Egészben sütve
A fenyőgyanta és a tűlevelek szúrós szaga betöltötte az egész liftkabint, mire Géza felért a kilencedik emeletre. Amikor a liftajtó kinyílt, elkezdte kirángatni a fát, amely a leveleinek egy részét elhullajtotta a kabin padlójára és a réseken keresztül a liftaknába.
Dóra akkor nyitotta ki a lakás ajtaját, amikor meghallotta a folyosóról beáramló káromkodást. Addigra Géza már kiszedte a liftből a hatalmas fenyőfát, és a folyosón vonszolta a lakás felé.
– Jaj, Gézám, mit csinált megint? – kérdezte Dóra, mikor meglátta a férfi kezében a durván elcsonkolt favéget.
– Ne aggódjál, Dórika, ezt most kaptam, leesett egy kamionról, és gondoltam, elhozom nektek, mert én úgyse állítok fát soha. Nekem megteszi az, amit kiraknak szentestére a presszó pultjára – legyintett Géza, majd mikor odaért az ajtó elé, nagyot fújtatott, és a lábszárának támasztotta a fenyőfa végét. – Na, jó lesz? Ha túl magas, majd levágunk a tetejéből – jelentette ki, és a vászonnadrágja zsebéből előhúzott egy csomag barna Szofit, és a fogaival kihúzott egy szálat. Közben rávigyorgott Dórára.
– Maga egy istencsapása, na jöjjön, vigyük azt a fát az erkélyre! – intett Dóra. Kitárta az ajtót, a lábával elé tolt egy nehezéket, hogy ne csukódjon be, és félreállt, hogy Géza be tudja húzni a fát. – Új foga van, Gézám? – szólt utána, miközben a férfi elindult a fával az erkély felé. Válasz nem érkezett. A tűlevelek hangosan súrlódtak a kockás, barna linóleumon, majd az erkély felől ismét káromkodás hallatszott.
– Mit mondasz, Dórika? – kérdezte Géza belépve, és a ruhájáról a linóleumra söpörte a tűleveleket. Megtapogatta a farzsebeit, előhúzott egy öngyújtót, amiben már szemlátomást alig volt folyadék, és elkezdte kattogtatni a tűzkövet.
– Azt, hogy új foga van, Gézám? – ismételte el Dóra.
– Az – felelte a férfi. Az öngyújtóból közben nagyon pici, kék lángocska bújt elő. Géza rágyújtott vele. Hosszan fújta ki az első slukkot, és a füst lassan kavargott felfelé, és a plafonon elnyújtózott. – Csak pár hetes, ragasztgatni kell, meg sikálgatni. Kínlódás az egész, de alig volt már fogam. A gyárból küldtek el a fogászatra, és a doki úgy volt vele, hogy azt a pár maradékot kihúzza, és inkább kapok egy ilyet. Nem túl erős, de a krinolint még el tudom rágcsálni ezzel a lószarral is.
– Értem – nyugtázta Dóra. – Iszik egy sört vagy valamit?
– Hogyne – felelte Géza, és a konyhában letelepedett az asztalhoz. Dóra egy fehér kistányért rakott elé, aminek az aljára egy kevés vizet engedett, hogy a férfi bele tudjon hamuzni. – Gyerek hol van?
– Valahol a városban – felelte Dóra, és lepattintotta a kupakot a sörről, Géza elé rakta. – Moziba mentek a haverjaival.
– Nem mondod! És mit néznek? – kíváncsiskodott Géza.
– Hm? – kérdezett vissza Dóra, aki éppen az egyik felsőszekrényben csörömpölt, oldalra tologatta a bögréket. – Poharat kér hozzá?
– Az milyen film? Nem hallottam még róla – mondta a férfi, közben hamuzott, és a sörért nyúlt. A mozdulatai lassúk, kimértek voltak, mintha valami rituálét végzett volna. Nem kapkodott az ivással.
– Ja, nem, a sörhöz kér-e poharat?
– Dehogy, ne kínlódjál vele, üvegből iszom.
Dóra becsukta a felsőszekrényt. Kinyitott még egy sört, és beleivott.
– Fogalmam sincs, mit néznek. Nem kötötte az orromra, én meg annyira nem faggatóztam – mondta a nő, és nekidőlt a konyhapultnak, a karjait keresztbe fonta maga előtt. – Tizenöt éves, csak reménykedni tudok benne, hogy tényleg moziba mentek. De hát nem ülhet velem itthon.
– A fiúgyerekek úgyis mindig mennek valahova – mondta Géza. – Viszket a seggük ilyen korukban – fűzte hozzá, és a szürke hamukupacoktól összemocskolt kistányér széléhez pöccintette a cigarettáját.
Pár pillanatra elcsendesedtek. A nő a körmét nézegette, a mélyvörös lakkról helyenként apró lemezkék hullottak le, alóluk felbukkant a körömfélhold fehérsége. Géza megszívta még egyszer a cigarettáját, aztán lassan elmorzsolta a csikkét, és a sörösüveget maga elé húzta.
– Szenteste mit fog csinálni, Gézám?
A férfi vállat vont, előhúzott egy újabb cigarettát, de nem gyújtotta meg. – Semmit. A gyár leállt már két napja, nem is indulunk el, csak majd január ötödikén, ha jól tudom. Túl sok időm van – dörmögte maga elé, és a cigarettaszűrő végét az asztallaphoz kocogtatta.
– Jöjjön át hozzánk, majd főzök magának – invitálta Dóra. – Ne üljön otthon a tévé előtt vagy valamelyik büdös kocsmában! Inni itt is lehet, de legalább nem lenne egyedül. Jut eszembe! – mondta, és ellökte magát a pulttól. A mosogató alatti szekrényből elővett egy kétliteres ásványvizes flakont. – Ezt ide dugtam a gyerek elől, nehogy kedve támadjon megdézsmálni. – Egy üveg kávéspoharat tett Géza elé, és majdnem színültig töltötte. – Azt mondták, hogy szatmári szilva. A portás árulja, van neki valami kis gyümölcsöse, onnan hordja kifőzetni.
– A szatmári szilvát? – gúnyolódott Géza.
– Én nem tudom, csak kifizettem, és elhoztam – mentegetőzött Dóra. – Ha kéri, kóstolja meg. Annyira rossz nem lehet.
– És miért pont a mosogató alatt tartod? – kérdezte a férfi. Már nevetett, vékony bőre gyűrődött, mint a krepp-papír. A szemétől legördülő ráncok mély, görbe árkot vágtak végig az arcán, majd összeértek a szája sarkából indulókkal.
– Ott a tisztítószerek vannak, ott sosem keresgélne a gyerek. Ebben az egyben biztos vagyok.
Géza a pohárért nyúlt, a szájához érintette, és lehúzta az ital felét.
– Pfú! Na ez nem játék! Olyan erős, hogy a lelkemig leégetett – tette hozzá nevetve.
A szájába dugta a cigarettát, amivel korábban játszott, és meggyújtotta. Aztán kinézett az ablakon. Már sötét volt, és sűrű köd ült mindenen. Másfél hete egyfolytában erősen fagyott. A paneltömbök ablakai sárga négyzeteknek látszottak, a függönyök mögött néha feltűnt egy-egy sziluett, sok helyen sötét volt, csak a tévéképernyők villódzása simult rá az ablaküvegekre. Ilyen magasról apró, körbe-körbeforgó fénygömbnek látszott a sószóró autó jelzése. Nagyon lassan, szinte lépésben gurult az útpadka mellett.
– Akkor átjön szenteste, Gézám?
– Persze, Dórika, eljövök.
– És mit süssek magának? Van karácsonyi kedvence, vagy bármi, amit enne?
– Csukát. Egészben sütve – mondta magabiztosan Géza. – Gyerekkoromban ettem utoljára, de most hirtelen az ugrott be.
– Csukát? – rökönyödött meg Dóra.
– Azt.
– Honnan a búsból szerezzek magának csukát két nappal karácsony előtt? Amúgy is nehéz beszerezni, de ilyenkor már sehol sincs hal a városban.
– Majd hozok én, ne foglalkozzál vele! – legyintett Géza.
– Ne hülyéskedjen, honnan venne az utolsó pillanatban?
– Nem veszek én, majd fogok – jelentette ki Géza, és kiitta a maradék pálinkát. – Nem meséltem még, hogy az öregapám halász volt?
– Halász? – kérdezett vissza Dóra.
– Jó, orvhorgász, de most mit számít az. A lényeg, hogy gyerekként százszor voltam vele a jégen, tudom én, hogy kell ilyenkor csukát fogni. Na ne nézzél így! – szólt rá kis szünet után a nőre, majd folytatta. – Majd meglátod! Nem bízol bennem?
– De, csak egy oltári baromságnak tűnik az egész. Ott ülni a fagyban, és várni… Nem értem. Ha nem bánja, azért lefőzök egy adag töltött káposztát is.
Géza két kortyra kiürítette a sörösüveget. – Te tudod, de holnap estére itt lesz a csuka, ráadásul felpucolva hozom. Aztán szentestére megsütöd nekünk, úgy, ahogy nagyanyám csinálta: kivette a szemét, és az üregekbe egy-egy szál olyan apró, piros csípős paprikát rakott, úgy nézett ki a hal a nagy pofájával meg a vörös szemgödreivel, mint valami sárkány. A bolondok feldarabolják meg filézgetik, de a csukát egészben kell sütni.
Másnap reggel Géza korán kelt, és nyitásra ott volt Csaplár Béla horgászboltjánál. Még előző este talált a kamrában egy műanyag zsírosvödröt, amit évekkel korábban rakott le az egyik sarokba. Ujjnyi vastagságú fekete és szőrös penésszel átszőtt zsiradék volt az alján, és az avasság keserű szaga is áradt belőle. Géza kikanalazta belőle a zsírt, alaposan elmosta az edényt, és a fedelével együtt magával vitte a horgászboltba.
Csalihalnak két kiskárászt és két bodorkát vett Csaplár Bélától, meg pár új hármashorgot és drótelőkét. A halakat a műanyag vödörben vitte magával, és hazafelé menet betért az Angyalba.
Korán volt még, csak Füli álldogált a pultnál, szívta a cigarettát, és feketén itta a kávét, egy kevés rummal. Vöröses haja kipöndörült a sapkája alól, arca beesett volt, a szemei vérágasak. Biccentett Gézának, amikor mellé állt.
Géza pálinkát és kávét rendelt, lerakta a lábához a vödröt, és miután lehúzta az italát, odaadta a pultoslánynak a laposüvegét, hogy töltse tele azt is.
– Ez meg mi a jó franc? – kérdezte Füli, és cipője orrával megkopogtatta a vödröt.
– Óvatosan, ember! – ripakodott rá Géza. – A csalihalaim vannak benne.
– Minek? – nevetett fel Füli.
– Megyek a tóra, kell a csuka karácsonyra.
Füli kinézett az ablakon. Erős szél fújt, és az apró szemű, vizes havat szinte vízszintesen kotorta az utcákon. – Ebben az elbaszott zimankóban mész ki?
– Lékhorgászni nehéz lenne nyáron, ember! Meg öregapám mindig azt mondogatta, hogy a jégből felhozott csuka húsa a legjobb – jegyezte meg Géza, és a kezei közé szorította a gőzölgő kávéscsészét. A tejszín lassú felhőként terjedt szét benne. – A francba, jut eszembe, kéne egy balta, hogy tudjak léket vágni! – kapott a fejéhez. – Nincs egy kölcsön? Holnap visszaadom neked.
– Valahol van egy a garázsban, de én tuti nem gyalogolok odáig most – hárított Füli.
– Ne csináld már, öcsém, száz méterre laksz! Na ne kelljen már udvarolni! Kapsz egy piát érte.
Géza kilenc után nem sokkal ért ki a bányatóhoz. Addigra a rücskösre fagyott jégpáncélt kétujjnyi hóréteg borította. Ahogy lépkedett előre, a cipője talpa hosszan rovátkált nyomokat hagyott a ropogós hóban. Ment előre, és valahol a parttól húsz-harminc méterre megállt. Lerakta a biciklitárolóból előhozott régi horgászbotot és a szerelékes dobozt, és a lábával elkotorta a havat. Kerek buborékok fagytak a jég fodraiba. Géza leguggolt, előhúzta az övéből a kisbaltát, amit Füli adott neki. Tompa volt és rozsdapöttyes, a nyele valami régi zsírtól síkos. Karcolt egy szabálytalan négyzetet a jégre, és felállt. Körülnézett. A lakótelep utolsó épületeit ködös derengés ölelte körbe, a szél néhol fordult egyet a jégre hullott hótakarón. Előhúzta a zsebéből a laposüveget, ivott két nagy kortyot, odébb söpörte a frissen lehullott havat, és nekiállt. Először a karcolatok vonalát próbálta kivésni, addig csapkodta a baltával, amíg víz tört fel az egyik sarokból.
Mire kivágta a léket, jócskán megizzadt a háta, és a lék közepén lebegő vaskos jégtömböt sem tudta kiemelni a vízből, így apróra zúzta az egészet, és egyesével dobálta oldalra a darabokat. A keze iszonyatosan fázott, és több helyen vérzett, ahol a jég széle összevagdosta. Még akkor is reszketett, amikor a markában fickándozó bodorka hátába vágta a horgot. Miután a vízbe engedte a szereléket, nagy nehezen lefúrt egy fémtartót a jégbe, és arra támasztotta a horgászbotot, aminek az utolsó gyűrűjébe egy apró csengőt kötött, hogy ne kelljen ott állnia végig a lék mellett, hallja, amikor a csuka ráharap a csalihalra.
Egy órát strázsált a lék közelében, de nem történt semmi. Addigra megitta az össze pálinkát. Nem messze tőle, a nádfal egy résébe épített valaki stéget. Odasétált, de közben többször hátranézett a lékre. Az úszó piros bojtja már egy ideje egy helyben állt, a csalihal kifáradt, nem tudott tovább mozogni a jeges vízben.
Géza felkapaszkodott a stégre, és leült az apró padra, amit a deszkákhoz csavaroztak. A háttámlára rá volt írva a tulajdonos neve, de nem látszott már a ráfagyott hótól. Előhúzott egy cigarettát, és a markában formált résben gyújtott rá a gyufával. Egy ideig elnézegette a tavon körbefutó nád erdejét, ami sárgán hullámzott a szélben. Úgy volt vele, hogy nem kell ott állnia, mert a csengőt úgyis meghallja, a szél hozza majd a hangját. A fejére hajtotta a kabátja kapucniját, csak a szakálla lógott ki, amire a leheletétől apró jégcsapok fagytak. Miután eldobta a csikkét, ahogy csak tudta, összehúzta a kabátját, és kezeit a zsebébe süllyesztette. Kissé átmelegedett a keze, s egy idő után úgy érezte, hogy már nem is fázik annyira.
Délutánra elállt a szél, és a tó túlpartjáról felszállt a sűrű köd, a havazás apró szemcsésről nagy pelyhekre váltott. Lassan szürkült minden. A lék tetején már csak azon a kis helyen nem ért egybe a jéghártya, ahol az úszó állt. Először csak forgott párat körbe a piros bojt, majd koppant a jég szélén, és a mélybe merült. A bot spiccén a csengettyű hangos lármába kezdett, és egyre csak zengett, ahogy a hal húzta a szereléket a mélység felé. Hosszan küzdött vele, míg végül lepörgött a dobról a damil, és a horgászbot lebillent a tartóról, és eltűnt a lék vizében. A kásás jég pár pillanatig imbolygott a víz tetején, aztán a szilánkok lassan egymáshoz dermedtek.
Vissza a tetejére