Matyi, a csodabogár
Csodabogár. Ez a szó jut legelőször az eszembe, meg a régi gimnázium. Mindjárt megtartjuk a negyvenéves osztálytalálkozót, nálunk még, eggyel a hatvan előtt, mindenki él. Élünk. Jár akkor – az akkor Farkas Bertalan repülésének ideje, hogy Argentína és Kempes világbajnok, hogy Radics Béla a művelődési ház udvarán ad koncertet, és hogy van Miskolcon egy jó kis zenekar, meg lehet hallgatni a kollégiumban, az Edda –, szóval jár a C-be egy fura fiú, fegyverneki, a Matyi. Csodabogár. Éles, eszes, fanyar és váratlanul érkező humora van, olyan szabálytalan fickó, nem különösebben kommunikatív. Mint aki egy kicsit szégyenlős is. Szégyelli, de mit is? Ír valamiket. Olvassuk is, mert megmutatja, elég jókat ír, az biztos, hogy humoros szövegek, váratlan szóalakzatok, olyan képek, hogy – de tényleg, hogy jut ez neked az eszedbe? Honnan?! Egy játékos kispali. Emlékszem a betűire, a kézzel kanyarított mondataira, amik megkeresnek majd később is, a nyolcvanas évek második felében, de inkább a végén; ezek a betűk is olyan csodabogaras betűk voltak, humor, fájdalom munkált bennük, akarás és leplezni próbált kétségbeesés is. Mintha valami nagy erő, valami rettentő feszültség nyomta, dirigálta, alakította volna őket. Mint aki valamiféle présben él. Hosszú, személyes leveleket írt. Hosszabbakat, mint amilyeneket kellett volna. Honnan legyen ennyi türelmem, hogyan bírjam el a másikat, hogyan értsem meg, de igenis értsem meg, ha egyszer kiváltságos helyzetbe kerülök/tem, a publikálás, ugye?! Állni a fazéknál, benne a pikszisben, ugye, már rendszeresen kapni/szedni a húsosabb részből, neked jut. Ott vagy. Melegebb sarkok, meghitt akol, a brancs, a bennfentesség, a csilláros fényben úszó jászol. Hát nem? Hát de. Akkor hallgassál meg, legyél szíves. Ennyivel tartozol.
Már nincsenek meg a levelei. Vagy nem tudom, hol és merre bujkálnak. Mert egyszer csak előkerülnek dolgok, olyan tárgyi ügyek, olyan cetlik, mütyürök, kövecskék forgatják elő magukat a felejtés leragasztott papírdobozaiból, hogy a szív szakad meg. Penész ette varázsló fölszerelések, ez is volt, így is volt, vedd csak eszedbe.
Ő ott, ahol élt, abban a világban, ahol élni maradt, kimondom a bűvös varázsigét, szezám, tárulj: vidéken, egyszerre mozgott rendkívül és magától értetődően otthonosan, és volt, nem tudom, ez látszott-e, volt, Fegyvernek és Törökszentmiklós között, Surjány nyárfáinak határában, a kenderesi kakaskukorékolásban, a Kétpóra lekanyarodó bekötőúton, a mozdulatlanul elfogyó Balán: idegen. Nőtt a testemben valami, nem következik izmaimból, kócos hálózatú idegeimből, eredetemből, ez, ami ő, egy zárvány. Belém nőtt valaki más, aki nem én vagyok, de aki tud engem, és olyanokról is van tudomása, amiről nekem, a vidék szellemének, fogalmam sincsen. Legfeljebb egy-két Ovidiussá váló magyartanár tudhat így, mint doktor Fehér Törökszentmiklóson. Ül bent a félájult délutáni könyvtárban, fölböki a szemüvegét, szonettet ír. Ragrímet soha! Rentz tárgyi tudása az itteni életről, az itteni ember észjárásáról, lelki hullámveréséről tökéletes, de közben, mindeközben arról is beszél, hogy mi a hírlapírás. Meg hogy mit jelent ma. Penzum, Krúdy napi 16 oldala, kávéházi szeglet, Karinthy és Kosztolányi. Milyen fejük volt ezeknek, mekkora, hogy néztek ki? Gonoszkodtak? Ó, igen. Mint egy igazi urbánus/poszturbánus, prózai beszámolót tart ilyesmi témákban. Na most erről Fegyverneken egy levél szaggatta, súlyosan nedves, késő őszi estén tűnődni, gondolkodni, képzelegni, azt hiszem, maga a tiszta valószerűtlenség. Ül egy tag az Alföld mélyén, és Pynchont olvas. Ismerni a környező szegénységet, újgazdagságot, tudni az elit topogását, tipegését a traktorok útra hordott sárcsimbókjai között. Ha csak a szövegei természetét nézem, azokat nem vidéki író írta. Egyszerűen nem olyan. Takáts Gyula is vidéken élt, nem? Bertók László vagy Csorba Győző, nem? S ha amott a klasszicizálás az életben tartó menedék, Rentznél a realizmussal üzekedő, féktelen posztmodern. Vidékiség? A szöveg nem tekinti problémának. Az író, az író személye annak tekinti. A vidék zsigerileg van benne minden szóban, mozdulatban, minden írói eljárásban, miközben a lélegzete arra is kapkod haragosan, amerre az irodalmi báltermek és szalonok fullasztó illatát véli gomolyogni. Irodalmi mindenevő és mindent adó, mert amit és ahogyan megír, az sem nem népi, sem nem vidéki, sem nem realista, sem nem urbánus.
Néhány nappal a halála előtt fölütöttem az egyik, régi életemből maradt fényképes mappámat, találtam egy fotót, két apróság játszik, a Matyi gyerekei, felnőttek már nyilván, ő meg valamikor elküldte ezeket a képeket, és ha a levelei el is kallódtak, a képekre mindig vigyáztam.
Csodabogár maradt, és, mondom, nem vidéki író volt. Egyébként pedig ízig-vérig író, tehetséges, elhivatott, körön kívüli. Bizonyos vagyok benne, hogy soha nem tudta volna kimondani, ha kérdik tőle, ki vagy/mi vagy, barátom?, nem tudta volna azt mondani: író.
Író vagyok.
Amikor pedig tudod, hogy az vagy, úgy jár bent a gondolati gép, úgy működik a figyelem, úgy érzel, értékelsz, beszélsz, használsz szót, mondatot, azért élsz.
Itt egy idézete, meg vagyunk szólítva, amit szerintem magáról is írt. Írhatott volna: „Budapestieknél ugyanúgy vigyázni kell a nevek emlegetésével, mint vidéki falvakban. Ha életnek lehet nevezni, akkor a magyar műűűvészeti ~ben mielőtt egy nevet ki akarsz mondani, ki kell tudnod annak a névnek az akusztikáját abban a körben. Minden magyar músai körnek megvan a kétmondatos hallomása, íratlan lexikon, aminek a szövege még az ilyen íratlanságok szerkesztői által is nehezen korrektúrázható vagy javítható után. Minden közepes vagy gyöngébb karrierű vidékinek a kétmondatos hallomásában benne marad az, hogy vidéki. Kizártnak tartom, hogy Závada Pál vagy Darvasi László kétmondatosában a vidéki benne lehetne.”
Van egy elfelejtett regénye, Sajátidő. Pedig micsoda kiindulás, elindulás lehetett volna! Írni egy olyan könyvet, ami Pynhcon bedrogozott, látomásszerű, szürreális prózáját idézi, ami Tar Sándor, Borbély világszegényeit szerepelteti, amiben elveszetten, még a maga bajaira is némileg érzéketlenül téblábol a Térey által is oly sokszor megénekelt újember, a modern kor kihűlt személyisége.
Elképesztő sodrás, csodaritmika, szerkesztetlenség, csodabogárság. Enumeráció. Tessék, nézzétek meg, mit tudok.
És tényleg.
Mindent bele fogok írni, és azért fogok mindent beleírni, mert haragszom, mert nekem nincs időm, nem úgy, mint azoknak, nektek. Nektek olyan időtök van, ami lépésről lépésre telik, ami egyik fénykörből a másik fénykörbe jut, emelkedő, egyre magasabb idő, emelkedő utak, ezeken haladtok. Én állok. Nekem nincs időm fejlődni.
Ez egy árva ember haragja, dühe. Hallgatja a végtelen alföldi csöndet, ahol az estnek olyan súlya van, mint az átázott nagykabátnak. Reggel a kint, a földön fekvő komondor két kilóval nehezebb. Éppen most olvastam újra Rubin Szilárd Aprószentekjét. Sorozatgyilkosság Törökszentmiklóson a Rákosi-időkben. Az író tíz évvel később le-lejár a városba, behatol az Alföld mélyére, mint egy kútba, ahová gyereklányokat dobáltak. Megy végig a Vasút utcán az estben. Édes Istenem, ha ezek ketten, Rubin és Rentz Matyi találkoztak volna. Lett volna móka, lett volna kacagás.
Vissza a tetejére