(regényrészlet)

Pesten kerül először a szemem elé a gyertyás és a lánya, és ez nem tegnap volt. Johanna még gyermek, de már táncol. Guldnak bezzeg olyan a lábbelije, mintha valami durva fatönkbe dugta volna a lábát, meg-megbillen a teste, ahogy lép. De talán tánc az is. Mindig is kedvelem Budát. Kedvelem Budának a Dunához közel eső oldalát, a bokrokkal és hajlongó fákkal kísért partot, szeretek ott végigsétálni, ám ha hullámozni kezd alattam a föld, attól mindig rossz kedvem lesz, elbizonytalanodom. Fölfelé ritkán kaptatok. Csak bámulni szeretem a domboldal mulatságos gőgjét, az orgonabokrok tavaszi lobogását, a platánok és a hársak feleselését, s legfőképpen azt, hogy a házak, a budai viskók füstje sokáig nem száll el, hanem a dombok oldalát párnázza tele. Magam alá húzok egy üldögélőalkalmatosságot, rönköt vagy ládát a poros pesti oldalon, megnyitok egy flaskát, hátam mögött terül el az üres, fákat, bokrokat és füzeseket alig megtartó végtelen síkság, és sokáig nézem Budát. Ezt szeretem. Szeretek átnézni a másik oldalra. Egyszóval a budai oldalon, a várban van dolgom akkor, hogy micsoda, abban már bizonytalankodik az emlékezetem. De nem feledem, hogy a várban eljuthatok a királyi palotába is, melynek egyik mellvédjéről elém tárul az élénk Rácváros, egyenként látom az apró, fegyelmezetten sorakozó, egyforma házakat, a köztük futkározó szerbeket, látom a szőlődombokat, és láthatom a Vízivárost, hol néhány tehetősebb építmény emeltetett már, majd pedig a még mindig romos, sérüléseit kitartóan őrző palotában bóklászva megmutatnak nekem egy termet, ami a negyedszázada megesett nagy ostrom idején a maradék török helyőrség végső menedéke, egy nagy, díszes, boltíves terem lehetett, napokig védik, napokig tartják, míg a fal másik oldalán a császári erők sokáig hasztalan próbálkoznak a betöréssel. Csupán egyetlen fal választja el őket. Egy fal csupán, egy semmiség. Ez tetszik nagyon. Dolgom végeztével visszaladikozom Pestre, ami kicsiny falu akkor, kikötővel, hivatali épületekkel és fogadókkal, megjegyzem, mostanság, bő tizenöt évvel később se túl terebélyes, és a népessége sem számottevő.

Az biztos, hogy a pozsaveráci béke éve van, ezerhétszáztizenkettő, tikkasztó nyár, a darazsak kövérre híztak, a vetés megégett. Nem kevés remény mutatkozik arra, hogy Európa keleti fele visszatér végre a keresztényi eszmékhez, és Allahnak síppal és nyikorgó dudával duhajkodó népe visszakushad. A békekötés tárgyalásai alatt számtalan följegyzést, elemzést és értékelést kellett áttekintenem a kancellária megbízásából. Nem ellenemre való munka, bár csekély időm marad akkoriban a költészetre. Viszont gyertyára van szükségem. Méghozzá erős, karvastagságú gyertyákra, melyek szolgálnak annyi fénnyel, hogy ha tekintetemet a sorok közé, mint valami labirintusba, beleengedem, a szavak közt megbújó legkisebb értelmezési árnyalatot vagy ellentmondást is észlelhessem. A szó, ha nem költészet, még nagyobb ravaszságot mutat. A költői szó csak magának ravasz. Magáért veti a cselt. Magáért ragyogtatja a furfangot. Az élet beszéde azonban az életen magán akar kifogni. A költészet a halált akarja becsapni, mint holmi Seherezádé. A hétköznapi szó viszont az életet. A ravaszságot tehát fénnyel és még több fénnyel próbálom leleplezni. Nappal semmirekellő vagyok, én, a Taligás, az elmém tompa, testemben lustaság fészkel. Meg úgy el tudom nézni azt, ami van, fűszálat, házat, lassan a semmibe úszó felhőt, Budát, Pestet, Bécset. Naplemente után, az éj eljöttével élek igazán, akkor írok, akkor silabizálok, akkor forgatom magamba a mondatok esszenciáját. Ezért kellenek a gyertyák. Nem az árnyékos fejezetek és részletek, nem a kevésbé kitisztogatott feleletek, nem a sarkokban, repedésekben és mélyedésekben reszkető homály érdekel. Én azt akartam tudni, hogy a megállapodások, a kötelezettségek és a vállalások áttetsző struktúrája miféle kiskapukat, megengedő, de nem feltétlenül szembeszökő lehetőségeket ad. Addig nézem az áttetszőt, míg el nem homályosodik. Tükör által homályosan, hát persze. Csak az igazán erős engedhet a gyengeségnek, csak a hibátlan mutathat hibát.

Aztán ahogy egy délután hallom a meg-meglóduló szelet, az ablaktámlák csapódásait, egy komótos kocsi zörgését, arra gondolok, nem egy alkalmi szolgámat vagy a helyi mindenes fiút szalajtom el gyertyákért, hanem, hogy levegőzzek és testem tornáztatásával másféle benyomásokat is szerezhessek, mint amikor csak az elmém működik és a lelkem vacog, magam indulok útnak. A kapust kérdezem, tud-e ajánlani valami jóféle gyertyást, olyan mesterembert, aki nemcsak megvilágít, de láttat is. Nagydarab fickó, zsírtól fénylik az ábrázata, csodálkozik nagyon. A száját tátja. Némi fejvakargatás után Guld nevét szuszogja ki magából. Guld, a sánta gyertyás, aki mellett táncoló szél jár, nevetik a csenevész fák, pedig ők csak állnak. Guldot boldog és boldogtalan ismeri errefelé. Széles karlendítésekkel irányít a gyertyás szálláshelye felé. S ahogy haladok a Duna mellett futó poros kis utcákon, arra gondolok, valami jó történik velem. Félek. Harisnyás, fodros gallérú németek lófrálnak a parton, csatos cipőikben kimérten sétálgatnak. Idegenek még, de máris otthon akarják érezni magukat. Úgy tesznek egészen. Fekete, hatszögletű kalapok billegnek a fejükön. A vízen gúnyosan kotyognak a ladikok, némelyikből kifénylenek a halpikkelyek. Először azt hiszem, nagy madár száll utánam, óriási sirály talán. A szél könnyedén kapott föl valami fehérséget, forgatja odafent önfeledten. Kis hunyorgás után értem meg, egy elszabadult ing csupán, de barna foltokkal tarkítva, amikről azt kell megállapítanom, hogy vér. Talán már nincs az élők sorában a gazdája, ám a vére száll. Nem akar elállni a gazdátlan ing tánca, mintha ott, a szeleknek és a légáramlatoknak ebben a titkos kereszteződésében soha nem szűnő, folytonos légi karnevál lenne. Aztán megszomjazom arra a gondolatra, hogy ami hibásan születik meg, hogyan léphet mégis, hogy így mondjam, a tökéletesség útjára, mert bárki odaléphet, bárki tökéletlen, hibás és gyarló, akármelyik kis selejt. Ez az ing. Hogy táncol! Lehet-e szebb tánc az övénél? Pedig gazdája nélkül, csak a vérével teszi. Akkor rám nyikorog, mintha nevetne rajtam, egy cégér, csinos söröskorsót festettek rá, a korsóra természetesen habot. Ezt a korsót egy kéz tartja, amit könyökben vág le a cégér rozsdabarnította széle. Csikorog a német sörfőző ajtaja, mint a fölriasztott lélek. Köszönni se tudok, azonmód mulatságos helyzet tanúja leszek. A kötényes mester durva faragású falócán ül, és egy kisfiútól magyarul tanul.

Herz? Szív.

Seele? Lélek.

Ich. Én.

Sende. Bűn.

Bólintok, valóban, az alapoknál kell kezdeni.

Lassú nyakmozdulattal nézek körbe. A sarok homályában két alak üldögél. Rájuk fölfigyelek nyomban. Még nem tudom kivenni, miféle szerzetek, ahhoz nem elég a fény a hosszan elnyúló, súlyos gerendák alatt. Közelebb lépek. A sörfőző abbahagyja a stúdiumot, de még elmorogja, hogy nem, nein, igen, ja, majd a gyereket ronggyal meglegyinti, hogy szaladjon most már. Felém fordul, nyájas mosollyal kérdezi, mivel szolgálhat.

Sört kérek, a legnagyobb kupával.

Ennyi, uram?

Valami erősebb?

Bólint.

És fényre lenne szükségem, mondom még.

Úgy értem-e, hogy világosítsa meg a helyiséget?, és lapos pillantást vet a sarokban ülők felé.

Úgy értem, magyarázom kelletlenül, hogy gyertyákra lenne szükségem. Egy bizonyos Guld gyertyaöntőt keresek, aki, tudtommal, a szomszéd házban él. Itt nyílt műhelye néhány éve. Itt kereskedik.

A kocsmáros elém teszi a sört, a könyökével töröli föl az aláfutott, foltokban pukkadozó habot. Majd újra a sarok felé pillant. Hogy oda kellene fáradnom, mondja halkan, és szív az orrán.

Odafáradok.

Guld ül ott, a sarokban, mellette fickándozik egy gyermek. A kislánynak olyan a szeme, mint az orosz pálinkában áztatott szőlő, könnyű tekintet nehéz fénnyel. Guld is sört iszik, hozzá valami sötét színű töményt. Enyhén, de jól láthatóan remeg a keze. Azt olvasom le az arcáról, hogy valami mély, régi fájdalmat hordoz a lelke. Nincsen jó bőrben. A kislány megragadja a korsót, belekortyol. A száján maradt habot Guldra prüszköli. Az megsimogatja a gyerek buksiját.

Mit kíván, uram?, kérdezi Guld, a gyertyás.

Fényt, mosolygok.

Akkor a nappal kellene beszélnie. Jobb esetben a csillagokkal, olyan rekedt a hangja, mintha reszelővel dörzsölték volna a torkát. A kislány szőlőszeme csillog, incselkedik velem.

A napok, a hold, a csillagok, így én, nem csinálják a fényt, uram, hanem adják. Nekem olyan emberre lenne szükségem, aki csinálja. S nem akárhogyan csinálja.

Néhány percen belül az utcán járunk. A gyereklány szorongatja Guld kezét, mint ember markolja a fakorlátot a szakadék fölött. Helyes a pofikája, két piros kis alma. Míg ugrándozik, a hosszú, fekete haja a hátát verdesi. Guld úgy billeg, mint valami hajó, rövidebb jobb lába a teste alá hajlik. Jókora zsákját, ami a hátán púposodik, mintha levágott emberi karokkal tömték volna ki. Furulyaszót hallok, valaki dobot püföl. Utcazenészek bukkannak elő, két ágrólszakadt, vigyorgó alak, máris Guldéknak bűvölik a muzsikát. A kislány elengedi Guld kezét, tesz néhány lépést, majd táncolni kezd a porban. Olyan volt a fehér bokája, mintha lisztes vájdlingban álldogált volna eddig. És most itt el is hallgathatnék. Sokat gondolkodtam és töprengtem ezen, elmém természetének összes adományával igyekeztem megtalálni azokat a kifejezéseket, melyekkel e táncot részrehajlás nélkül, pontosan és hűen leírhatnám. Hogy elmondhassam, ez a tánc micsoda tánc volt. Eszembe jut Euripidész. Valahol azt mondja, milyen sajnálatos, hogy a dolgoknak nincs nyelvük. Mert így helyettük az ember beszéli el, hogy kik ők. De hát nem nyelv maga a tánc is, ahogy nyelv a mutogatás, a grimasz, a mozdulatlanság. Kár az okoskodásért. A lényeg az, nem érzem kellőképpen fölvértezve magam arra, hogy szavakkal illessem azt a táncot. Az a kislány táncolt, ez kétségtelen. De e táncot szavakkal ki nem fejezhetem. A táncot el nem táncolhatom, pedig ez idő tájt még, s míg nem hasogatott a lábam és a derekam, a táncos mulatságoktól magam sem tartózkodok. Amikor a zene abbamarad, Guld néhány vastag gyertyát kihuzigál a zsákjából, a zenészeknek nyújtja őket. Azok megilletődve hajlonganak, szorongatják a vastag, fehér karokat, aztán elnyeli őket a porból vont szürke függöny, ami az utcán végigleng. Guld Johanna olyan veszélyes, mint az átok. Mert az is visszahull, vagy megfogan. Guld felém fordul.

Följön az úr szerény lakomba?

Szeretném megnézni, hogyan csinálja, bólintok.

És Guld egyáltalán nem ellenkezik, talán még meg is könnyebbül, és aztán palackokat rakosgat egy kis faasztalra, int, csak szolgáljam ki magam, majd fütyörészve készít előttem gyertyákat, kezeli a faggyút, kanócot, hunyorogva, a szájára nyalva porciózza a mélyszürke arzénport. Lánya meg táncolgat mindeközben, abbahagyja, libben újra. Úgy fordul, hogy annak hangja nincsen. Mondom, gyönyörű átok. Dúdol, hullámot lágyít a testéből, a fésűért nyúl, unottan húzgálja a fürtjeit. Még azt is megengedi a gyertyás, hogy készletét megtekintsem, illetve megláthassak olyan kevésbé föltűnő, mégis jelentékeny sajátosságokat a gyertyáin, amelyekből aztán következtethetek. Johanna nevetgélni kezd. Az egyik gyertyát forgatom. Guld bólogat, nézzem csak, nézzem. Mint aki magától ajánlja föl, hogy tudjam csak meg, ő, Guld gyertyakészítő mester, valójában hírekkel s egyéb emberi hívságokkal is kereskedik. Mert miféle gyertya az olyan, még ha gyerekkar-vastagságú is, aminek faggyújába nem kerül kanóc. Amit nem lehet meggyújtani. S amit ha megkopogtat az ember, másféle hangot ad, mint a kanócos. Mert persze belül üreges. A kanócos gyertyák a kanóc nélküliekkel vegyítve kinek tűnnének föl? Miféle ellenőrzésnek szúrna szemet az efféle különbözőség?

Guld Johanna hirtelen fölsikolt. Elsápad, székre rogy. Idős lesz az arca hirtelen, nem ötéves.

Mi baj, mi baj?, az apja máris rohan hozzá.

Az az ember, mutat rám, rosszat akar velem!

Szinte sikoltja, nyála is fröcsög.

Guld megcsóválja a fejét, székre rogy, nem, nem, Johanna, az az ember nem bánt téged. Ő nem fog téged soha bántani. Más akar téged.

Nem ő, apácskám?

Nem ő, Johanna, de én megvédelek, bármitől megóvlak, szól Guld, s visszalép az asztalához. Még mindig dolgozik, egészen a munkába merül, görnyed, Johanna meg csak ül, tűnődve saját ijedelmén és látomásán, míg a gyertyás egyszerre felém fordul, és azt suttogja, bizalmasan elárulna nekem valamit. Nem értem, honnan e váratlanul támadt bizalom. Nem tudom, mivel szolgálhattam rá. Róla van szó, Guld Johannáról, mutat az apa a lányra, akinek már le-lecsuklik a feje. Majd hozzálép, emeli, s ölben viszi a szobájába. Viszi a sánta a táncot. Viszi a csúf a szépet. Viszi a hibás a hibátlant. Guld csakhamar visszatér. Könnyű sóhajtással megadja magát az egyik gyertyája. Az elvesző fény után füst imbolyog. Guld elmosolyodik, mint aki fokhagymát rág, aztán csak azt mondja szórakozottan, hogy sokáig inkább csak sejtette, aztán hitte, végül már tudja is, csak mert a tudás mindig előbbre való, mint a hit, hogy a lányába, Johannába szerelmes az Isten.

Jólesne fölnevetnem. S hogy ne tegyem, a kupám után nyúlok. Ahogy lenni szokott, a sokadik keserű már nem olyan keserű, mint az első.

Miből gondolja ezt a gyertyaöntő?

Guld bizony jelekből gondolja.

Miféle jelekből?

Olyan jelekből, hogy…, elhallgat.

Csak egyet mondjon, Guld mester, egyet.

Forgatja a poharát, tűnődik.

Hát hogy a sántasága.

Mert mi van a sántaságával?

Hogy amikor Johanna született, őt lesántította az Úr.

Egyik napról a másikra?

Valahogy úgy. És még történt valami. A lány születésébe belehalt az édesanyja. És a vajúdás alatt az utcán táncolt egy részeg, kék reverendás pap, és ahogy ezt elmondja, önt magának bort, lehúzza, önt újra, és lehúzza azt is.

Ahogy hazafelé ballagok, azon gondolkodom, Guld képzelete valóban mindenekfeletti. Kék reverenda?! Ki hallott már ilyet?! De miért fél tőlem Johanna? Mit lát? És lát-e a tánc? S ha lát, a jövőt látja-e?

***

Elintézek néhány apróságot, be kell szerezni kerékzsírt, illetve a taliga egyik karját megkalapáltatom. Ahogy a minap elhelyeztem a hasában egy zürichi szállítmányt, Catullus-nyomatokat, melyek között sok szép, szomorú Lesbia-dal dúdolgatott, meg aztán Vergiliust és Ovidiust, valami német verselést több tekercsben, illetve néhány kemény fedeles, díszes kódexet, s megemeltem, nagyot reccsent a fa. Mintha a szívem reccsent volna meg. A fiatal kovács, kihez vasaltatni viszem, néha a föld felé görnyed, vért köp. Nyújtok neki egy almát, köszöni, s bár hevesen kapkodja a levegőt, harapja máris. Hogy harsog a gyümölcs húsa, rágja vidáman, az almán meg ott marad a fognyoma és a vére. Veszek egy hamis arannyal futtatott firenzei látcsövet is, Poccoló típusút, sokáig forgolódok vele, már a hátam is fájdul, végül nem hiába teszem, mert az egyik polgárház ablakában megpillantok egy fiatal nőt, aki a mellei állását igazgatja önfeledten. Ujjai a selymet átütő bimbókra tévednek, és simogatják. Aztán az égre néz, és azt mondja, leolvasom a szájáról, hogy istenem. Nevetek. Leszállítok néhány mocskos rajzot, Villont, egy fickó Bosch-másolatokkal traktál. Szerzek tőle arab rajzokat is, az ördög igen mulatságos, szarva van, kövér és bárgyú. Majd ahogy egy ilyen sűrű, sok tárgyalással és vitatkozással terhelt nap után, mit fafejűekkel és mohó könyvesekkel folytatok, hazatérve még a csizmáimat se lökhetem az ágy mellé, már kopogtatja ajtómat a szállásadó asszonyom, Paulina. A tojást mindig úgy süti ki nekem, hogy folyékony maradjon a sárgája, csak hogy elnézhesse, hogyan mártogatom meg benne a kenyér keményebb héját. Különösebb teketória nélkül arra kér, hogy olvassak neki. Még csak kislányos pírt sem engedett az arcára, ahogy ilyenkor szokta.

Mit olvassak?, tudakolom meglepetten, de ez csak a szokásos incselkedés és előkészület része, mert már simítom a mellét, ellenőrzöm a feneke gömbölyűségét. Költeményeket olvassak, mint a legutóbb, mikben angyalok voltak, amik a szépségről, a bájról, a kellemről szóltak, és amikben megvalósult a szerelem.

Úgy mondja, Paulina, megvalósult?

Volt bennük baszás, buta Taligás, szól most már pirulva, és én imádom ezt, hogy nem köntörfalaz. Előveszem tehát Machaut-t, azt a bizonyos versét, melyben van ez a két sor, hogy: A költő a lány szolgája lett. Mert hol fehéren, mint a liliom, hol pirosan, mint a rózsa, tündökölt előtte…

Hogy a szolgája vagyok?, búgja Paulina, a nadrágommal babrál, oldja a bőrfűzőt. Dolgos ujjak, töredezett körmök, almaillatú lehelet. Milyen elszántsággal és odaadással ügyködik. Vagy nem is az, hogy ügyesek az ujjai, hanem hogy tudják a dolgukat, ami semmiképpen nem elhanyagolandó képesség, mert micsoda ajándéka az életnek, hogy tudunk annyit, amennyi éppen szükséges, nem többet és nem kevesebbet. S míg fennhangon olvasok, mert ő a betűvetés tudományához annyit ért, mint madár a szántáshoz, de a széphez ilyen utat talált, jó lesz nekem. És bizony jó lesz neki is. Ez afféle, a szépséggel közvetlenül kacérkodó rejtély.

Elolvasok egy pecsétes kis antik epigrammát, a szívverése szaporázni kezd. Előadok egy újabbat, mondjuk egy okcitán trubadúr versét, izgalma hevesebb. Megint másikat silabizálok, egy reneszánsz dalt talán, már mozog a csípője, fel és alá tologatja magát, és a levegőt is úgy szedi, mintha kevés lenne neki a vihar tüdeje is. Kevés is lesz. Mert végül hosszú sikoltással elfogy, hogy csak kapkod utána. Egy ilyen remek, kedves és meghitt párzás után lassan visszaereszkedik, kissé nehezebb lesz az ég. Úgy tudom különben, hogy a férfimag hidegebb, mint az ember teste. Ám amíg kifelé dohog, míg napvilágra vagy női ölbe jut, hasra vagy arcra fröccsen, már forró, mint a kovácsok vöröslő vasa. Hogy talán ilyen a szavakban formát kapó nyelv is. Lehetőség. Alapvetően nincs is. A nyelv semmi, míg semmi a lélek, míg a méhben meg nem történik az univerzális csoda. Van-e szerszám, míg nem használják? Kalapács, véső vagy akasztófa? Van, mert hogy csinálták, kalapácsnak, akasztófának csinálták őket. Ideájuk megvolt a megvalósulás előtt. De a nyelv? Volt-e a szó, míg legelőször ki nem mondták? Volt-e a történet, mielőtt meg nem történt? Volt-e a történet, mielőtt el nem mesélték?

Paulinára mászok, hogy baszhassam.

Ne félj, Taligás, suttogja.

Ne félj már annyira!

Látni a tanulatlan, az élet által annyiszor próbára tett Paulinát, kinek a férjei, ha jól emlékszem, kettő a számuk, tudomásom szerint loptak és csaltak, talán emberi élet kioltásában is felelősek, s végük maguk is meghaltak kocsmabicska és hóhérkötél által; aki nem kellemetlen teremtés, igaz, nem is olyan, akitől nyomban lázba jön a férfiember, mert már a ráncok szabdalják puhuló testét, és mégis hat rá a szó úgy, hogy az öléből végül őszinte és forró, s főként boldog sóhaj fakad. Ne féljek, súgja, miközben elélvez. Lám, milyen nagy és bölcs tisztelet van ennek a tanulatlan, jóllehet korántsem együgyű asszonynak a gyönyörében. Ilyenkor, mint egy hálás kislány, átölel szorosan, és vállamra hajtja a homlokát, hogy hajzata az arcomat csiklandozza. Piheg. Csakhogy ezzel még nincsen vége.

Mert aztán azt mondom neki, adja elő szépen, mit hallott. Szavaljon most ő nekem. Mondjon verset, klapanciát, gyatra kis mondókát. Mondja el emlékezetből, én mivel bűvöltem őt az előbb. Sápad, előbb még rózsálló arca gyertyaszínű lesz, kezét tördeli, hogy nem, semmiképpen sem képes ilyesmire. Már miért ne lenne képes?! Mondja csak el szépen, mit hallott. Nem kell szóról szóra, csak a szavak értelmét adja vissza. S addig győzködöm, fenyegetem, kérlelem, hogy megteszi. Különben mindig megteszi. Szaval. Egy özvegy fogadósné, tanulatlan némber, verseket dadog nekem. És én megtapasztalhatom, hogy az ő keresetlen, otromba szavaiból olyan költészet fakad, ami csodaszámba megy. Még tán Orpheusz is megirigyelné, akinek a dalától, legalábbis Szimónidész szerint, a halak kivetették magukat a vízből. Dadog Paulina, tördeli a szavakat.

Az egyik vers arról szólt, hogy szerettél, Taligás. Őrjöngve szerettél engem. Az a másik vers arról szólt, hogy henteregtünk, Taligás. Mint akik összeragadtak, és el nem válhatnak már egymástól, Taligás. Az utolsó meg arról énekelt, hogy csak én vagyok neked. Hogy odavagy értem, Taligás, csak én vagyok neked, csak én vagyok neked, csak én, csak én, csak én.

Szeme tele könnycseppek szőlőszemeivel, mintha bohócoktól tanulta volna, kendőjét gyűrögetve szipog.

Ugye, ez nem hazugság, Taligás?

Olvasok neki egy George Herbert-verset.

Ki mondja, hogy csak fikció lehet / S vendég-haj verssé? Nincs szép a valóban?

S akkor újra összebújunk. S mint régi, kedves ismerősök, kiket nem űz az idő, lassú szerelemben múlunk újra. És elalszunk, és horkolunk. Aztán pedig vakaróznom kell. Mert míg időnket így múlatjuk, alaposan összecsípnek a bolhák.