Emlékkép; Belező; Vízpart
EMLÉKKÉPAsztaltól asztalig járt, osztotta
a nőknek a virágot. Aztán ott
állt, a markában egy csokor elve-
szíthetetlennel. Én szivart kaptam,
úrnak valót. Tudta vagy nem tudta,
hogy kedvelője vagyok a sárga
rózsának, éppen annyira, mint ő?
BELEZŐ
Valamennyi üzenetét elveszti,
mintha ő lenne maga a régmúlt,
nem tudni, mi lesz belőle, hóhér
vagy háziasszony. Ez nem érti majd,
miképpen helyezhető a baromfit
fejező bárd a dúlt konyhapultra,
az tudni nem fogja, hol épülnek
meg a városban a vesztőhelyek.
De marokra fogja, nem mintha úgy
ragadná meg a Fiskarst, az Arcost,
e gallértalan Dicket, háztartása
ékét. Belsőző, csontozó, hasító,
szép nevű mindegyik, amint
Nesszosznak lobbantó Déianeira oltára,
s a lektűr sztorijánál melegedő
áfonyás hősnő. Mind olyan
a névhez csatolt foglalkozás is:
belező, combkivágó, hájtépő.
Tizenöt centis, ívelt és kék Dick,
csúszásmentes, sima markolattal,
amelynek hossza ugyan tizenöt.
Elszántan bontja a testet, nem dühvel.
Szívében az agár alszik, nem virrad,
nem dünnyög a bosszú, miként a bogár
a reggelre váró virág fölött.
VÍZPART
A part – két szikla és a sziklaköz –
körbefoly, látszik, hol van a kéz és
hol a száj az űrben, majd a szőrszálak,
ráncok rajzolódnak meg, a sebhely is
a boka felett, a bőr vékonyán.
Életszerűvé válni, céljául
neveződni meg az emberlétnek.
Halványul, ami körülír, elveszti
a konkrétságot, a valószerűség
miként veszi fel az alakját a
kockadobás nyomán a valóságnak.
Mindezen túl semmit nem tud. Gyönge,
hunyorgó és rossz igeidőben
biceg fel a teraszra. Gazdává
válik az idő egy időre, a test
és a beszéd is, amelyek együtt
szemet adnak a látáshoz, nyelvet
csúsztatnak a beszédhez a szájba.
Vissza a tetejére