Készecske A Nagy Bibinből

E leveleket 2005-ben, hernádkaki otthona renovációja során K. Marcella lelte fel, s mindvégig jelentéktelennek vélvén azokat, 2012-ben bocsátotta barátja, Á. Bálint szobrászművész rendelkezésére, kiről tudomása volt, hogy 2013. február 28-án nyíló miskolci kiállításán debütál Csokonairól készült bronz mellszobra.

Á. Bálint kutatásainak köszönhetően nem sokkal a kiállítás megnyitója előtt fény derült arra, hogy a levelek minden bizonnyal valósak, és nem úgy történhetett, ahogy K. Marcella állította, nem valamely anonim őse kívánta heccelni véle az utókort: hitelt érdemlő adatok bizonyítják, hogy Csokonai Vitéz Mihály 1832 februárja és decembere között Jac Bibinnél (ejtsd: Jac Bibin; leveleiben: J. Bibin) tartózkodott, Hernádkochon (ejtsd: Hernádkoh; leveleiben: Őrnádkó), innen a nagyváradi (a végén próbáld ejteni ipszilonnal) Spipinnel (ejtsd: Spipin) és az időközben Spipin által ejtett Spipin-nejjel állt levelezésben.

S hogy ezek a levelek a köz egy máig ismeretlen, ám jelentős részének száján, a levelekről készült másolatoknak köszönhetően, mégiscsak teljes tartalmukkal szamizdatként foroghattak, titkaikról egyúttal azonban valamiféle, nagy valószínűséggel hím tollazatukkal átlagon felül kérkedni vágyó egyedek egyelőre értelmezhetetlen szabad nőműves konspirációi okán egyetlen ismerőnek sem volt szabad senkinek szólnia soha, mi sem bizonyítja jobban, mint Csokonai itten foglalt jó pár gondolatának a következő évek bő tizedein által ívelő, tetteken szorosan érhető, múlhatlan hatása.

A Nagy Bibin

Spipin úrnak, Nagyváradra,

1832, itt április, néked Szent György hava, negyedik napján, Őrnádkó

Tökélletes barátom a falu másik végén,

továbbra sem bírom a globális nyelv újítást,

s mivel Braille ismét tapogatózott,

újdonat költeményeim kiüttetné több példányban a géppel,

mondhatni eléggé bosszús vagyok, hogy hárítani vagyok kénytelen folyton,

bár közelemben egyre több falvak vezetvén egyre több világtalant,

tehát lehet, ráállok erre az üzlet menetre én.

Kíméleted továbbra is legyen rajtam a sorok unpraktikus tör-zúzásáért is,

érzetem a humános számítás szerint általad részletekbe menően ismert törődéseim

okán így vagyon keskeny nyomhely adódni e maradék féltett holland papíron,

melyből egy kis kupac éppen hogy szerencsével meg úszta a folyóárt,

jobb szélen nem szív téntát sehogyan, azazhogy ott inkább néha nagyon is,

s ott így csak pazarolnám az anyagot,

a jobb szél szítt fel a Hernád vizéből több életre eleget.

Nem is mondhatni, hogy kijjebb szikkad valaha. Ha fordítok, a bal szél nem szí,

vagy fönt vagy lent, a summa szem pontjából egyre megy: így fogunk festeni.

Franc egye a mocsok nyelvet, hogy ha Hernád, és Braille, meg a látás,

akkor a szem sárga vakpontyfoltja úszik előtérbe,

pediglen ponty ezekben a vizekben nem hogy kevésbé,

hanem inkább sehogyan sem úsz vagyon.

Spipinem, végül is arról vagyon szó, úri közvetítés lehet,

hogy soronként, önként és dalolva vállalt Koch-i izolációmban

Piktét szavai nyújtanak vigaszt,

Benedeké, melyeket franciázásból magyarra

közös kenyeres, tenyeres és talpas pajtásunk, Ülep Gábor hajlandósított át,

vélhetően nem kis igyekezettel persze.

Az igyekezet nem pótolja ugyan a szaki értelmet, de Ülepre nem lehet mondani,

hogy híján vagyon mindenekben. Sőt, e Patakon seggelő,

theológiát pajdagogizáló professortól sorról sorra,

kéz tördelés közepett azt jól meg okultam,

hogy mindnyájan a másokkal lehető társalkodásra

vonzó hajlandósággal születünk e világra, amelynek ha eleget nem tehetünk,

magunk a magunknak terhére hogyan képeződünk.

Utálnám, ha élhetés mián másként kellene gravírnom bizonyos szavakat

nők idomai vagy tehetős, sok helyt be folyásos férfiak szidomai,

netán szép szó halmai szerént. Ha, ha, nevetnem kell tehát a nyelv erőlködésen rajt’,

mert no hát a társalkodás semmélyen formája a véled való leveledzésen kévül

egyáltaljában nem hiányzó nékem,

magamnak is gyakorta egyre viszontagságosabb, mélyebb terhére esem,

a dohánylevél edzésének szokásiból is tudhatja kitartásom jól kend.

Gyúrok, csűrök, Kunok, csavarok.

Meg hát lehetséges, ma lusta is lettem kicsinyég,

Brunszvik is újból írta nem rég, sikerül a budai óvodát legjobb

el képzelése szerént működtetni, támogatásom kéri alapításának ötödik fordulójára,

hát mit tegyek, megadom. Azt érzem, engedni fogok ennek a Braille-nek is,

lustán vagyok, említettem volt,

legyen a mai nap, július 4.,

a fürgétlenség napja, te jó szivar vagy, tökélletes barátom,

néked megvallhatom, Marcella hogy citálja nékem Ülepet,

tagol fennhangján, azon az édesén,

s hogy mit hogyan mível farjával a citátumok közben,

ám komponenseiben gravírnom e dörgölődzést túlmenne minden jobb ízlés határán.

Látod, azt viszont nem utálnám.

Valljak színt, jöjjek elő a farbával?

Hát jó. Émelygésre panaszkodik gyakran. 

Hallottam nem egyszer, ahogy öklend, mikoron azt sejti,

hallókám a szobában lakik itt bent, pediglen reá vagyon tapasztva

hálója nyílásának zömök zárójára. Hallgatolózom, na, méltányolja,

hogy meg vallom, mikor a csárda zárórája jövel,

amely csárda felett hajlékom talála, itt, Piktét édes öccsénél, J. Bibinnél,

ki Marcellára bazsalyogván azt mesélte tegnap,

Benedek az anyaszentségben majdhogynem Marcell lett,

s aztán vihorált hosszan irodalmilag szerinte esztétikusnak vélt élcén.

Ki derült számomra mindeközben ugyanis, hogy az én Marcellám,

többek között szobám jó karban tartója,

életemnek hol búsítója, hol vigasztalója,

ismer személyesen egy másik majdhogynem Marcellt,

akit felettébb való tisztségben tart nagyon, s azt találta volt mondani,

ha egyszer férfi írmagja lészen bárkitől,

azt bizony egyben szükségeltetik lejjebb nyeldelésznie

a nagy úri kegyességeknek, hogy Marcellnak keresztelteti.

Na most belegondolván a konstellációba,

hogy Csokonai V. Marcell, nékem ilyesmihez a világ előtt akármily közöm lehet,

váltotta ki bennem is a hosszan tartó derültséget.

S ha lányom adatik? Cs. V. Vasvilla Gerilla Kamarilla, hm.

Férkőzéseinket itt január, néked Boldogasszony hava végétől,

illetvén február, néked Böjtelő hava előrészétől lehet számítani,

s hogy attól öklend-é Marcella, mitől kiváltképp gondolom,

legközelb tán írni meg bírom,

addig is élj szerencsésen, tökélletes barátom,

maradok visszavonhatatlanul szerető híved,

Csokonai

Spipinné úrasszonynak, Nagyváradra,

1832, itt június, Önnek Szent Iván hava, első napján, Őrnádkó

Nagy Méltóságú Spipinné úrasszony,

akad itt tartózkodásra hónapom több,

ezért se ne vegye rozoga néven,

ha majdhogynem mindahányon

indítok tört sorokat ezen a maradvány hollandon

a hites urának, mely figyelmét el nem kerülheti.

Ma is furdal a lélek ösméret,

okom mennyi nem adatott igazánból

röhincserni hosszan a majdhogynem Marcell ürügyén,

melyet Spipinnek korábban feltehetőleg

helytelen módban szólhattam el.

Restellem magam nem is kicsinyég, mit tagadjam.

Az azonban utálatos aggodalommal tölt el,

hogy történetesen megbeszélhetik 

további leveleim tartalmát.

Így hát most már óvakodnom illetik a külön szólástól,

pedig tehetne érdekemben, Spipinné,

előzőleg azzal, hogy el halványítja a saját dühét irántam,

ha valóban dühben vagyon még,

mert a szépet nyilvánosan tettem Spipin előtt is

maga magának, s el nézvén e viselt dolgom felett,

szeretettel újságolja Spipinnek,

hogy minden esetre jól jön

Marcella mindene és mindenessége,

el hordja magát, ha ki osztom,

és leveleim is a fel adós helyre sebbel, lobbal,

ha mindennek másnak nem hordom le

közvetlen előtte. Nehezen állom meg ugyan.

Párnásabb lett a halántékom,

azt szórakozza nekem minap,

én meg hogy rossz fülezetem okán

az általa hízott kacsámnak

kiabált konyhajelenetet kínzott atyámnak

vélem következtetni szájszélének

beszédes húzódási mián. Nevetünk néha hát.

Hát én itten nem a magam terhére

szeretnék továbbra sem szállni,

pedig valóság szerént egy szál magányban

Marcellával társal- és torzsalkodhatom.

Egyebülök továbbá ama vonzó hajlandósággal,

hogy két kezi foglalatosság elhitetnem

magammal napra nap, konstellációnk

sohaság túlontúl nem nyúl

a be járatott elmém és a be járatott nő közti

kapaszkodók intimus létre hozásában.

Na de erről Spipinnek majd későbben,

ha sikerülne jóvá tennie vétkem a nevemben,

hiszen a titkot a nap végére

feltehetőleg a tik is ki kaparja,

a tikot meg a titok,

ha nem vigyázván jól,

óvakodásunk a kévánással nem lészen

közelítőleg ekvivalens.

Ha tud nóvumot Széchenyi rend szerint

esmételt lófuttatásairól, kérem,

ne feledjen sebtében értesíteni.

Kévánom, legyen szerencséje,

köszönvén hozzám való jóságát,

Csokonay Mihály

Spipin úrnak, Nagyváradra,

1832, itt július, néked Szent Jakab hava, ötödik napján, Őrnádkó

Tökélletes barátom a falu másik végén,

Emlékszel ugye a storira, Ülep okult a franekeri egyetemen, majd Groningenben,

Hardeswickben és Utrechtben, hol a hittani kar nem okkult,

s a szent írás magyarázatának tudósává avatta őt,

ám e cím viseléstől itthonban sajnos egyelőre továbbra is fel táratlan,

vagy fogalmazván úgy, általam egyelőre ismeretlen okok mián el tiltatott.

Ifjanti korunkban együtt járhattunk Sajó parti, szentpéteri lakában,

ahol volt szerencsénk föl jegyzeni tanításaiból jó párat.

Engedelmeddel, mivel gyakorlatilag Marcella által invitált,

vendégszeretőül látott szerepszavaiban minden hitbizományom, bizodalmam,

hogy Te, tökélletes barátom, majd újra olvasásukat követvén,

nejednek nem titokban írt közvetítő, bocsánat kérő  levelem mián

boldog indulatodban újból reám nyitod Őrnádkóban a súlyos tölgyfaajtót,

boldogsággal rémlem vissza ama perceket. Ajjaj, megint nőnek kopogtatnak.

Hisz kopogtatás nélkül be jöhetsz, holnap ecc, utána pecc, aztán nálam,

tudod, nem jövel a ki mehetsz, maradhatsz, amíg kedved tartóztatja.

Ám ha megszerezlek, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Bukszád űre semmi képen ne zavarjon, vendégem vagy,

azazhogy majd el látásomból, melyet J. Bibintől kapok,

néked is bőven juttathatok, sínylődni nem fogunk.

Jut belőle Brunszviknak, kijártam J. Bibinnél, hogy a kisdedóvó

kapjon tőle adományt, tán a múltkor kértem,

de ha nem, tisztelettel fölhívnám a figyelmed, a kis dedós szót pártfogoljál vélem

együtt a Teréz neve alatt bevezetni a szak irodalomba.

Marcellával a barátságunk hasznosan meg hitt, s meg hitten hasznos,

még ha ő fele annyit nyom is időben bele gondolatilag,

ámde nyomatékban viszont lyány korához képest állítólag majdleg a duplát.

Most meg növekedvén látszik is más élő húsában,

hiába borítja el terelő szókkal, fátylas anyaggal,

az eredmény nem a pillanat szüleménye lészen.

S mert hát a barátság Füleppel szólva is nehéz eset,

ezt éppen neked szólintom, tökélletes barátom, hasznos minden embernek,

akár micsoda idejűek, és akár mi némű állapotban légyenek,

mert az által feltételeikben jó célra igazíttatnak, hibáik meg orvosoltatnak,

jó igyekezeteik elébb vitetnek, gonoszaik szenvedhetőkké tétetnek,

gyönyörűségeik szaporodnak, s boldog állapotjokban

magok mérséklésére taníttatnak.

Itt beszéljük tovább, gyere, s hallgasd te is a Piktétet kívülről fújó Marcellát,

láss gyarapodni nap mint nap bennünket! Bizodalmam ebben,

híved:

Csok.

Spipin úrnak, Nagyváradra,

1832, itt augusztus, néked Nyárutó hava hetedik napján, Őrnádkó

Tökélletes barátom a falu másik végén,

nem jövelsz, nem jövelsz, mire véljem.

Mire éljem meg az agg kort, ha hamarjában lehet, hogy csemetém lészen,

húsz lesz, mikor én nyolcvan. Negyven, száz, ultimó.

Hús lesz, én meg csont és bőr, por és hamu, s emlékeznünk arra,

tökélletes barátom, hogy barátságunknak mennyien és mi módván álltak neki,

nem lesz már sok mód. Kijjebb fosztották volna magunkból a másikat,

másikból a magunkat, csak hogy menjünk mindégre egymásnak.

Ellenére ennek, mi ma is az össze tartozás gyászlója mellett vonagulhatunk,

hisz hasznos is volt a barátság ifjú korunkban,

mikor rend szerént általunk indokoltnak vélt indulatainktól elragadtattunk,

és ez által felette nagy szükség állt arra,

hogy heveskedéseim általad is tartóztassanak,

s hasznos most, hogy test és elme meg indulván

az erőtlenülés vissza fordíthatatlan, legfeljebb meg késleltethető útján,

módom nincs benne, hogy ugyanazokat cselekedjem,

melyeket néha napján meg is cselekedtem. Például, amit a haza meg követelt.

Fekeszünk itt, mámor. Idd. Hír ül a párttagolatlanoknak.

Mondom, haszonnal lészen a későbbiekben is, csak utaztasd magad ide,

és el mondom halkkal a szemedbe. El mondom majd, hogy Kőrösi Csoma tudatta,

írja a tibeti nyelvtant, s hogy pár év, kiadja. Mennyit nyomatékoljam,

nékem mennyire igen kiadós, öles jót okozott a barátságunk,

miként okozott az jó korbéli embereknek,

akik még az ő életüknek legszebb idejében vagynak.

Tudni véld, akinek ugyanis nagy koponyájú, és jó cselekedetekkel ékeskedő

barátjaik vagynak, élhet az ezeknek az ő jó értelmeikkel,

és az ő példájok által a jó cselekedetekben roppantul meg erősödhetik.

Nagyra tartom magam? Ejh, dehogy. Nejed mondta vala, mivel fordultam hozzája?

Elmondotta, hogy mely nagy az olyan ember lelkének csendes őrsége,

akinek olyan ősréges jó barátja vagyon, kinek barátságos szavai őt gondjaiban,

s bajaiban meg könnyebbíthetik? El, hogy kinek tanácsai az ő félelmét

mindeneknél messzebbre űzik? El, hogy az a kivel való társalkodás

az ő unalmait enyhíti, akinek vigyázása őt a maga javai iránt bátorságossá teszi,

és akinek csak jelen léte is őt örömmel tölti be, és azzal a gyönyörűséggel,

melyet más ember jelen léte az ismerni vélt  galaxisban néki nem okoz?

Ha mondta volna, Spipin, figyelmeztél volna jobban szavaira,

s mostan minden bizonnyal itt lennél, Tibetről társalognánk.

Ugyan már, ha mi azt tartottuk gyakran, hogy minket mások hosszan szeretnek,

holott pedig minden ő hozzánk való szeretetük csak onnan származik,

mert látják, hogy a velünk való barátságból becsületüket várhatják, 

vagy pedig a mi barátságunk által más nagyobb,

és néki hasznosabb emberek barátságára kívánnak jutni,

akkor mi végre értékeljük át a miénket,

melyikünk volt a melyikünk nagyobb használatjára. A kárról nem is beszélek.

Ah, sok féle nemeit szok megkülönböztetni a barátságnak, bizony.

Egy szóval, oly álarcos az egész világ, cintányéros, cudar,

hogy az ember alig tudja, mit kelljen ítélni,

még a barátságokról el híresedett emberek felől is.

És sok féle tehát az hamis, és hazug barátság,

de a felől csak ugyan még se kell azt vélnünk, mintha épp nem találtatnék igaz,

és valóságos barátság is, ha szintén az valóba ritka is.

Soha ismeretlen emberrel barátkoznunk nem kell,

és olyanokkal, akikkel egy kevéssé közelről nem társalkodtunk,

méltán lehetvén attól tartanunk, hogy oly embereket találunk meg szeretni,

a kiket idővel gyűlölhetnünk kelletik. Ah, ha ezt tudom mindenek előtte.

Meg eshetik ugyan, hogy mindjárt az első egymás meg látásából

igaz barátság származhatik, és hogy a nagy elmék egymást egyszeribe meg esmérik,

ahogy szeréntelenül megjegyzém, velünk esett meg anno,

de azonban a nálamnál bölcsebb és okosabb ember tanácskozik elébb magában,

s úgy adja ki osztán magát. Ez ilyen magában, s magával való tanácskozásra pedig

lássuk be, idő kévántatik. Becsülnöm kell, a mítskéjem vagyon.

S vagyon a mi barátságunk,

mely igaz barátságnak számtalan hasznai vagynak,

és az abból származó gyönyörűségek tetemesek.

Hullajók, ahogy mondanánk nejed nem füle hallatására.

Egymás között pendítem meg aztat is, hogy az is igaz ugyan,

ez a maga bajait is magával hordozza, úgy, hogy aki el kezd valakit szeretni,

annak arra is el kell magát szánni, hogy szenvedni is kész légyen.

Most érzem igazán, hogy az igaz barátnak távol léte olyan,

mint valami kevés ideig tartó semmisülés, nem sok semes,

semmi szín alantos, mennyi semennis ülés,

és van elég dolga a maga vigasztalásával az olyan embernek,

akinek az ő szíves barátja valami veszedelemben forog.

Ha valami örömünk érkezik, mondta volt nekem Fülep,

hírül kell azt adnunk jó barátunknak,

mert ezzel néki igen kedves dolgot fogunk cselekedni,

s aki barátjával valami jót akar tenni, nem kell azt halála után való időkre halasztani.

Mert a barátság társakat ugyan szerez, de örökösöket nem csinál.

Hát így cselekedett Kossuth is azzal a hírrel, hogy meg fogja indítani

Országgyűlési Tudósítások című kiadványát,

címmel, ámmal, kézzel sokszorosítván. Nékem ugyan nem fogja küldeni, csak a hírt.

Micsoda alak.

És én is azt cselekszem most azzal a hírrel,

hogy Marcella a saját bévallása szerint egyre áldottabb teherrel viseltetik

a nékem áldozott szíve alatt,

ha az áldást növekvésnek foghatjuk is fel, a nékem áldozást pediglen szeretetének,

s hogy nékem eme állapotjához szerinte mindenkinél szorosabb közöm simogattatott.

Tudtam, csak nem sejtettem.

Főnök, hadd maradjak még, mert el vesztem,

mint Braille delikvense a használaton kévüli poháron a pók fonalat.

Köszönöm, szerintem is, azazhogy kezdem el hinni, örökre lehet örökösöm.

Maradj társam, tökélletes barátom, szükségem van reád ebben a növekedésben.

Élj szerencsésen, és szeresd a barátságodat mindhalálig reménylő,

szerető Csokonaid

Spipin úrnak, Nagyváradra,

1832, itt szeptember, neked Őszelő hava hetedik napján, Őrnádkó

Tökélletes barátom a falu másik végén,

Marcella hasa láthatóan növekvén, napközben egyre szabadabban vers eszményelek.

Megindít a pöndörgés.

Magnólia levele hull a holland papírosokkal körbe vett nyughelyemre,

ebből én a kert szabadságára következtethetek, a nagy érdemű a versére.

A vers-éra foga a szűr alatt mindig is erre vásott.

Azért meg vizuálnék közelről egy vers-éra-fogat,

az enyémekhez képest biztos dolog bíróbb mind, szuva nincsen, fájása se így.

Nyughelyem se érthető sírnak, csupán eldőltem a kertben

a magnólia alatt egy órára, egy óra múlvára jelentkezett be Marcella,

hogy hozza a friss ebédet. Nem unatkozom.

Napszállta után neved közeli rokonja, Kis Pipin, a frankok majordomusának

úzusait fabulálja fennszóval szállásadóm, J. Bibin,

kinek emeletes kultúrotthona van,

alsó szinten csárda, ahogy itten, ám melyben itt italok más néven nevezvén:

Pippinus, s Pipinus, s Pepinus, attól függvén,

mennyi vizet merészel be vallva a borhoz hozzá lottyintani.

Feljebb menvén nála Fogadó a három vas macskához,

ahol ha jót szandokálok, nem kell fizetnem se.

Élek, mint hal a vízben, mint ma lájkban a tigris.

A juss nekik való két leoninus, mit fel lírok a csárda falra, lássa ország, világ.

Ők meg büszkék, no mit mondjam, van is nekik mire,

nem bírok a napi levélen kívül rég felől több szót felelősen hollandosítani.

Álmom meg zavar, gravírolják rólam vastag lapú lexikonok,

csökönyös hogy bírtam lenni oly soká ezeregy dologban.

Hajlott koromban miben flexibilis, miben véghetetlen konok.

El hogy csúsztam dohányon, el hogy a pián.

Mértéket miben hogy tudtam volna tartani,

ha időm lett volna több, akárha kicsivel még.

Szomjúhozni nő rímnek ne legyen ok egy sem,

a száj szél úgyis fel repedni látszik tízből hét daggerotípián.

Hármon meg látók látszanak látó távolban.

Képzelje, a Borisz Godunov sokkanti kerülővel most ért el csak hozzám,

pedig Puskinom már tavaly postára adta. Csakhogy sokfelé jártam,

és fogok is még, J. Bibinnél sem vendégeskedhetek évnél hosszabb távon.

Légy, ne ott a távolban, jer hozzám ide mihamar, tökélletes barátom,

vállad veregetésével, máma a tegnapinál úgy tűnik, kissé szerencsésb

Csokonaid

Spipinné úrasszonynak, Nagyváradra,

1832, itt november, Önnek Őszutó hava tizedikén, Őrnádkó

Nagy Méltóságú Spipinné úrasszony,

csekély aggodalmam vagyon, nedvei keringéseit érintő

nyavalyája okán lesz-é jó, fenn tartó és fejlesztő,

elegendő teje majd Marcellának,

ki meg vala általam baszogtatván szóval is,

hogy figyelmezzen jobban maga magára.

Bocsássa meg, hogy ily ki mondottan nő nemi témában

érdeklődöm afelől, komolyan lehet-é venni a doktor

figyelmezett szavát, hogy ne igyunk előre Marcella

semmi nemű nedve bőrére, mert hogy én szavára nem

sok semet adtam, otromba élcnek vélve azokat.

Humorom érzéke hellyel, közzel cserben hagyni látszik.

A helyzet nyughatatlan, változott. El hallgattam,

hogy hitem szerint az anyák tartoznak magok szoptatni

csecsemőjüket. Ettől nem csak nedvei keringése lassult,

be görcsölt egyebe, sokja is. Csecsük, emlőjük,

csecsemlőjük: jövőnk, utánunk jövőink. Egy szóval igen is

tartoznak. De hol van még a szoptatás terminusa?

Mit aggódom előre? Hanem ha tejek teljességgel nem volna,

vagy oly gyenge testtel vagynak, ami Marcellánál szerencsére

nem várható ok, meg kell értenem majd, hogy esetleg nem

lehet. De hát nedve keringésének akadályoztatása sem előre

kalkulálható. Antik szavak, hogy sokak szerint bizonyos,

hogy ha az édes anyák magok szoptatják gyermekeiket,

azok számtalan sok nyavalyától megmenekednek, melyek

a rossz tej beszívásától szármadoznak. Spipinné, mondja

meg, mennyire innen antikból vala az is, s mennyire ad jól

helyt ma, hogy sok gyermekben éppen azon gonoszra való

hajlandóságok találtatnak, melyek voltak az ő szoptatós

dajkájokban. Jó, majd addig veszünk Gesztelyben háztól

tejet. Öt literjével, és hűtjük majd a J. Bibines Koch-i pince

mélyen. S leg feljebb azt előzőleg a szokásosnál össze

hasonlíthatatlanul intenzívebben eredünk utána a tejet

adók minden szavának, ha aztat állítják, hogy a tejes gazdák

minden bűnöktől fajta tiszták. Ismételten köszönvén hozzám

való jóságát, s hogy Széchenyi köz gazdasági művét, a Hitelt,

restancia behajtással el küldötte, kézcsókkal,

Csokonay Mihály

Spipin úrnak, Nagyváradra,

1832, itt december, neked Karácsony hava első napján, Őrnádkó

Tökélletes barátom a falu másik végén,

nem esik jól, hogy nejed kifogás alá vette közbülső nevemet,

mikoron tudvalevőleg feléje való nyilatkozásaimban

soha kérkedvén nem használtam azt.

Romlás van köztetek? Nincs közöm hozzá, reménylem. El hagytad, sejtem,

mint én a Koch-i italboltban Bolyai-könyvem,

az euklideszi geometriát fenn forgató tanulmányát. Kinek kellett ez vajon itten,

hogy hűlt helyét leltem?

Miattam sok regulát kaphattál te tőle,

ahogy én tőlem most Kölcsey kapott a Husztja mián. 

(Derül már fényre, persze, a hasom.)

Vagy csak az vagyon ottan is, mint itten,

ahol az emberek közül sokan még itt is azt tartják,

hogy mintha senki vitézi bátorsággal nem bírna, hanem csak az,

aki magát veszedelemre veti, és életét minden szükség nélkül kockára ki tészi?

Ezt teszem ugyan minden nap, kelleténél több kulacs bor fogy a háznál,

s a fogyásról java részt én tehetek.  

Marcella siklóbőrösnek mondja őket, hát neki adódik ereje a buja hecccekhez, 

itt a több cé azért, hogy egyet tudjon, mely szó elé rakjon kend.

Az ember próbáljon meg vitézül nem nevetni rajtuk,

Jer, nemsok semMiksa, mondja nekem ma reggel is, lépes méz és kéjsó vár.

A vitézi bátorság az az ereje lehet a léleknek, amely azt hozza magával,

hogy az ember mind annyiszor kész legyen magát

a leg nagyobb veszedelemnek is ki tenni,

valamennyiszer azt kötelessége úgy kívánja.

Többször el kellene azt mondanom, épen nejednek,

hogy vitéz nevem Demeter nevű ősömtől származtatván,

aki a török elleni harcban tüntetett ki e címmel Miksa császár által,

ki mellesleg tizenöt gyerek apja volt,

s kik között Marcella ugyan nem vagyon,

de adtak néki boldogságot többen,

kik megértek a csecsemőbb kornál hosszantibb időt,

s nekem az első állítólag csakhamar jövelhet.

Több dolog szerezheti meg majd néki is nem csak közbülső névleg

a vitézi vagy vitéznői bátorságot.

Elsőbb testének ép, és jól formált állapotja,

mely még a nagy fáradozásokat is könnyen el viselheti.

Mert az ugye nem lehet, hogy ész, erő, akarat

hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.

Másodabb lelkének az az ereje, mely a veszedelmeket véle

minden el rémülés nélkül úgy szemlélteti, amint azok magokban vagynak,

tudva tudván, hogy sósabbak itt a könnyek, s hogy a fájdalmak is hamismások.

Harmadabb a győzedelemnek és jóakaróink leendő segedelmének reménysége.

Negyedebb a tőlünk védelmezett ügynek igazsága.

Vannak olyan emberek, aki épen rend kívül való dolgokat visznek végbe a hadban,

kiket azért bátor vitéznek neveznek,

akik azonban mind ezen álmélkodásra való dolgokat csak valamely becsületnek,

vagy valamely nagy tisztségnek el éréséért cselekszik.

Vannak ismét mások, akik a halált némi nemű baromi oktalanságból

és természetük vakságából fel és fel, vagy éppen fel se veszik.

Mások ismét azért, mert nem tudják, mi a veszedelem,

ismét mások azért, mert természet szerént félni nem tudnak,

mások végre azért, mert sok ütközetekben meg fordulván

szerencsésen abban a reménységben vagynak,

hogy a veszedelemből mostan is szintén úgy ki fognak szabadulni.

Mindig is találtatnak olyan emberek, akik bámulásra méltó dolgokat követnek el,

mivel igen félvén az haláltól, mindent készek véghez inni,

csak életüket tarthassák meg.

Ezen felől azt kell mondani, hogy ez az oktalan állatokban is fel találtatik,

amellyel meg szoríttatván, minden félelem nélkül néki mennek

az őket meg ölni akaró embernek.

Mások még is kockára teszik életüket, mivel azt megunták.

Olyanok is vagynak, kik magokban, s magoktól semmit sem cselekednének,

de a másokkal való vetélkedés által hitel felett való dolgokat is végbe visznek,

csak hogy azokat meg győzhessék.

Azt sem tagadhatni, hogy a trombitáknak és doboknak zengő harsogása,

és az ágyúknak tüzes ropogása felette sokat készenlít arra,

hogy a magokban bátortalan embereket is végre osztan néki bátorkodjanak.

Ne is feledkezzünk meg szerelemes verseimről,

hányan lettek csakis miattuk szerelmesek.

Vajh hányan indultak hadba a hadba indító verseimtől?

A vitézi bátorságnak két vétek tétetnek ellenébe: a vakmerőség és a félénkség.

Az első maga viszen bennünket szükségtelenül is a veszedelembe,

a második pedig azt cselekszi, hogy akkor is szaladjunk, amikor meg kellene állanunk.

Meg állok tehát, lesz ami lesz.

Marcella már minden napos.

Míg élek, a legméltóbb tisztelettel maradok barátod,

adieu!

Csok.

Spipin úrnak, Nagyváradra,

1832, itt december, neked Karácsony hava 3-án, Őrnádkó

Tökélletes barátom a falu másik végén,

e percben vettem, hogy gyermekem világra jövése

éppen itt, szállást adóm közeli szomszédságánál sokak előtt titokban meg esett.

Csók is az orcádra, mostan mennem kell, elébb J. Bibinhez,

mit mennem, szaladnom,

mert a hír adója szerént anya és szüleménye,

ki a kereszteződés vesződségében előneveim után

bizonnyal Lilla Marcella lészen,

állapotjaikat tekintvén aggaszkodásra okot adó gondok merülhettek fel.

J. Bibinnek majd hogy nem mindenre akad

itthonában gyógy írja, ez vigasztal. El kell nőülnöm most már Marcellát.

Aztán jelentkezem, reparáljuk vissza a nyelvet,

amilyen az legnagyobb tündöklésében vala!

Hisz míg ifjontin szív a magamfajta ember,

míg láng sugarú a nyár, míg benne virít az egész ki kelet,

nem számít, bíbor palástban ki jön e keletről,

milyen rímek milyen ősi milyen hajnalán,

nem érezhetem oly jól, ki fogja elcsórni a szövegeimet.

Ám mostan, hogy ama táji sötét hajam őszbe vegyelegyül már,

ideje alázattal oda fordulni minden jövendő nagysághoz.

Mielőtt a szél szele megüté fejemet, üzenek is Braille-nek, bízhat bennem vakon.

Gyümölcs Koltó Boldog Új Asszonyod köszöntvén,

adieu,

Csok.

a család