A Szenti-medencében hallottam
DianásBerekfürdőn egy medencét egymás közt nyuggernek hívunk, sokan kacskaringósként is emlegetik; én Szenti-medencének is nevezem, a tíz éve elhunyt Szenti Ernő emlékére, akivel 2002-ben, első ottjártamkor, a Berekfürdői Írótáborban (ma Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor) szobatársak voltunk. Szenti Ernővel Dienes Eszterről ebben a medencében beszélünk először.
Enyhül a lég.
Mingyán dél. De mér ősz? De mér hűl, mér dűl,
mér züll le a nyár?
Nyárzöldéből nyárzüllde? De hülyül az ember,
mér? Hála ősz? Renyhül,
enyvül a szél, a ragacsos. Tenger színöböl.
Minden a leghalóbb rendben. Egyedül
Eszter,
a kapatos
képes kótyagost kócsagossal kikeverni
a koraősz enyhe-nyár
fordított színeként.
Utánozhatatlan. Utánőszhetetlen is, nézzem meg jól,
ezért mondja Szenti, hogy vagyunk szín,
s hogy szenteltek. Szentinelt
néznek a társalkodó tévéjén az utánnőzhetetlenek,
akkora, mint egy gulyáságyú, nem a társalkodóról beszélek.
Berekfürdő és Dienes
képes úgy fordítva csinálni mindent, hogy lég a déllel,
hűl a züllel komplikál. Ebből én
annyit értek, hogy a medencében
a tó egy lyukas kompjáról beszélnek,
azt mondják, menthetetlen vagyok, folyton süllyedőkész.
Minek arra a kis tóra komp?
Ha ilyeneket kérdek, a következő körben is én fizetem a révészt.
A rívást fizetem ma is, Szenti tíz éve hal meg, Dienes nyolc.
Az ősz fogaral.
Sebeket össze-, napokat szétzavar,
akármit érthetni ez alatt,
ha a rendelések így hangzanak el újabb körökként. A doki
nem rendel, a mankóidő lejár.
„És nincsenek meg a fogaim ismét”,
Eszter szólít, induljak újra neki a keresésnek,
egyelőre nekem legjobb a szemem. Egyenlőrét hallok,
a fülem szar tehát. De hisz tavaly is ezt csináltam.
A magas fűben Eszterfogat keresni másodjára is élvezetes,
csakhogy másodjára ő már nem kísér.
Nem jön velem mutatni, kábé a fű hol harapott belé.
Megfürdetem. Közös szobájukban melengeti Ildikó, a Rékasy,
onnan utasítanak, melyik lehet az irány,
hacsak fürdetés közben nem a kukába dobtam,
amit elvittek hajnalban a munkások.
Na ne, fogakra azért vigyázni még tudok. Szüleimét is visszaadják
az égetés előtt, a hamvasstás szó itt kerül be a szótárba.
Berekfürdő attól is szép,
hogy kiürül,
s előre látom, ott kik miben fürdetnek.
Nem csak tejre, vajra gondolok.
S szép az is, hogy ott halvan Eszter a múltakkal,
lyukas komp,
fjordítva. Máshol halnak meg ugyan,
de majdnem Bereken. Fürdőzs, szól bele Fecske.
Fecske mindig jókor szól bele. Dőzsöl az ősze.
(Hogy esze dörzsölt, az alkatos.)
Tudja, hogy a világon majdnem minden dél
Bereken megyen a legszebb végbe.
A nap mingyán lemegyen, holnapra másik komp lyukad.
Az olyan süketeknek, mint én, a majdnem a fontos,
a majd nem itt,
a köd- és kádfürdők dokirendelésre.
A doki itt polgi,
én meg szokás szerint vagyok oda a fordított színekért,
s ahogyan Szenti súgja,
ő ott a tényleg nem dajanás herecegnő. Hanem az Eszter
ő, párizsi balesetekről álmodó haja-más.
Megértem végre a különbséget sósborszesz
és borsószed,
haja és fésűje közt.
Dienest dianásnak Fecske kezdi először említeni,
Körmendi Lajos után szabadon,
aztán Szenti jön ugyanezzel
egy bereki bor- vagy korsószedés közben.
A mesék utolsó szavait utáltam mindig is.
S boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Vissza a tetejére