Fekete Marianna

2019/3 - Családi és egyéb történetek (Petőcz András: Ancika; A denevér vére); Egy év a mennyben és a pokolban (Fekete Vince: Szárnyvonal)2019/1 - Neolíra (Áfra János: Rítus)2016/4 - „Miért rossz most, amikor egyébként jó?” (Markó Béla: Kerítés) 2016/3 - A jövő emlékei (Bánki Éva: Fordított idő) 2015/4 - Rosszkedvünk narrációja – Darvasi László: Isten. Haza. Csal.2015/3 - Elviselhető történetek az elviselhetetlenről (Ferdinandy György: Álomtalanítás) 2015/3 - „árvaságát álmos radírral törli ki” (Celler Kiss Tamás: Anyaméh) 2015/1 - Repedés az örökléten? (Markó Béla: Fűszál a sziklán) 2014/3 - Történetek emberekről és kutyákról (Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya) 2013/4 - Átmeneti korszakok – avagy az igazság keresése (Horváth Péter: A képíró) 2013/2 - Nagy a baj, nincs vész! (Kemény István: A királynál) 2012/4 - A megfejhetetlenül egyszerû próza Darvasi László: Vándorló sírok2012/3 - Isten, álom, gyerek (Filip Tamás: Kő, papír, olló)2011/3 - Az Ezeregyéjszakától a pixel-regényig (Tóth Krisztina: Pixel) 2010/4 - Anyaportré – árnyékos budai oldalon 2010/3 - Tükör, víz, papír2009/3 - Túlírt utópia

Neolíra (Áfra János: Rítus)

Áfra János: Rítus. Kalligram Kiadó, Bp., 2017
 
Első nekifutásra nehezen fejthető fel Áfra János legutóbbi kötete. Ennek oka a versszerű versekben keresendő. Olyan ez a kötet, mint a zeneszerű zene vagy a filmszerű film, mert minden egyes verse tartalmazza a költészet esszenciáját. Különös keveréke az ösztönösen és a kristálytiszta tudattal létrehozott szómatériának, amely egyszerre szól az értelem és az érzelem nyelvén. Az olvasó valamennyi érzékszervét mozgósítja, miközben az magához veszi – mint templomi szertartáson a bűneitől megtisztult hívő az ostyát – a szellemi, lelki táplálékot, a verseket. Nem véletlen, hiszen jó néhány vers társművészeti inspiráció hatására született: egy festmény, egy kiállítás anyaga, egy videóinstalláció vagy akár egy táncelőadás.
Áfra János öntörvényű verseiben, azok archaizáló nyelvezete ellenére is, kortársaihoz szól, az álmatlansággal, gyerektelenséggel és egyéb civilizációs ártalmakkal küzdő huszonegyedik századi emberhez, aki kénytelen lenne ettől az istentől/istenektől megfosztott világban új kapaszkodókat találni. A Rítus egyfajta „útmutatást” vállal fel, amikor a négy ciklusba – amelyek mint az évszakok, követik egymást, azok hangulatát is megidézve – rendezett verseivel új mítoszt teremt sajátos újraértelmezését adva az emberi egyed- és törzsfejlődésnek.
A versek hangvétele sokszor a miséző papokét idézi, olyan papokét, akik éppen egy új vallás születésénél bábáskodnak. Ha tetszik, ez a kötet egy ,,csináld magad” vallás rítusaihoz ad pontos útmutatást. Azt sejthetjük, hogy valamikor a történelem kezdetén, amikor a még emberi kéz által alig érintett természetben az első homo sapiensek elkezdtek szavakkal szólni egymáshoz, máris teremtettek valami újat, addig nem létezőt. Vélhetően: az isten/istenek születése is ennek a verbális világleírásnak a terméke. A kötet tartalma ezt az ősi folyamatot modellezi a posztmodern utáni korszak poézisének eszköztárával, amikor visszahelyezi a költészetet az eredeti világ- és istenteremtő szerepébe.
A „minden egész eltörött” érzése Áfra kötetkezdő versében kozmoszi méretben jelenik meg, és nem a ráismeréstől való megrendülés, de a bizonyosság tudatával önmegszólító és felszólító költői programmá lényegül: „Hordd el ezerfelé magad, / szakítsd meg a töretlen egységet, / szóródj szét, elárulva a semmit. […] és ők torzítva bár, de ismételgetni / kezdik a mértékadó mondatokat, / megtérve rejtett formáidba” (Valaki után, 5).
Az első ciklus, a Lékvágás télvíz idején, az emberi élet évszakai közül a vég és kezdet határán lévő dermesztő, a befelé figyelést erősítő, sötét telet idézi: „Ismerd meg múltad árnyait, / és befelé tekintve fedezd fel az árnyalatokat, / melyeket a fényben észre sem vettél” (A fa születése, 11). A fehér felejtésben a tél a dermesztő halál szimbólumaként jelenik meg, megrepeszt minden ember alkotta burkot, mely a meleg emberi létezést hivatott védeni: „kint kaparásznak a homályos ágak, / és kezed megpihen a párás üvegen. […] Feszes gondolatok pattintják el / fejed fölött a már repedt üveget, / s hirtelen rád veti magát az ég” (13). Egy másik versben, a Patkányirtásban, a szinte kimondhatatlan életvégi érzés, a kifosztottság, az elhasználódás jelenik meg: „A rágcsálók elhordták / előled a legjobb falatokat, […] lassan lepereg a falakról a bőr, / kopik rólad a vakolat” (15). De nemcsak öregek vesznek oda télvíz idején, csecsemők is halnak, és velük a megbocsájtás is elvész: „A kutya mellett elhaladó / fekete nő szemöldökei / összenőttek, tekintete dermedt, / mint a kút vize, amelyhez tart, / magához szorítva szürke gyermekét” (Az őrző, 17). A kezdő ciklus ábrázolta hidegség szinte sugároz, olyan dermesztő, hogy már süt: „A horizontot elnyeli a nehéz levegő, / égeti a bőrt, ingerli a légcső / és az elágazó hörgők nyálkahártyáját” (17). A szerkesztés különössége és nagyszerűsége, hogy a szerző az ember földi sorsának beteljesedését már az első ciklusban előrevetíti – mint egy Tarantino-film –, és a többivel mintegy elmeséli ezt az egyszeri, megismételhetetlen történetet. Ugyanakkor már ebben a fejezetben elkezdődik azoknak a rítusoknak a leírása, amelyek nélkülözhetetlenek az egész emberi létezés értelmes kontextusba helyezéséhez. Ilyen rítusleírások: A vezető vagy Az elhagyás.
Az első ciklus ugyanakkor nemcsak a vég, de a kezdet verseit és különösen a kettő finoman érzékeltetett, az időben-térben egymástól csupán hajszálnyira elkülönülő szféráinak a leírásait is tartalmazza, a nehezen megfogható határhelyzeteket. Az ismétlődés folyosói ilyen örökös, a tisztánlátást fátylakkal zavaró labirintusba visz, ahol csak a bizonytalanság a nyilvánvaló és kézzelfogható. Időtlen tér vagy tér nélküli idő ez? Hol van, és mikor történik? A fogantatás pillanatában, az anyaméhben, egy álomban? „Bármerre fordulsz, taposol, ki oldalra, / ordításod nem hallják meg a csillagok, / és mert képtelen voltál nyugton maradni, / kezdheted újra onnan, ahol feladtad, / épp mielőtt megérkeztél volna” (28).
A kezdő fejezet versei nemcsak a csontig maró hideget és dermedtséget, elhagyatottságot ábrázolják, de az életjelet látszólag nem mutató természet belsejében szunnyadó, pislákoló, az újrakezdés reményével kecsegtető lényeget is, amely átviszi a kötet következő ciklusába az olvasót: „Jég hasad, gördül, térül folyam, / majd eljön a fény és megfogan” (Ami a vízé, 31).
A kertek ébredése különleges kettős nézőpontból dolgozza fel a születést megelőző és követő időszakot, a szülővé válás és a szülőktől való leválás folyamatait. Az egymás mellé helyezett versek valamelyes linearitást mutatnak, a fiatal felnőtt élethelyzeteit. Főleg a Szemek virágzásában fogalmazódik meg az anyag örök körforgásának parancsa, amely a legbelsőbb régióból irányítja az emberéletet. Ez is rítusvers, amely egy belső, imaginációs állapotba terel: „menj el a figyelem csarnokába, / és fordítsd befelé az arcképeket, / összetart őseiddel esendőségetek. […] beléd hatol, akit az idő választ / el tőled, akiből indult, aki vagy. […] és te tekintetből esel át tekintetbe” (37).
A második ciklus (Kertek ébredése) útmutatás az élethez. A legősibb, primer igények kielégítésének módjait tárja fel. A szülői ház elhagyásával indul, majd folytatódik a saját otthon teremtésével, a bibliai kertmotívummal: „A múltból / csak a neked ültetett fa termését / viszed, magvából ébred a kert, / amelyben felépülhet új otthonod” (Épít, bont, 38). Az evés parancsa az állatokhoz való viszonyt is meghatározza: „A segítő / állat húsából erőt merítesz” (38), majd átlényegíti a gyilkolást áldozati rítussá: „Az ágyadra terített / szarvasbőrt és a szobát őrző agancsot magadra öltöd / a gondoskodás szellemével, / így nyer értelmet benned / az érted hozott áldozat” (39). A szarvas mellett más áldozati állatok is megjelennek, így a héja, amelynek vére, szárnya erőt adhat az ember repülés utáni vágyának, egy új terület, a levegő meghódításának, a szárnyaló képzelet megvalósításához. A nyúláldozat a rituálisan egybekelő emberpár összetartását és védelmét szolgálja: „Láb alá bőr, fej fölé vér, / hús a nagyobb húsnak” (Új egység, 44). Hogy mire kell figyelni szüléskor, vagy hogy mi történik az első rokoni látogatáskor, ezek is versbe foglalt intelmek: „Áruló nem metszheti el / a köldök tápláló pórázát” (A kapu őrei, 50); „Fújkálják, / csipkedik, fogdossák kipirult arcát, / hogy távol tartsák tőle a gonoszt, / soha ne kérjen vagy várjon többet, / mint amit kaphat (Gyermeklátogatás, 52).
A Kötelék című verssel visszajutunk a szülői házhoz, a ciklus elején említett helyhez. A kör nemcsak a fejezetben zárul be, hanem közben egy életciklus is körbeér, egy generáció leválik az előtte járóról, és ehhez is kap az élet útján járó instrukciót: „indulj szüleidhez. / Ültesd le őket szembe, […] és kérd, hogy írják a lepedőre: / Visszakaptuk, amit örökül adtunk” (54). 
Ahogy az első ciklust a fagyasztó hideg kíséri, úgy a harmadikat, a Verőfény, mélyülő árkok címűt a nap, a fény motívuma járja át. A fejezet legkifejezőbb versében, A legrövidebb éjben, a nyár közepét ünneplő közösség örömrítusában az élet feléhez ért, kiteljesedett, cselekvő ember portréja rajzolódik meg: „érteni kezditek az állatok nyelvét, / újraélednek ősi mondatok. […] A rontó erők hatalmukat vesztik / a nyár közepéhez érő igazak felett, […] Az év legrövidebb éjszakáján így / ünneplitek világosságotok győzelmét / a sötétség természete felett” (60–61).  A nap olyan erős fizikai és egyben metafizikai szimbólum is, amely kultúrák inspirálója, az első isteni létező, amit még nem nevez meg a halandó, de már szeretne átlényegülve egyesülni vele. A lírai én itt ismét a kozmoszt ostromolja: „A nap mostantól egy átjáró, […] Úszol a forró lében, / sokszínűséged vesztőhelyén” (Mint a tenger, 62).
Ugyanakkor ebben a fejezetben is találunk rituális útmutatást, de ezúttal már nem pusztán az egyén, hanem az egész közösség védelmére alkalmas építmény – kimondatlanul is tudjuk –, az első templom megépítésének instrukciója: „E hely az egy tiszteletére épült, az egy / védelmében áll, démon le nem rombolhatja, / meg nem érintheti, át sem repülhet rajta” (A védelem köre, 66).  A versben felépülő szent hely ugyanakkor az emberben felépülő tudatos erkölcsi rendet is jelképezi.
Az utolsó ciklusba átvezető ritmusos, dalszerű vers a nap földi halandókhoz eljutott és az általuk megzabolázott, kettős természetű tüzéről énekel: „Élőn barnaság, holton az ág, / elevenen tart s rombol a láng, / kettőt teremt, míg egyet elvisz, / nem ígér semmit, ő csak őriz” (Ami a tűzé, 75). Arról a tűzről szól, amely elhozta a szerencsétlen, csupasz bőrű, karmok és éles látás képessége nélküli teremtmény, az ember számára a világ átalakítására alkalmas eszközt. Az ember – mint egyén és mint társadalmi lény is – immár átlép abba a korszakába, amikor ellesve a természet titkait A sötétség igéivel rombolni és építeni is képes: „egy bolygó szellem érkezik hozzád, / aki megmutatja a teremtés száz- / ezernyi rendjét, ám a látomás után / többé nem szólsz emberi nyelven” (84). Az utolsó szakasz a számadásé és a ráolvasásoké. A Tisztító főzet látomásában minden bűn visszaszáll az elkövetőre, az emberre, aki fogyatékossága folytán, mohóságától vezetve gyilkolja halomra a természet egyéb teremtményeit: „Minden ösztönük rajtad üt ki, / és zsigereidig hatol. Egyszerre / akadsz az összes remegő torkon” (87).
A betegségektől szenvedő lírai én nem rest az öröklétet megcélozni, ezért nyavalyaűző ráolvasásokat terít magára, de ugyanakkor egy másik helyen ki is gúnyolja önmagát: „Célod, hogy örökké élj, / hosszabb távú terv, / minthogy életedben / megvalósítsd” (Elixír, 93). Az elkerülhetetlenül bekövetkező vég költői közelítései a kötet utolsó előtti három verse. Az Ébredés idején címűben a hátramaradó élettárs fájdalmas búcsúját ábrázolja, míg Az utolsó kertben szokatlan nézőpontból látjuk a haldoklást. Az eltávozó érzékszervei a körülötte lévő világ apokaliptikus összeomlását mutatják gazdájuknak, mert mielőtt az egyén meghalna a világ számára, a világ már nem létezik a haldokló számára. A harmadik vers, az Akkor vissza, ismét egy útmutatás az úton lévőnek. Ebben visszatér az korábbi motívum, amikor a tavaszciklus egyik versében a rokonok az újszülött számára azt kívánják, hogy az életben ne kérjen vagy várjon többet, mint amennyit kaphat. Ha e szerint az intés szerint él, amikor eljön az idő, könnyebb lesz hátrahagyni ezt a világot: „ha az esőben nem kívánod / a szárazságot, és a szárazságban / nem hiányolod többé a vizet, […] ha ezután / a szabadságot sem követeled senkitől, / akkor nincs több okod / visszatérni már” (101).
A kötetzáró vers ima, amit a test föld alá helyezésekor mormol ennek a különös, istennel vagy isten nélkül létező poézisnek az olvasóban megszülető papja.

Vissza a tetejére