajtón.
Beletelt vagy tíz percbe, mire odaért a telefonfülkéhez. Előkotorta a maradék aprót a farzsebéből. Fejből tárcsázta a számot. Amíg kicsöngött, előszedte a cigarettáját. Egy félbetört szálat húzott elő, leszakította az elejét, és eldobta, a szűrős darabot a szájába rakta, és meggyújtotta. A hosszan lelógó dohánymorzsák kanócokként égve igyekeztek felfelé a vörösen izzó parázshoz.
Egy női hang vette fel a telefont.
– Szia, bébi, mi a helyzet? – kérdezte Simon.
– Sejtettem, hogy ma is hívni fogsz. Pontos vagy, mint a halál.
Simon kinézett az üres plexikereten a panelsor felé. Szeme a lakásokat pásztázta.
– Mi van rajtad? – folytatta Simon. – Remélem, valami jót tartogatsz nekem ma estére.
– Abban biztos lehetsz – felelte nyugodt hangon a nő, és lerakta. A vonal tompán zúgott.
Simon az ablakot nézte, és látta, ahogy a függöny mögötti narancssárga fény hirtelen kialszik. Az ablak beleolvadt a többi sok száz panellakás fénytelenségébe. Simon elmosolyodott, és visszaakasztotta a kagylót, majd tovább pörgette a telefonkönyvet, és tárcsázni kezdett.
Úgy öt-hat perc múlva érkeztek. Hárman voltak, fekete kapucnis pulóverben, acélbetétes bakancsban, símaszkban. Az egyikük kezében vascső volt, a másiknál rövid baseballütő, a harmadiknál egy térkő. Simon úgy érezte, hogy megáll a szíve, amikor a térkő iszonyatos erővel átszakította a fülke üvegét, és a feje mellett kirepült a másik oldalon, aztán ketten ripityára törték a még ép plexiüvegeket, majd egyszerre mindhárman nekirontottak a telefonfülkének, és addig rángatták, amíg ki nem dőlt oldalra. Hangos, fémes csattanással terült el az aszfalton. Simon az arcán érezte az érmék, a szilánkok és a fémdarabok éles felületeit, felkelni nem bírt a szédüléstől, a vállába tompa fájdalom állt be, ami olyan volt, mintha magas láza lenne. A férfiak még egyesével belerúgtak vagy beletapostak a testének azon részébe, amit elértek, aztán az egyikük felkiáltott, hogy pucoljunk innen, és már csak a bakancstalpak csattogását lehetett hallani.
A telefonfülke ajtaja a járdára dőlt, Simon azon próbált kikúszni. Nyögve vonszolta magát a szilánkok között, az ajkán vérvörös nyálbuborék nőtt. A fogai közt valami szemcsés anyag sercegett. Reszketett a keze. Körmeivel az aszfalt mélyedéseibe próbált kapaszkodni.
A kocsmában felkiáltott valaki, és többen énekelni kezdték az újonnan elindult zene szövegét. Az óbégatás visszaverődött a házak faláról. A távolban tekergett tovább a diszkófény.
A közeli pad háttámláját lila filccel firkálták össze, előtte a fű kikopott, a sárgás földbe csikkeket és napraforgómaghéjakat tapostak bele. A vércseppek hangos koppanásokkal hullottak a földre Simon résnyire nyílt szájából. A fejét a tenyerébe temette, néha köpött egyet. A keze még mindig reszketett, ahogy előhúzta a cigarettáját a zsebéből. Elejtette a dobozt, és lehajolt érte, de felvenni nem bírta. Elfeküdt, átölelte a pad mázas ülődeszkáját, és lehunyta a szemét.
Az első busz még sötétben futott be a közeli megállóba. A lámpája fakósárgán világított az úttestre. Néhányan felszálltak, és a busz még járó motorral várakozott néhány percet. Túl hamar ért a megállóba.
Vissza a tetejére