Novák Zsüliet

2019/4 - Szégyen2018/4 - A bé és a pé2018/2 - Hazatérés2017/3 - Az életnek nincs értelme, viszont a novelláimnak van (interjú Jászberényi Sándorral)2017/2 - Napsugár utca 7.2017/1 - Pupek Pisti cigány akar lenni2016/2 - Pupek Pisti2016/1 - Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)2015/3 - Napkitörés2015/2 - Füvesek2014/4 - Feró, Aró2014/3 - Fekete fény2014/2 - Egy relatíve tiszta szoknya2012/3 - Szónikus hangolás2012/2 - Szerelem, barátság, ilyesmi2012/1 - Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás2011/4 - Anyám2011/2 - Hentesem2010/4 - Mások élete2010/1 - Víz/Tükör

Pupek Pisti cigány akar lenni

– Nem maradhatunk sokáig – figyelmeztettem Pistit. Ellentmondani bármilyen őrült ötletére nem mertem már két hete.
Akkor kapta a hírt, hogy az édesapja fogságba esett. Megsebesült.
Próbáltam elképzelni, ahogyan Pupek bácsi karja piszkos gyolccsal felkötözve lóg, netán véres vászon fedi a fél arcát, ami megégett egy tűzben, de mindez nagyon valószínűtlennek hatott. A csöndes Pupek bácsi, akinek szava simítására olyan kezes lett a mások számára oly vad fia. De most senki sem beszéli Pisti nyelvét, én is csak tanulom, néha érteni vélem, máskor azt gondolom, sohasem fogok boldogulni.
Pisti különben egykedvűen fogadta a levelet.
Már kibontva hevert Marosán bácsi pultján, mikor betértünk hozzá iskolából hazafele menet. Mintegy véletlenül ott hagyva, lengedezett az ajtónyitás leheletétől, rögtön szemünkbe vágott a beszűrődő nap pászmájában villogó papír. Marosán bácsi tett egy ujjnyi bort Pisti szódája alá, úgy intett fejével a világító okmány felé. Mindketten tudtuk, honnan jött. Az a néhány levél, ami kezdetben érkezett a frontról, sohasem volt ilyen vakítón makulátlan.
Pisti leült oldalra, elolvasta, majd összehajtotta. A távolba meredve, szótlanul kortyolta gyenge fröccsét. Halott, mondtam magamban. A gondolattól rám tört a bizonyosság rideg érzése. Próbáltam az együttérzés lágyságát megtalálni a szívemben. Szánalmat, sajnálkozást vagy a Pistit féltő rémületet. Ehelyett ugyanolyan keménynek, fagyottnak éreztem magam, mint amikor a tanító adta nekem vagy neki a körmösöket. Mindenesetre nem mertem hozzá szólni. Megitta a borát, felállt, otthagyta könyveit.
Két és fél napig nem láttuk.
Azt hiszem, végig tudtam, hogy Pupek Pisti vissza fog jönni. És nem azért, mert végeredményben csak egy tizenegy éves kölyök volt, vagy azt képzeltem volna, ragaszkodik hozzám vagy bármi máshoz Magyardűlőn.
Egyszerűen csak nem volt miért elmennie.
Az a levél egyedül a bizonyosságot hozta el az arctalanul, történettelenül lebegő kinti időből, bizonyos értelemben még megkönnyebbülést is jelenthetett.
Szúnyogcsípésektől tarkítva, koszosan, büdösen oldalgott haza. Úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna. Marosán sem tett szóvá semmit. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, amikor elhittem, a vén románnak is van szíve.
Az esély arra, hogy Pupek bácsi hazatér a frontról, egyre csökkent. Csak rémhíreket hallottunk az orosz fogságról, Szibériáról, de mivel senki sem érkezett még vissza a faluba, aki elmesélte volna, mi történik egy sebesült magyarral egy orosz fogolytáborban, a legszörnyűbb suttogásoknak is hitelt adtunk. De az esély mit sem számít, ha az ember egyetlen családtagját viszik el háborúba. Így aztán Pisti a legváratlanabb pillanatokban felidézett apjától egy-egy mondatot, mesélt el régi történeteket. Mindent precízen és pontosan írt le, mintha bármikor a falhoz állíthatnám olyan apróságokkal, mint hogy akkor nem is székelykáposztát ettetek, hanem töltöttet, vagy nem is kockás ing volt a kedvence, hanem a len. Mintha az, hogy folyamatosan a fejében volt, felidézte, megtartotta a szokásait, az úton átmenő macska után köpött a jobb válla fölött, megszerette a nyers répát, amit eztán ugyanúgy evett, ahogyan Pupek bácsi. Ingujjába törölte a földjét, és nyersen elrágcsálta. Mintha elhitte volna, hogy az emlékezet képes lehet megtartani az apját. Mintha arra az emberre, akire ilyen erősen gondolnak a nap minden percében, a féltés törhetetlen páncélt vonna. Pisti fölött pedig folyamatosan ott lebegett az árvaház ígérete, mint Damoklész kardja, de egyre kevésbé hitt Marosán bácsi fenyegetőzésének.
Minden pénteken mulatság volt Ella néni csűrjében.
Miután bevonultak a férfiak, sokáig nem mulatozott senki. De egy év alatt annyit őszültek és öregedtek az asszonyok, és már annyian jártak be Marosán kocsmájába először csak suttyomban, kontyalávalót venni, felhörpinteni, majd egyre inkább megnyugodni, leülni, végül pedig beszélgetni is, hogy lassan visszatért a kocsma élete is a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy hét órakor már nem a férfiak támasztották le a kaszát a bejárathoz, már nem ők dobták a fűbe a rossz biciklit, hanem az asszonyok. Egyre természetesebben ültek le az asztalokhoz, oldották le főkötőiket, amelyek alatt a homlokuk felső sávja világosan csillogott. Az asszonyok növekvő száma a szomorúságból vidámságot csiholt. Az első betakarítás után pedig az egész falu egyetlen megkönnyebbült, remegő sóhajtól emelkedett meg.
Arra a péntekre hívott Marosán bácsi a szomszéd városból egy vén dudást. Aki először furcsának hatott egymagában, aztán ahogyan lassan a mulatozás hangja egyre inkább elnyomta a dudát, az énekszó, csujogatás és lábdobogás pedig ragadósnak bizonyult, rendszeres vendéggé vált. Aztán valahogy nem is került szóba, hogy ez helyes vagy helytelen. Egyszerűen csak mindenki túl akart élni.
Hamarosan a falubeliek mind egy szálig várták a pénteki mulatságokat. Még a falu törpéje, Ágoston Kazimír is eljárt nevetséges kis sámlijával a hóna alatt, amit újfajta hóbortjaként évek óta magával hordozott. Ő persze nem táncolt, de egyre szemtelenebbül gusztálta az asszonyokat.
Kinőttük Marosán bácsi kocsmáját. Így aztán az egyetlen erre alkalmas hely Ella néni csűrje lett. Persze az italok kimérése továbbra is Marosán joga maradt. Megegyeztek valami bérleti díjban, és folytatódott az egész a maga rendje s módja szerint. A csűr oldalához sorakoztak kaotikus egymásutánban székek, asztalok, lócák, padok, szalmabálák, Marosán Iosif pedig egy asztal mögött mérte a bort, vodkát, pálinkát, szódát és szörpöt. Mindenből szigorúan egyfélét. Sok mindennel lehetett fizetni. Pénzzel, gyümölccsel, terménnyel, tojással, dohánnyal. A tartozásokat, amiket később kifizettek, egy füzetbe vezette. A dudás egy dobogón állt, egyrészt mert úgy zavartalanabbul áradhatott a fejek fölött a dudaszó, másrészt lábával ütötte mellé a ritmust. Én pedig szerettem nézni ezt az őrült forgatagot, de csak messziről, nehogy engem is elkapjon egy pálinkaleheletű asszony, hogy keményen megforgasson és vezessen a táncban, mintha csak egy szalmabáb lennék, aki hajladozik az izmos női karban, de akaraterejéből csak arra futja, hogy tartsa magát, ne törjön meg a lendülettől a dereka.
Ekkor lépett mögém a sötétben Pisti, keményen megfogta a csuklómat, úgy húzott ki a csűrből. De kint nem állt meg, csak ment tovább a sötétségbe, én pedig vakon követtem. Megbotlottam, térdre estem, Pisti pedig szitkozódva állt meg és állított talpra.
– Te csak ne szentségelj itt nekem! Talán ha nem rángatnál a sötétségben ilyen őrült módjára, akkor nem esnék el a saját lábamban.
– Csssssss! – pisszegett, holott egészen biztosan nem volt már senki körülöttünk, aki meghallhatta volna –, a folyópartra megyünk.
– A folyópartra? Ilyenkor? De hát minek?
– A cigányokhoz. Ott is mulatság van, és meg akarom nézni.
 
Teknő- és kosárkészítők időztek a Szamos partján. Hetekkel ezelőtt érkeztek. Addig tűrték meg őket a határban, amíg ellátják a háztartásokat a szükséges áruval, ők pedig terményt kértek cserébe. Ha elfogy a munka, továbbállnak a következő faluba.
Már augusztus eleje volt, a nyár lüktetése cseppet sem hagyott alább. A Szamos vize alacsonyan állt, a meder szélén az iszap töredezettre és fehéresre száradt. Nem messze a cigányok táborától állt egy vén enyves éger. Törzse repedezett volt, amelyről tábla alakban száradt le a feketés kéreg. Szív alakú levelei szélét fűrészes fogazat csipkézte. Gyakran vágtunk le belőle hosszú ágakat, amely meglehetősen könnyen hasadtak, fája nyersen izgalmas sárgapiros volt, megszáradva pedig világos rozsda, akárcsak a ruhákba kimoshatatlanul beleszáradt vér.
Felmásztunk a lombjai közé, onnan néztük a tábort. Két tűz égett. Egy hatalmas, vad tűz, ami szilajul, magasan lobogott, vörhenyes fényt kölcsönözve a sötét arcoknak és hajaknak, és egy kisebb, ahol parázs fölött forgatták az asszonyok a húst.
Följebb másztam a fán.
Sokkal ügyesebb voltam, mint Pisti, aki persze ezt sohasem ismerte volna be, tehetségemet csupán könnyű véznaságommal magyarázta, ugyanakkor tudtam, hogy minden alkalommal idegesíti, ahányszor büszkén az orra alá dörgölöm kivételes képességem.
Tudtam, az éger legmagasabb pontjáról elláthatok egészen a kanyarulatig, amely az ilyen nyárestéken vékonyan, ezüstösen csillog a holdfényben, és nem vetetnek rá árnyékot a víz fölé hajoló fák. Én pedig másztam egyre feljebb és feljebb, Pisti dühös zihálása is elhalkult, csak a pattogó tűz, a vidám zsivaj és az engem körülölelő levelek surrogó zenéje hallatszódott. Egyre könnyebb és boldogabb lettem a magasságban, ahol nem érhet utol senki. Sem Pisti, sem az anyám, sem a tanító csípős pálcájával, sem a csúfolódók hangja, akik szerint egy boszorkány lánya vagyok, s apám minden bizonnyal egy ördög volt, aki meghágta őt a telihold alatt. Engem magával ragadott a fölfele örvénylő forró levegő, vitt a magasba, és úgy éreztem, az enyves éger velem nyújtózik, engem emel, bölcsőt fonnak alám friss, hajlékony ágai. Majd Pupek Pisti hangja a nevemet süvítette bele az éjszakába, aztán egy tompa puffanást hallottam, és a hátamra fordulva először azt érzékeltem, hogy ismét forró, halszagú bűz fog körül, a csillagok megfogyatkoztak fölöttem, majd megjelenik előbb Pisti arca, aztán egyre többen és többen, először óvatosan megböködve, majd amikor elütöttem néhány engem fogdosó kezet, már kacarászva.
A megszáradt iszap alatt, ahova estem, sikamlós, nyúlós volt a talaj. Korhadó növényektől és meszes vázak töredékeitől, hajdani élőlények bomlásától habos és bűzös. Felültem, és kicsit hátrébb csúsztam a fenekemen, hogy távolabb kerüljek az emberektől, de ekkor egy mögöttem álló csizmának ütköztem. Ekkor valaki lehajolt, a hónom alá nyúlt és talpra állított. Egy ősz öregember volt, aki tárgyalni szokott a falubeliekkel a tábor nevében.
– Puják, ha kíváncsiak vagytok miránk, mér’ nem ültök közibénk? – kérdezte.
– Öööö, nem tudom – néztem kérdőn Pistire, aki úgy járatta körbe tekintetét, mint egy elejtett kis vad.
– No, gyertek, mindjárt készen van a péko. Egyetek valamit, száradjon meg kicsit rajtad a sár, aztán eridjetek haza.
Úgy mentünk közrefogva a cigányoktól, mintha csak foglyok lettünk volna. Azt hiszem, Pisti több veszélyt látott ebben a kalandban, mint én. Leültünk a tűz köré, és friss kérget nyomtak rögvest a kezünkbe, az élő részével fölfele. Parázsból előhalászott krumplikat, csicsókát, gombát dobáltak a háncsra, majd adogatták körbe a nyársakat a hússal. Pisti a maga nyársát továbbadta nekem, a szeme figyelmeztetését pedig elkapta az öreg cigány.
– Nem dögöt eszünk, csávó, ha emiatt aggódsz.
– Mi ez? – kérdezte Pisti. – A falusiaktól nem kaphattatok húst.
– Ürge – harapott bele a vékony, ropogós combba –, ha nem kell, add tovább!
– De kell – sziszegtem Pistinek.
Kivettem kezéből a nyársat, elfeleztem a sovány kis ürgét, és odadobtam a felét Pistinek. Meglepődve tapasztaltam, hogy a hús ízes. Vízitorma és füst csípőssége érződött rajta. Pisti gyorsan eltüntette a sajátját, sóvárogva nézett a kezemre, de nem szólt semmit, csak óvatosan fejtette a héját az egyik krumplinak.
– Nálunk egy vendég sem maradhat éhen, kölyök – nyújtott még egy nyársat az öreg. Az utolsót.
– István vagyok. Pupek István, uram – válaszolta illedelmesen.
– Úr neked az öreganyád, Pupek István! Hívjál csak János cigánynak, ahogy minden gadzsio szokott.
Többet nem kérdezték, mit kerestünk mi az öreg fán, miért leskelődtünk. Valószínűleg tudták, hogy úgysem tudnánk megmagyarázni. Ritkán látott, mesebeli lényeknek tűntek, akik letáboroznak néhány hétre, aztán továbbállnak. Viszik magukkal az átkaikat, bojtos papucsaikat, a kiszáradt iszap erezetéhez hasonló, kesernyés szagú bőrüket a régen nem foltozható, hasadó ruháikkal.
Udvariasan úgy tettek, mintha ott sem lennénk, de minden körbeadott víz és kvasz minket is elért. Pohár nélkül, csak butykosok és kannák hosszú sora érkezett, amiből mindenki kedve szerint ihatott. Nem kivételeztek sem gyerekkel, sem asszonnyal. Végül egy kannával felállt az egyik, mindenki szurkolt, biztatta, míg egyre feljebb emelte, s döntötte a vizet egészen magasról a szájába, míg egyre bővebb lett a sugár, és prüszkölt, nevetett alatta a férfi. Folyt le a víz a ruháján, eláztatta beszürkült ingét, barna szövetnadrágja rátapadt vékony combjára, mezítelen lába alatt ovális tócsa nőtt. Majd kiürült a kanna, és mindenki tapsolt, kurjongatott, mintha valami hőstettet vitt volna véghez, mintha kiitta volna a Szamost vagy legalábbis azt a kannát, pedig csak kifolyatta a földre a vizet, amit minimum négy kilométerről hozhattak ide a kútról. Végül mi is nevettünk ezen az ostobaságon.
Furcsán ártalmatlannak tűntek ezek a vándorcigányok, ami némi csalódást keltett bennem. A róluk szóló mesék alapján valami sokkal félelmetesebbre és veszélyesebbre számítottam.
A vizet kiöntő férfi a két lába közé vette a kannát, egyik kezével az oldalát, másik kezével a tetejét ütötte, majd furcsa, mélyről jövő göcögő hangot társított hozzá. Erre kezdett fájdalmasan ráénekelni egy fiatal lány mély hangon, mely különösen áradt ezen a száraz, forró éjszakán. Vigaszával beburkolt minket lágyan. Ismeretlen nyelven duruzsolt, a tűz körül ülők pedig könnyes szemmel bámultak az égő semmibe.
Nem szégyellték a férfiak sem könnyeiket, majd mikor már én is úgy éreztem, szétfeszít ez a megmagyarázhatatlan bánat és fájdalom, gyorsult a kannát verő kéz, egy oktávval feljebb lépett a lány, János cigány pedig sárgás harcsabajsza alatt mosolyogva, a háta mögül elővett egy gitárt. Először csak ütögette a gitár testét, majd a húrokat, aztán egy hatalmas kurjantással kezdett bele a dallamba.
Az emberek pedig megőrültek körülöttünk.
Elhajították a faháncsokat, butykosokat, a nagy tűz körül csupasz lábbal tisztították meg a terepet. Felrántott egy kéz engem is, de nem párban táncoltak, ahogyan nálunk, hanem egyedül. Járták büszkén és szálfaegyenesen, mindenki egy kicsit máshogyan, de egyszerre lüktetve. Toporogtam közöttük, léptem egy-két bátortalan kettős csárdást, ami sehogyan sem illett ebbe az örvénybe. Aztán inkább csak sétáltam az emberek között előre, tartva tempójukat, minden negyedik, ötödik lépés után pördültem egyet, és így, ha nem is voltam képes elsajátítani táncukat, legalább nem lógtam ki közülük. Minduntalan kibukott belőlem is a kacagás, mosolyogtam, tekintetemmel Pistit kerestem. Ő közel húzódott az öreg cigányhoz, kapkodó nézéssel figyelte hol a gitár nyakát fogó, hol a pengető kezét az öregnek. Összehúzott szemöldökkel itta szemeivel a látványt.
Őt máshogyan varázsolta el a zene. Nem felszabadította, hanem magához bilincselte. A rabjává vált János cigány fürge ujjainak, amelyek varázslata egy tágas körig elért, míg csak elhallott a zeneszó.
Aztán az emberek elkezdtek kidőlni. Néhány lábat át kellett lépni azoknak, akik jobban bírták az iramot, míg végül mindenki elterült a porban, zihálva nézték a csillagokat, néhány férfi a keblére vont egy-egy lányt, egy nevetve csókolózó pár is arrébb hengeredett a bokor alá.
Csak az öreg cigány és Pisti ültek továbbra is. A cigány egy kannából vizet ivott, megtörölte kézfejével száját, megsimogatta a gitárt, amit Pisti még mindig megbűvölve nézett.
– Taníts meg engem így játszani – kérte Pisti.
– Ugyan, ugyan, István. Bolondokat beszélsz.
– Nem. Te ezt nem érted. Taníts meg. Ki tudom fizetni. Hozok nektek vadhúst. A kocsmárosnál lakom, tudok hozni bort vagy pálinkát. Bármit, csak taníts meg.
– Nem érted. Nem csak arról van szó, hogy hamarost továbbállunk. Így csak cigány tud bazseválni. Vér nélkül nem megy.
– Akkor tudd meg, hogy bennem is van cigány vér! – erősködött Pisti. – Igenis van! Meg tudok tanulni így gitározni, vagy még jobban.
– Benned cigány? – mosolygott szüntelenül az öreg. – Csak szeretnéd.
Pupek Pisti felpattant, és ökölbe szorított kézzel rohant bele az éjszakába. Életemben egyszer, akkor láttam sírni.

Vissza a tetejére