Önvédelem; A trauma mint trauma
Önvédelem
Lassan-lassan elfelejtelek.
Nem tudom például a neved.
Hány éves lehetsz, az is titok.
Nem találom már a birtokot,
éveken át ahol laktatok.
Rám szólsz, és én feléd baktatok.
Zengő hangod sincsen már velem.
Szoknyád és hajad is színtelen.
Testtartásod megtört, egyenes?
Mint a túlfaragott ceruzának,
végül már csak szúrós hegye lesz:
nem maradt utánad, csak a bánat.
Nem panaszkodtam rólad soha,
szép, szerethetetlen mostoha.
Eltűnt már rólam kezed nyoma.
Múlt a múlt: nincsen bújnod hova.
Szőtt jövőmben nem lehet helyed.
Nem fest újra már emlékezet.
Mással is talán, mit énvelem:
mit műveltél, már nem érdekel.
Rettegés és halálfélelem,
maradt belőled mégis valami,
tőled van, de nem marad velem:
hisz el fogom magam pusztítani.
A trauma mint trauma
Milyen érdekes jelenség, hogy közhelyesen a boldogságot szeretjük emlegetni, mint amihez mindenkinek joga van, mégis úgy tűnik, a trauma az, ami mindannyiunk közös nevezője. A boldogságainkat féltve megőrizzük magunknak, a sebeseinket azonban előszeretettel mutogatjuk. De ez nem véletlen: a modern ember jobban megérti magát egy tragikus hős drámájában, mint egy romkom cukormázában. Ha tehát minden élet egyfajta történet, akkor abban a traumák nemcsak fordulópontok, hanem gyakran karakterformáló pillanatok is. De vajon mit árul el a társadalomról, ha a trauma elbeszélése maga is konfliktussá válik? Miért lett a trauma megírása egyszerre terápia, művészet és néha üzlet is?
A traumaírás jelentősége abban rejlik, hogy egyre gyakoribbak a személyes beszámolók traumatikus eseményekről, amelyek bár nem mindig irodalmi igényességűek, társadalmilag fontos folyamatokat mutatnak meg egyéni történeteken keresztül. Ezek a beszámolók nem feltétlenül alkalmasak irodalmi alkotásokként való befogadásra, de értékük abban áll, hogy lehetőséget adnak az egyénnek a trauma megélésére és feldolgozására, miközben a társadalomnak betekintést nyújtanak a traumák sokféleségébe és hatásaiba.
Maga az írás folyamata is kihívásokkal teli: az emlékezés, az újraélés és a megfogalmazás nemcsak a trauma ismételt átélését követeli meg, hanem a szerkesztés és az írásmunka is megerőltető, különösen azok számára, akik korábban nem foglalkoztak irodalommal. Ezért nemcsak a témák súlyát, hanem az új műnemben való alkotás erőfeszítéseit is érdemes értékelni.
Fontos azonban, hogy a személyes beszámolók ne kárhoztassák az irodalmi igényességet csupán sokkoló tartalmuk miatt. Az irodalom esztétikai és szerkesztői szempontból magasabb követelményeket támaszt, míg a traumaírás elsősorban a megértést és a gyógyulást szolgálja. A traumaírás tehát nemcsak a múlt megírása, hanem a trauma erejének csökkentése is: egyfajta palimpszeszt, amelyben az emlékek fájdalmát az írás folyamata írja felül, segítve az egyént a feldolgozásban és gyógyulásban. Ez a folyamat nemcsak terápiás, hanem társadalmi szinten is jelentős, hiszen a személyes történetek révén a közösség is tanújává válhat a traumák valóságának, és releváns reakciókat indíthat el, amelyek az író gyógyulását is támogatják.
Gyakran hallhatunk kifogásokat, hogy a traumaírás személyes történetei nem fiktívek, és ezáltal a nagy, közös fikciók, az epikus, társadalmi léptékű elbeszélések kiveszőben vannak. Szerintem jobb ezt úgy tudni, hogy az egyéni narratívák is tartalmaznak fiktív elemeket, hiszen nincs teljesen objektív elbeszélés. Ezeknek a kritikáknak a hátterében gyakran az a hiányérzet áll, hogy a prózai írások ne az egyéni, szubjektív élményekre fókuszáljanak, hanem a társadalom szélesebb rétegeit érintő, „nagy” történeteket helyezzék előtérbe. Pedig az egyéni elbeszélések ugyanolyan széles közönséget érinthetnek, csak nem monolit tömbként, hanem elszórt kis szigetek formájában, amelyek együtt mégis átfogó társadalmi képet alkotnak. A technológiai fejlődés és a közösségi élmények átalakulása miatt a nagy narratívák helyét sokszínű, fragmentált, személyes beszámolók veszik át.
Nincs fikciós mű szubjektív alakítás nélkül, és nincs személyes történet sem fikciós technikák alkalmazása nélkül: mindkét írásfolyamat ugyanazokat a szerkesztési, stilisztikai és narratív eszközöket igényli. A történetmesélés lényege a valóság szubjektív formába öntése, a tapasztalat poétikai megjelenítése. Így a fikció és a személyes beszámoló közötti határvonal elmosódik, és a prózai írások egyszerre szolgálják a társadalmi közmegegyezésen alapuló nagy történeteket és az egyéni, fragmentált élményeket, melyek által a társadalmi valóság sokrétűsége bontakozik ki. Ez a változás nem a fikció hanyatlása, hanem átalakulása a modern társadalmi és technológiai környezetben.
Számomra különösen fontosak az egyéni hangok és történetek: ezek segítségével „ismerkedem”. Más emberek, mikrovilágok bejáratai ezek az írások. Előfordul persze, hogy az olvasmányélményemet zavarja a szerkesztetlen, suta mondatok sora, de ezt inkább a kiadói hanyagságnak és a traumapornóval házaló, kapitalista profitéhség működésének tudom be. Az ilyen tartalmak sokszor nem a szerző személyes fejlődését vagy a közösségi gyógyulást szolgálják, hanem a sokkoló részletek látványos tálalásával kívánnak gyors profitot termelni. Ez azonban épp azokat az értékeket torzítja, amelyek a traumaírás lényegét képezik: az őszinte önreflexiót, a megértésre és párbeszédrevaló törekvést.
Mégis, ezek az egyéni narratívák – bármilyen formában jelenjenek is meg – értéket hordoznak, mert segítenek megérteni, hogy a trauma univerzális, ám rendkívül személyes jelenség. Ahogyan az írók szavakba öntik tapasztalataikat, az olvasók számára is lehetőséget teremtenek saját sebeikkel szembenézni vagy empátiát gyakorolni. Az ilyen írások társadalmi tükröt is tartanak: megmutatják, hogyan működik egy közösség, hogyan bánik az egyénekkel, és milyen új traumákat generál vagy örökít tovább.
A probléma szerintem nem a traumaírások gyarapodó, sőt talán túlságosan is gyarapodó számával van, hanem az olvasói fogadtatás módjával. A legzavaróbb a teljes empátiahiány, mely gyakran azzal a sommás véleménnyel párosul, hogy „ideje túltenni magunkat rajta”, pszichiáterhez kell fordulni, és az élet megy tovább. Nem ritka az áldozathibáztatás sem, ez nemcsak bántó, hanem mélyen frusztráló: arra ösztönzi az egyént, hogy nyomja el „rossznak” bélyegzett élményeit, hiszen – ahogy sokan mondják – mindenki átél kisebb-nagyobb traumákat, mégsem panaszkodik folyton, meg aztán az irodalomnak „nemesebb” küldetése van. Értem, amit sugallni akarnak: az irodalom képes a szépség, az igazság és a közös élmény kifejezésére, és nem minden olvasó vágyik terápiás szövegre. Ugyanakkor zavar, hogy az effajta „követelések” mögött gyakran elfojtott érzelmek és meg nem oldott traumák miatti érzéketlenség rejtőzik, tükrözve a véleményformálók saját, belső konfliktusait.
Még inkább provokatív, hogy ugyanazok, akik az egyéni traumák írásbeli feldolgozását elutasítják, a közös traumák felett szigorúan őrködnek. A Trianon-trauma például sokak szemében szentély, ahol tilos eltérni a hivatalos narratívától. Ez az ellentmondás jól mutatja, hogy nem maga a traumaírás a probléma, hanem az, ahogyan egyesek a traumák megosztását előítéleteik és elfojtásaik szűrőjén keresztül értelmezik.
Egyetlen olyan élményről sem tudok, amely végeredményben ne trauma lenne: a boldogságot alig különbözteti meg valami a depressziótól, ha a neurotranszmitterek működését nézzük. Az agyi kémiai folyamatok szintjén a dopamin, a szerotonin, az endorfinok és a kortizol egyaránt szerepet játszanak a pozitív és negatív érzelmek kódolásában. A boldogságélmény tulajdonképpen a jutalmazási rendszer aktiválódása, de az endorfinok fájdalomcsillapító hatása miatt paradox módon a fájdalom is okozhat örömérzetet. Ez ad magyarázatot arra, hogy a súlyosan bántalmazottak miért érezhetnek örömet traumáik újraélésében: az intenzív érzelmi ingerek intenzíven aktiválják a dopaminrendszert, és az endorfinok felszabadulása „megnyugtató” hatású lehet a túlélés során megtanult túlélési mechanizmusokból fakadóan. Hasonló jelenség bontakozik ki a társadalmi traumák, botrányok újraélésekor is, ahol a „fájdalomtudomány” beavatottjainak érzése és a kitüntetettség élménye ugyancsak aktiválhatja az agy jutalmazási rendszerét.
A traumairodalom vizsgálata nem választható el a pszichológia, a szociológia és a narratív elméletek eredményeitől. A pszichológiai kutatások szerint a trauma élménye gyakran töredezett emlékezetet hagy maga után, amely nyelvileg nehezen megfogalmazható. És ezeknek a réseknek az elfedéséhez vagy kitöltéséhez igenis valódi fikciós technikák szükségesek. Az irodalomnak ezért különleges szerepe van a trauma feldolgozásában: fragmentált narráció, több szempontúság és időbeli ugrások segítségével tükrözi a traumatikus élmény szétesettségét. Az, hogy ezeket a folyamatokat ki és mennyire képes rutinosan és kreatívan kezelni, már releváns, esetenként számonkérhető irodalmi minőségeket eredményez.
A trauma generációkon át öröklődik, amikor a túlélők fájdalmai tovább élnek leszármazottaikban is. Ezt a jelenséget számos mű tematizálja, rámutatva, hogy a múlt sebei nem gyógyulnak be automatikusan, hanem folyamatosan hatnak a jelenre és a jövőre. A kollektív traumák – legyenek azok történelmi események, mint a holokauszt, a trianoni békediktátum vagy az 1956-os forradalom – a nemzeti identitás és a közösségi emlékezet meghatározó elemei.
A traumairodalom nemcsak a múlt feldolgozását szolgálja, hanem aktív szerepet vállal a társadalmi párbeszédben is. Azáltal, hogy feltárja a tabuként kezelt, elhallgatott vagy elfeledett traumákat, hozzájárul a társadalmi igazságosság és az empátia kialakulásához. A traumatikus élmények irodalmi megjelenítése lehetőséget teremt a megértésre, a megbékélésre és a közös emlékezésre, amely nélkülözhetetlen a társadalmi kohézióhoz.
Hadd említsek egy személyes példát. A Kívülálló című regényem (2023) megírásakor a harmincas éveim traumáira fókuszáltam, és szándékosan alkalmaztam egy performatív írástechnikát: a szöveg nem csupán elmesél, hanem metaszinten olyan érzelmi reakciókat provokál az olvasóban, amelyekkel a főhős is küzd a regényben. Olyan ez, mintha prózában ugyanazt a dramaturgiát és hangulatot teremtenénk meg, amit a zenében vagy a filmben megszokott emocionális csúcspontoknál tapasztalunk, csak itt „csendesnek” vélt mondatok viszik át az impulzust.
A fogadtatás számomra csalódás volt: alig akadt 1-2 olvasó, aki felfogta a technika lényegét, többségük inkább primer, direkt olvasattal reagált. Kritizálták a szereplő viselkedését, javasolták, hogyan „lépjen túl” a traumáin, és engem is privát üzenetekben láttak el tanácsokkal. Ez a gyakorlat számomra rossz olvasási metódus: figyelmen kívül hagyja a performatív réteget, és egyszerű útmutatássá silányítja a trauma komplex élményét, az alkotás szándékos metahatását. Nem zárom persze ki a lehetőségét, hogy mindezzel tudat alatt számoltam. És talán valójában újra akartam élni a kizártság és mellőzöttség érzését – immár az olvasóktól elszenvedve.
A trauma – különösen, ha társadalmi tabukból tör elő, vagy lerombolja az addig hitt rendet – önmagában is traumatizálhatja a befogadót, ahogy azt az esszém címében is jeleztem. Az irodalom feladata azonban éppen az, hogy meglepetést okozva kizökkentse a megszokottból és végül a katarzis felé terelje az olvasót.
Vissza a tetejére