Neandervölgyiek
regényrészlet
Mindig annyit evett és annyit ivott, amennyi belefért. Nem válogatott. Így is fogyott. Erős vagyok, és ez maradjon is így. Evett zsírt magában. Ha avas volt, az sem érdekelte. Előfordult, hogy a zötykölődő katonakocsi kupéjának padlózatán az őrnagy csizmaszáránál aludt, míg keveregtek hazafelé a tragikusan megfogyatkozott, sok embert elvesztett zászlóaljjal. Mindenkivel más történt, nagyjából mindenkivel ugyanaz. Mint kutyák a gazda lábánál, együtt hevertek Arany Áronnal a vasúti kocsi padlóján, nem nagyon beszéltek. Az őrnagy rafinált volt, és kifinomult, sokat olvasott, a könyvét behajtva a legkellemetlenebb őrjárattal vagy ellenőrzéssel meg tudta tárgyalni a helyzetet, segített rajta a jó modor, a lefegyverző kellem és a figyelmesen beosztott és fölhalmozott hadimárka, ami jól jött pezsgőre, egyéb óvatos nyomásgyakorlásra és gyógyszerre. A tisztek az orosz áttörés után is nagyokat vacsoráztak, ennél a szokásuknál miért is adták volna alább. Cigányzenés mulatság, terülj, terülj, asztalkám, Kijevig repült az altiszt, hogy finomságokat vételezzen, halikrát, májast, Pick szalámit. Százezer ember biztosan odalett, mondta Áron. Százezer. Inkább több. Verseghy elvitte egy ilyen sírva vigadós estre Lackó Sándort, Áront pedig beprotezsálta a szakácsokat segítő társaságba, ez az ember egy kincs, baja ne essék. Áron másnap, miután jól kifosták magukat, amerikai konzervet mutatott, Meat paté from Connecticut, egy orosz hadifogolytól vették el a magyar fiúk, odagurult Áronhoz a gyűjteményes dobozból, mármost ez a bizonyítéka, hogy az amerikaiak a bolsevikokat traktálják, illetve a Hugó. Milyen Hugó? Áronnak van egy rokona, aki kitelepült Amerikába, a kis Hugó. Kelleréket biztosan látta már Sándor náluk, Pestről jönnek le látogatni, nem elfelejthető párosítás.
Volt olyan kritikus szituáció, melyet az a kérdés tett élessé, mit keres velük a zsidó, és ez legalább háromszor előfordult.
A zsidó nem keres semmit, a munkaszolgálattól lett kikölcsönözve.
Kikölcsönözve?!
Mint ez a könyv, fölmutatta.
Üvöltő szelek.
Verseghy rosszul aludt, nyögött, akár egy gyerek, kapkodott, álmában meg akart fogni valamit, nyúlkált és kapkodott utána, de az csak játszott vele.
– Beszéltem álmomban? – kérdezte, amikor fölébredt a kupéban, nézte a velük futó havas végtelent, soha nem fog elfogyni. Tűznyomok, derékban elnyesett fák, az üszök fekete függönye az emberlakta földön, örökös, múlni nem akaró füst. Az őrnagy néha minden ok nélkül rosszul lett.
– Igen, őrnagy úr.
– Miről beszéltem? – kérdezte Verseghy, mintha még mindig álmodott volna.
– Már nem emlékszem, őrnagy úr.
– Hogy hívják a feleségemet?
Sándor hallgatott.
– Mondjad, tessék.
– Zizi – válaszolt Sándor.
– Na, látod, hogy emlékszel.
Verseghy áthatóan nézte, mint aki őbelőle akarja kibámulni az álmát.
Sándor nem mondhatta neki, hogy kibeszélte azt a szörnyűséget is.
Egy könyvből ezt olvasta nekik Verseghy: „Ne a valóságot kérje számon. Kérdezze meg, miért ezt mondom. És ha nem érti a választ, kérdezze újra, máshogyan. Addig kérdezzen, amíg nem hisz nekem.”
Férfi vagy nő mondta?
Sándor nőt mondott, az őrnagy nevetett.
Olyan szerencsések, hogy április végén értek Pestre. A régi laktanyában elszállásolták őket. Viszonylag épen megúszták, Sándor tényleg jól jött ki a kirándulásból, megmaradt egészségesnek, csoda volt, elhatározás is. Áronnak az őrnagy nyomban kijárt egy igazolást, a munkaszolgálatos fagyásai pedig orvosolhatóak, ha nem is lehetett megmenteni egy-két ujját, ennyivel megúszni, ez még nagyobb csoda, mint a másiké.
Mielőtt elindultak volna, a két ember megállt egymásnak.
– Maga hazamegy?
– Előbb pesti rokonokhoz, Kellerékhez. Nem akarok ilyen állapotban. Maga?
– Még nem tudom. Itt él a menyasszonyom.
– Nem is mondta.
– Nem mondtam.
Lackó cigarettára gyújtott, kínálta Aranyt, aki rázta a fejét. Húzni akarják az időt? Mi dolguk egymással?
– Maga is fél hazamenni? – kérdezte Sándor.
– Pedig nem is voltunk olyan messze, hogy félnünk kellene – mondta Áron.
– Hát már a szomszédba elég átmenni – nevetett Sándor.
Mert folyton ezen gondolkodott, hova kellene először menni, és ez fontos volt, ez a kell, nem az, hogy ő mit akar, mit szeretne, hanem a kell. Megtanulta tisztelni a szovjetek földjén. Van egy általános, kevésbé szimpatikus szükség, segít a túlélésben, nem ismeri a jó modort, és szarik az egyéni kívánalmakra. Mindig azt csinálták az őrnaggyal is, amit kellett, leginkább azt, és ritkán olyat, ami eszükbe jutott, vagy amihez kedvük lett volna. A kedv és a kell ellenségei egymásnak, mondjuk, berúgni kellett néha. És kedvük is volt, persze, többször is, mint ahányszor kellett.
Erzsihez nagyon kedve lett volna menni. Úgy viselkedett, mint az állat. Mint egy ősember. Elrejtette magának a megszerzett ennivalót, elkaparta a prédára leső szemek elől, de inkább maga elől dugta, hogy ne vesse rá magát azonnal, tartogatta, hogy a legalkalmasabb pillanatban nyúljon hozzá. Még csak nem is kóstolta. A torkán is akadhat. Megmérgezheti.
Komám.
Lackó előbb hazautazott.
Az anyja úgy fogadta, hogy megnézte, forgatta a kezét, szorongatta és a szívére vette, a szomszéd udvaron kukorékolt a kakas. Álltak az udvari fényben. Május. Menjünk be, kisfiam. Mintha elaltatná, ült mellette, csak nézte. Fogta most is a kezét, simogatta az arcát. Kisfiam. Nem akart beszélni nagyon, az anyja nem is erőltette. Ne mondja már, hogy kisfiam. Jó, kisfiam, Erna nevetett.
Cvekedli, túrós csusza, bor. Sok tésztát evett. Grenadírmars. Tarhonya. Tészta volt még, a húsnak nagyon fölment az ára. Akkor lesz igazán cudar világ, ha a krumpliból is kifogynak.
Az első nap kiáltozva esett be az ajtón Zsolt, és ölelte volna, Sándor játékból meg akarta bokszolni, de Zsolt hőkölt, szigorú lett, rázta a fejét.
– Soha többé, Sándor, érted? Soha többé nem ütsz meg.
– De csak játék.
– Egy hülye szokás. De már elfogyott. Elfogyott a múlt, kisbarátom. Más szokások jönnek.
– Azért megölelhetlek?
Megnézte a saját házát, mindent rendben talált, Zsolték nem költöztek be, ahogy pedig remélni lehetett, maradtak a családi házban Ernával.
Szervusz, Danuma, szervusz, Kovalik. Templomok, álltok még. Kicsi apácák sietősen szaporáznak. Cserkészgyerek már nem masírozik. Szegényedést és nélkülözést lát, a szűkölködés lassú, de biztos növekedését, és még valami olyat is, amit csak a fronton vagy a katonák, a szedett-vedett bajtársai között tapasztalt, a háború lelke itt is megmutatkozott. Sorok a boltok előtt, hol cupákos húsokat árulnak, míg el nem fogyott az utolsó csülökcsont is. Sor a kenyeres előtt, a boltokból tünedeztek a különlegesebb árufajták. Az ingerültség tapintható. Az Arany-bolt pultja mögött Kalodás, aminek megörült, mert nem akart beszélni Aranynéval. Mit tudja ő, hogy Áron mit csinál most. Meddig marad Pesten, mert ott maradt.
Raduval berúgtak, halkan énekeltek, csak maguknak.
– Megverted az apámat, jól rendbe szedted, Radu.
– Nem volt az nagy ügy, Sándor. Nem esett jól, hogy bántja az anyádat.
Kisjolán sokáig ölelte, rákönnyezett a nyakára, amitől megborzongott.
Mekkora a gyerek, igazi kis nő!
Adél fölfújta az arcát, és nyelvet öltött. Csípőre tette a kezét, toppantott. Nahát. Ezt meg hol tanulta, mert így Kisjolán soha nem haragudott. Ernától láthatta nyilván. Volt egy nagy gondjuk, Jolánnak és Radunak, majd beleszakadt a szívük.
– Nem beszél. Ennyi idősen.
– Nem akar?
– Biztosan tud. Érti, csak nem mondja.
– Nem kérdeztétek Arany fiát?
– Nem – Kisjolán elpirult az idegességtől.
– Kellett volna, az megmondaná, mi baja.
Sándor a zubbonya fölső zsebébe nyúlt, kotorászott, a kislány nyomban fölfigyelt. A férfi abbahagyta a kutakodást, begombolta a zubbonyzsebet. Adél szája legörbült. Lackó újra kezdte. Színes papírka kukucskált a zsebnyílásból. Csokoládé, cukorka? Hopp, a gyermek már ki is kapta. A kislány megállt, fürkészte őt.
– Mondd azt, hogy Sanyi. Akkora hóból jöttem, hogy a nyírfáknál nagyobbak voltak a hóemberek. A vájdling nem is látszott a fejükön. Gerendakarjuk volt. Akkora hóból jöttem, hogy betemette a lovakat. Tíz lovat húztam ki a hó alól. Na, ki vagyok? Én vagyok a Sanyi.
– Hogy beszélsz? – kérdezte a kislány.
– Mi?!
– Dadogsz, Sanyi.
Radu, Kisjolán megdöbbentek, a gyerek kimondta az első szót!
Nem mama, nem papa, nem kenyér, nem baba, Sanyi.
– Áldjon meg az isten, Sanyikám! Isten áldja meg a dadogásod! – örvendezett Radu.
Aztán amikor néhány nap múlva hallotta, hogy Arany is megjött Pestről, csak belépett a boltba is, ahol a csengettyű a régi hangján üdvözölte, Mirjam volt a pult mögött, azonnal hívta az apját. Áron elősietett, a meleg ellenére jól bebugyolálva tartotta magát. Kezet fogtak, Sándor érezte a remegést.
Kitettek két széket, leültek a bolt elé, Áron kitekerte a napernyőt. Átmerészkedett Zalatnai. Kalodás hamar előkerült, de nem mert szólni, hamar elment a fenébe, nem okvetetlenkedett. Ők csak ültek ott, ez még olyan nyár eleji meleg, négy szék, a negyedik valójában kisasztal, rajta üveg bor, gyomorkeserű, poharak. Zalatnai öntött. Mindig ő öntött, Áron és Lackó meg koccintottak, azt se mondták, szervusz.
Azt se mondták, nyald ki a seggem, testvérem. Minek. Lehet, hogy már elmondtak mindent. Nem mondtak semmit, jobb nem bonyolítani, amikor már alig lehet.
Sándor visszautazott Pestre, az arcára rászáradt Erna könnye, volt még egy-két napja. Egyre feszültebb volt, a laktanyában kikerülték. Az őrnagy állandó kimenőt adott neki, egy-két nap, és visszamennek oda.
Hová?
A frontra. Mögé.
Sándor csöndesen káromkodott, hogy a jóisten húzná bele az összes…
Megindult, nyakába vette Pestet. Egyre kisebb köröket tett, végül ott állt a ház előtt, ahol először találkoztak. Nem ott állt. A ház nem volt sehol. Azt a házat még negyvenkettő szeptemberében megbombázták, aztán pedig előkerültek, akár a patkányok, a fosztogatók, akik még több kárt tudnak tenni, mint egy FAB–50-es szovjet rombolóbomba. A szobákat összedöntötte a detonáció ereje, ám a romok alatt még mindig talált ruhát, koszlott, foszlott fehérneműt, rongyokat. Elborult a szekrény, arra meg rázuhant a fal. A törmelékbe vesző szekrényben maradtak dolgok, ki kellett kaparni őket, nem is mindent vittek el a guberálók. A ruha Erzsié. A nyakába szóródott a por, a fölötte lévő emelet beszélt hozzá, mit keresel, katona, lyuk a mennyezeten. A fenti szobában vérnyomokat talált, szétszórta a vérét egy sebesült ember. Nyilván leselkedtek a közelben. Utána is jött egy ember, rúgta a téglákat, nagyon otthon érezte magát. Lapított nagy orr, ütésre is sokat használt kezek.
– Keres valakit? Itt Kerekesék laktak. Az anya meg a kisfiú meghaltak. Az apával nem tudom, mi van. Azt hiszem, megőrült.
– És lent?
– Ahol a kurva énekelt? – az ember grimaszolt.
– Énekelt?
– Verseket szavalt, kérem.
– Hol van?
– A kurva?
– Erzsi.
Az ember végre észrevette, hogy nem akárki faggatja, megilletődött.
– Nem tudom, katona úr. Talán a kocsmában mondanak valamit, ott a sarkon.
Az ember utánaintett.
– Hé, katona úr, érjen már ez magának valamit. Olyan szépen mondtam.
– Tényleg szépen mondtad – bólintott Sándor, és elővett egy konzervet. Odaadta.
Egyenesen a kocsmába ment, Behemótot kereste, az talán látványosabb jelenség, jobban emlékeznek. Hiba. Bizonyos helyeken mindenkire emlékeznek, de behemótból lehet több. Olyan nőből nem sok.
– Nem ismerek ilyen szerzetet, katona úr.
Lackó gondolkodott, mit csináljon egy ilyen hazug aljadékkal.
– Ha levelet írtak, mondjuk oda – kimutatott a romra –, hová vitték?
– Mondja, honnan a búbánatból tudjam én azt.
Sándor hirtelen ólmos fáradtságot érzett. Nézte a másik elnyűtt, romosra vagdalt arcát. Egy nagyon szomorú ember. Őszül a bajusza, van egy igazi vágás a halántékán, fehér. Nem kövér. Nem mai fiú, de erős. A kocsmáros érezte, hogy fölbecsülik, föltette két öklét a pultra. Egyszer eljön az idő, amikor érted nyúlnak, és kivesznek a sorból.
– Mondom, nem ismerem.
– De ha ismered. Tudod, miért fáj a keze. Miattam. Neked is, fiam, a kezed a munkaeszközöd, ugye? Ha tovább hazudsz, szétütlek – Sándor lehajtotta az italát.
Így bánni egy idős emberrel. Idősnek idős, de egy szarjancsi. Fölálltak mögötte vagy hárman. A kocsmárosnak ilyen szeme volt. Föl tudott állítani három embert, kettő így is ülve maradt. Azok később állnak föl. Ha szükséges. Kicsit előre hajolt, neki mondta.
– Ha mind rám jönnétek, az se elég. Veled, te marha – a kocsmárosra mutatott elmosolyodva, mert eszébe jutott Arany –, éppen hatan vagytok. Hármat magammal vinnék, de inkább négyet. Te biztosan jönnél, mert veled kezdeném. Szóval eldöntheted, mit akarsz. Ültesd vissza őket.
A kocsmáros elnézett a válla fölött, meg se mozdult a szeme.
Azok lassan visszaültek, ott maradt az öklük a poharak mellett. Megállt előttük, lassan végigjárt a tekintete a megesett arcokon.
– Kutyák – mondta. Azok nem mozdultak. Pattanásig feszült minden. – Ezt a levelet odaadjátok a Behemótnak. Szerelmes levél. Ha megtudom, hogy fölbontottátok, egyenként megyek utánatok. Add oda neki – mondta a kocsmárosnak, aki bólintott.
Kiment, nyitva hagyta az ajtót. Még hallotta, hogy az egyik megkérdi.
– Ez meg ki a fasz volt?
Visszalépett, és még fölborította azt az embert.
– A kurva anyád volt, az.
Be kellett látnia, nehéz dolog a szerelem, amikor azt se tudja magáról az ember, szerelmes-e, vagy valami más miatt ment el a józan esze.
Vissza a tetejére