Erdő
/regénykezdet/1.
Ez egy nyári történet. Július közepén, szombati napon, a kocsmában rövid vita kerekedett arról, hogy sötétedéskor vagy inkább hajnalban érdemes-e felgyújtani Nóra házát. Nem is az ő háza. A földhivatalban nyoma veszett a tulajdonlapnak, és a faluban sem akadt ember, aki emlékezett volna, kié volt. Valaha szép lehetett. Három szoba volt benne: kettő elöl, egy hátul, a konyha mögött, meglepően nagy. A gerendák tartottak még, de a padló süllyedt, a falak mállottak. Lakható volt, mégsem lakta senki. Mígnem egy hétfői napon, a déli busszal megérkezett a nő – szőke, magas – két kislánnyal, négy bőrönddel, és célirányosan a házhoz mentek. Nem köszöntek senkinek. Őket se merte kérdezni senki.
A ház a domb oldalán állt, szokatlan helyen, az egyetlen volt ilyen magasan. A többit a völgyben építették, ahol érdemes, a patak közelében, védve a szelektől.
– Nem véletlen, hogy abban vágták el az Evelin torkát.
Az emberek egymásra néztek a kocsmában, mint akiknek csak most esik le valami a ködös fejükben.
– Az nem lehet.
– De, mondom, az anyám életére…
Elküldték az asztal mellett gubbasztó Péterkét, kérje el Ilontól a fotót, az ő lánya volt Evelin. Nem saját vére, örökbe fogadott. Ilonnak nem lehetett saját, de ha lehetett volna, akkor sem akad férfi, aki… Nem akartak Ilonról rosszat mondani, hiszen csupa szív asszony volt, csak legyintettek, ahogy ezt megbeszélték.
A gyerek szaladt, addig a sörözgetők nem szóltak egymáshoz, csak felhajtották a maradék sörük, aztán mentek a pulthoz, kérés nélkül kapták a következőt. Mire kiürültek a korsók, visszaért Péterke. Mind egy asztalhoz gyűltek, letették a közepére a szakadozott, fekete-fehér fotót, mindenki lássa – kisebb volt, mint egy pikolóalátét.
– Az ott én vagyok, az a kislány… – mutatott a képre Anita, aki kíváncsiságból kijött a pult mögül.
De nem hederítettek rá.
– Ez feltűnően hasonlatos. Észrevehettük volna ezt hamarabb is…
– Miért? Változtat ez valamin?
A férfiak fejükkel jelezték, hogy nem, nem változtat. Hiába hasonlít Nóra az elvágott torkú Evelinre, akkor is rá kell gyújtani a házat. Abban maradtak, hogy kora reggel talán jobb lesz. Disznót is akkor vágnak.
Amikor Béla másnap reggel még az ágyában fekve kinyitotta a szemét, ketten is álltak előtte. Péterke, a fia izgatottan toporgott, és mellette állt Öcsi is, aki valójában egy szőrös, darabos férfi volt már, a nevét régen másra kellett volna cserélni.
– Már öt óra – suttogta Péterke, mintha nem akarná felébreszteni az apját, pedig hozzá beszélt.
– Te nem jössz – nyögte ki Béla, miközben kikászálódott az ágyból.
– Jönnie kell – jelentette ki Öcsi. – Tanúnak.
Béla úgy nézett rá, mintha hülye lenne: minek ide tanú, főleg egy tizenegy éves gyerek, az ő fia. Kávét akart inni, de úgy döntött, jobb lesz, ha siet, neki kell odaérnie Nórához elsőnek, az ő benzinével fogják lelocsolni a házat. A benzineskanna már ott is lógott Öcsi kezében.
– Te hülye vagy? Behozod a házba? Mi van, ha itt gyullad meg?
– Nem fog.
Péterke közben kiszaladt a konyhába, még meleg kávét hozott az apjának, igya meg gyorsan, induljanak már.
Hiába igyekeztek, ők érkeztek a domboldalra utoljára. Nagy pusmogás volt, érezhető volt, hogy hamarosan vita kerekedik, ha nem csitítja le az ott álldogáló embereket valaki. Amikor észrevették Bélát, elcsendesedtek, hadd lássa, mi történt.
Nóra háza romosabb volt, mint valaha. Cserepek zuhantak le a tetőről, és több helyen ujjnyi vastagságú repedés volt a falain, végig az aljától a keresztgerendákig. Nóra a lépcsőn ült, mintha már várta volna a látogatókat. Széttett lábakkal ült, mint valami segédmunkás. Nem szólt semmit, csak bólogatott, hogy láthatják, ez van, most csináljanak valamit. Felkelt, a csodálkozástól megdermedt Bélához lépdelt, és kiverte a kezéből a benzineskannát. Elfolyt a benzin, gyorsan beitta a domboldal humuszos földje.
Nóra visszaült a lépcsőre.
Béla nem törődött vele, a házat bámulta. Az épület gyomrából egy hatalmas fa nőtt ki. A lombjai a tető felett magasan, mintha mindig ott állt volna, pedig tegnap még nyoma sem volt. Furcsa fa, mintha húsz karja lett volna, némelyik imádkozott, mások lemondóan lógtak, de volt egy csupasz gally, aminek csak a végén volt sűrű levélzete, mintha az lenne a tenyere. Abból kilógott egy aprócska gally. Nem lehetett máshogy látni: mutatott valamire. Béla közelebb ment, hogy láthassa, mire. A szemben lévő dombon álló templomra, ami felett sűrű, mocskos fekete felhők gyülekeztek, pedig ezen az oldalon erősen sütött a nap.
– Mi közöd neked a templomhoz? – förmedt Béla Nórára.
Nóra megvonta a vállát.
– Remélem, semmi.
– Apa! – Péterke rángatta meg az apja nadrágját. – A barna szemű lányok és kék szemű fiúk... – Az apja lepisszegte.
Nóra két lánya sétált ki a házból, ők is szőkék voltak, és csoda szépek, tudták is magukról. A szemük barna. Péterkéé meg kék.
Nórának az ikrek megszületése előtt már volt egy lánya. Tizenhárom évesen szülte meg, és azonnal állami gondozásba is adta. Vagyis a nevelőszülei adták, akikhez a szülei bebörtönzése után került. Huszonhat éves korában találkozott a lánnyal újra, aki akkor már szintén terhes volt, és ugyanúgy esett teherbe, mint ő. Egy időre elvesztette a valósággal a kapcsolatot, tanyára költözött, sorstalan emberek közé, ahol pár év múlva szerelmes lett, teherbe esett. Akkor szülte meg a kétpetéjű ikreit, Editkét és Annácskát. Amikor azok tizenegy évesek lettek, elmenekült velük, ide, ebbe a házba, a domboldalra, nehogy velük is megessen, ami korábban vele és az első lányával. Nem hitt Istenben, tehát az ördögben sem. A világra haragudott, hogy nem vigyáztak rájuk. Ő viszont vigyázni fog a saját lányaira.
– Most már takarodjatok innen! – szólt Nóra, kicsit megemelte a hangját, de nem érződött benne félelem vagy izgatottság.
Az emberek először mozdulatlanul álltak, a fa látványa még mindig bénítóan hatott rájuk. Aztán lent, a főúton felvillant a környék egyetlen rendőrautója, és rövidet vijjogott a sziréna.
– Igen, én hívtam – szólt Nóra, és meg sem várva, hogyan reagálnak az emberek, beterelte a lányait a házba.
Az emberek tétován néztek egymásra. Valaki megindult, a többiek pedig lassan követték – némán, mint akiket vezényszó helyett valami belső, ismeretlen parancs mozgat. A fa koronája egyértelműen a templom felé hajlott, mintha mutatná az utat.
A rendőrautó megállt a domb aljában, ameddig a betonút tartott. Középkorú, izzadt férfi szállt ki belőle. Felgyalogolt az ösvényen Nóra házáig. Amikor meglátta a fát, egy pillanatra megtorpant.
– Már elmentek? – kérdezte a nőt.
Nóra bólintott, és a falu felé nézett, ahová az emberek már libasorban vonultak.
– Nem bántottak? – kérdezte a rendőr.
– Kinőtt ez a fa. És most oda megy mindenki – mutatott Nóra a templomra.
A rendőr még egyszer rápillantott a fára, majd szó nélkül visszaindult a kocsihoz, hogy a menet után hajtson.
Az atya nevét senki sem tudta. Huszonéves fiú volt, akinek elég volt havonta egyszer borotválkoznia. Büntetésből helyezték a faluba, meg nem is tudtak vele mit kezdeni: nem volt hajlandó belépni egyetlen templomba sem. Készséggel elmagyarázta, miért, ha rákérdeztek, de nem lehetett érteni teljesen, Jézusra hivatkozott. A miséket a szabad ég alatt celebrálta. Rossz idő esetén a hívők bent ültek, ő meg az ajtón kívülről szónokolt, akár eső, akár hó hullott. A padsorokat meg is fordíttatta, ne háttal üljenek neki az emberek.
Az atya kint ült, egy közeli fa tövében, és a Bibliát olvasgatta, amikor a menet odaérkezett. A rendőrautó már ott parkolt a ravatalozó mellett, üresen.
Mosolyogva nézett fel rájuk, biccentett, várta, hogy mondják, miért jöttek.
– Látta a fát, nem?
Az atya bólogatott.
– Egy csoda, nem?
Az atya kételkedve ingatta a fejét, de továbbra is szélesen mosolygott.
– Minden az – szétnézett, milyen szépek a fák, az ég.
– A fa gallya egyenesen a templomra mutat.
– Érdekes.
Az atyát nem zökkentette ki semmi a nyugalmából.
A vészjóslóan csendes csapat mögött megjelent a rendőr is. Szigorú volt a tekintete, már-már haragos.
– Csoda vagy nem csoda… Azért mentetek oda, hogy felgyújtsátok a házat.
Az emberek felé fordultak, és méltatlankodva figyeltek a rendőrre, mit értetlenkedik, hiszen tudnia kell, nem tehettek másként.
– Mi mást tehetnénk?
– Ezt nem!
A rendőr lezártnak tekintette a vitát, indult az autója felé, de megtorpant, és megszólította az atyát.
– Az a fa tegnap még nem állt ott. Ilyesmi nem szokott történni.
Az atya az égre nézett, mintha az Istenre tekintene, és szélesen mosolyogva válaszolt:
– Kiszámíthatatlan.
A rendőr a fejét ingatta, hogy nincs ez így rendben. Végignézett a kis csődületen, igyekezett egy rövid időre minden egyes tekintetet elkapni, jelezni akarta, hogy figyeli a társaságot.
– Hamarosan nagy zuhé lesz – figyelmeztette az embereket, aztán beült az autóba, és lassan lehajtott a templomdombról a frissen felújított, keskeny betonúton.
Másnap új méltóság érkezett. Négy fekete kocsi állt meg a ravatalozó mellett, a másodikból szállt ki az idős, magas termetű püspök. Nagy kísérettel jött, mind öltönyös, lomha emberek. Mintha a fél hivatal érkezett volna a városból. Volt köztük két testőr is, de azok diszkréten hátul maradtak, nem hitték, hogy valódi veszély fenyegetné a védencüket. A püspök titkára csak egy pillantást vetett a templomra és az árnyékában üldögélő fiatal atyára, a szemben lévő dombot kereste, és amikor megtalálta Nóra házát, arra mutatott, hogy a püspök is lássa a házból kinőtt fát. A lombjait erősen mozgatta a szél, onnan is látszódott.
A püspök a csodák értője volt. A világ minden földrészén járt már, és saját szemével tapasztalt sok földöntúlinak tűnő jelenséget. Nem az volt a feladata, hogy megcáfolja azokat, nem is az ellenkezője. Komoly arccal, hosszasan nézte Nóra házát, a homlokát ráncolta, de nem az aggodalomtól, erősen gondolkozott.
A fiatal atya lépett a közelükbe, igyekezett leplezni örömét, nem sok sikerrel.
– Püspök úr! Vártam!
A püspök nem köszönt, viszont tetőtől talpig végigmérte a papot.
– Cserélje le ezt a… fehér öltözéket. – És mivel látta, hogy a férfi nem érti őt, hozzátette: – Feketére.
– De azon nem látszódik meg olyan könnyen, ha bemocskolódik.
A püspök szélesen, nyájasan elmosolyodott:
– Pontosan.
Az atya megértette az üzenetet, el is komorodott. Összehúzta a szemöldökét, és most már kritikus tekintettel mérte végig a társaság minden tagját. A püspök ügyet sem vetett rá, újra a távoli fát vizslatta.
– Az tegnap nőtt ki… Ma reggelre viszont kinőtt egy a templom közepén is – szólt szinte közönyösen a fiatal pap, tudta, hogy jelentős dolgot mondott.
Elégedetten nyugtázta, hogy a püspök hirtelen megfordult, és rémület villant a szemében. Igaz, csak egy pillanatra.
2.
Miután elrohant tőle Péterke, Ilon kiborította a szőnyegre a doboz tartalmát, amiből kikereste Evelin régi, szakadozott fotóját. Whiskey-t töltött magának. A férje szoktatta rá, londoni fickó. Az a fajta, amelyik lenézi az amerikai whiskey-kultuszt, lelketlen kapitalistáknak tartva az egész újföldi bagázst. Ő a valódi szabadság híve volt, az eszméé, nem a profitot szagolta a dolgokban. Szabadság alatt nem azt értette, amit a tévék hirdetnek. Ő azt szerette, ha az ember ki tud sétálni egy rétre, térre vagy toronyba, és nem kérdezik meg, mit akar ott.
– You don’t drink whiskey, you contemplate it!
Ilon elmosolyodott, ahogy ez eszébe jutott. Most azonban nem kortyolt bele az italba, hanem a halomnyi fotóra öntötte. A kis szőnyeget négy sarkánál fogva gondosan összehajtotta, kivitte az udvarra, és ünnepélyesen meggyújtotta egy gyufával. Elege volt már a múltból. A veszteségeinek nyomaitól is megszabadult végre. Már csak az maradt, hogy elmondja az embereknek, miért is hagyta több mint harminc éve már, hogy a lányát, Evelint megbüntesse a falu, pedig szedett-vedett csürhének tartotta őket. Ma már nem engedné. Végignézte, ahogy porig ég a szőnyegbe csomagolt sok fotó.
Vissza a tetejére