A legkisebb Gór
Az asszonyt mindig a bekötőútnál teszi ki Kemenes, és aztán jó hangosan dudál. Az öregember soha nem indul hamarabb, csak akkor áll föl a lócáról, amikor meghallja a dudaszót. Fogja a kiskocsit, húzza maga után, az asszony pedig vár a fa árnyékában, ha esik, ha túl meleg van, a tölgy védi. Az asszony se cipelhet. Ő se cipelhet, megmondta az orvos. Korábban együtt jártak be a városba, most már csak az asszony megy, Kemenes beviszi, ha dolga akad bent, hivatal vagy valami speciális vásárlás miatt, ritka szerszám vagy gép kell a fóliákhoz. Kemenesnek elég terebélyes autója van, afféle kombi, gyakran ráakasztja az utánfutót is, olyankor vizet hoz műanyag hordóban. Kemenes rendes ember, vizet nekik is hoz, mert a kút azért nem az igazi, van vizük, de nem lehet inni, és vasas is. Olyan sárga már a kád, mintha rozsda enné, pedig csak a vas színezi be.
Van annak két éve is, hogy kint volt utoljára. Úgy érti, a fán túl. A bekötőútnál egy óriási kocsányos tölgy áll, már a nagyapja korában is nagy volt. Néhány hete megtépett fácánt talált a fatörzs tövében, furcsa volt, nem vitte el az állat, gondolkodott is, csak nem menyét jár a környéken. Véres volt a fa törzse. Egy ideje furcsán pillognak a tyúkok, és mintha a kakas se nyikorogna annyit. A vadmadár tépett volna a fácánból, de csak meg volt sebezve a nyaka. Néha disznók járnak a fa alá, eszik a makkot. Ha jön Kemenes, nekik is dudál, a konda méltatlankodva odébb halad, az asszony ki tud szállni. A disznók nem mennek messzire, megvárják, míg eljönnek a fa alól. Akkor röfögve visszatolatnak.
Behozta az ételt, meglepően kevés volt, dobálta a tasakokat a kocsi, nem tudtak összeszorulni, az asszony dünnyögött. Hogy Kemenes is riogatta, tönkremegy minden. A boltban vissza kellett raknia a lisztből meg az olajból is. Nincsen élesztő.
Miért kellett visszatenni?
Mert nem lehet egyszerre sokat.
Miért nem?
A betegség miatt. Az asszony tovább morgott, hogy ő, és ezt az öregemberre értette, nem hallgat meg semmit, nem figyel oda, csak azt az átkozott nótaadót hallgatja, mintha mindig csak mulatna, mintha mindig csak bálban lenne, fogalma sincsen, mi van a világban.
Mert mi van?
Az van, hogy járvány. Korlátozások.
És mit korlátoznak?
Mindent.
Mi az, hogy mindent?, majdnem nevetett ezen. Mindent nem lehet korlátozni. Ezt-azt igenis lehet. De mindent, azt meg hogy?
Nem lehet kimenni, meg nem lehet öt lisztet venni egyszerre, csak kettőt. Két vajat. Nincs iskola. Ezt se tudja?
Olyan ez, tűnődött el erre ő, mintha háború lenne.
Az asszony csak morgott tovább, hallgasson híreket, mert a végén meg fogják büntetni.
Aztán miért büntetik meg?
Mert valami olyat tesz.
Mit?
Aki nem tudja, mi van, az könnyebben vét. Olyat tesz, amit nem szabad. Rosszba keveredik.
Erre ő mindegyre emelkedő hangerővel kifejtette, hogy már megbocsásson az asszony, de itt ezen a tanyán, ami az apjáé volt, az apja pedig a nagyapjától kapta, a nagyapa házassága után építették, fölverték a környékbeli tanyaiakkal, és száz éve áll legalább, Trianon óta megvan, azóta állja az esőt, a hideget, a szelet, nem égett ki, nem dőlt össze, áll a góré is, megvan az ól, áll a gémes, szóval ő itt azt csinál, amit akar, amihez éppen kedve van, idáig elérve már egészen dühbe jött, el is vetette a sulykot, ha neki kedve van, kiabálta, hát az udvar közepébe szarik. Ez persze már sok volt az asszonynak, az ilyen megátalkodott, csúf beszéd. Rajzolta is a keresztet a melle fölé. Az asszony Górékhoz járt imádkozni, amióta rosszul lett, nem biciklizett be a városba, Góréknál összegyűlt vagy nyolc asszony, a lelkész meg kipufogott a motorral, így miséztek. Nem volt ott férfi egy se. A munkákra hivatkoztak eleinte, aztán már semmire. Nem volt kedvük, és így.
Ivott egy pohárnyi bort, azt pedig a Kisveres Zoli hozta, rizlinget vagy otellót szokott hozni, meg kolbászt, tepertőt. Szép kis tavasz van, finoman zöldül, nem lett baja a virágnak, mint ahogy tavaly, a nyolc barackfát kopaszra ijesztette a fehér táncolásból a fagy. Ivott még egy pohárral. Bekapcsolta a rádiót, hallgatta a szép zenét, úgy daloltak, hogy az ember fülében megmaradt a dallam, napokig hallotta aztán. Így igaz, hogy csak nótát hallgatott. Nem nézett tévét, nem nézett híreket, mert minek. Néha elbóbiskolt a lócán, hasalt a lába mellett a kuvasz, ez olyan kuvasz volt, hogy el lehetett engedni. Egyszer az öreg Górnak nekiment a saját kutyája, mutatta neki a szomszéd, hová ásta. Most meg, hogy tavasz lett, máris meg lehetett főni a napon. Meg kellene locsolni a komposztálót. Abban is volt három madárfej a múltkor, hogy kerültek oda. Egy döglött macska, nem az övék, a kerítés tövében.
Akkor hallotta, hogy dudálnak. Nem az ismerős dudálás. Nehézkesen fölállt, hogy nyilallt a háta. Ott állt az autó a tölgy alatt, már be is fordult, gurult feléjük. Fehér autó, amikor a tanya elé ért, látta, hogy Skoda, ilyen volt Kemenesnek is korábban, nagyobbra cserélte, annak nem tudja kimondani a nevét. A Skodát ki lehet mondani. Ketten szálltak ki, két öltönyös férfi, fiatalok voltak, az egyik gumicsizmában, köszöntek. Az öltönyre köpenyt húztak, mint az állatorvosok. Néhány éve volt az a madárinfluenza, akkor jött hozzájuk egy ilyen köpenyes alak, de nem volt bajuk a tyúkoknak, se a pulykáknak. Azért kapott egy gyöngyöt, ha már miattuk fáradt. Illedelmesen köszöntek máskülönben.
Szép jó napot!
Maguknak is.
Nyughass, mondta a kutyának. Skoda, mutatott az autóra. Skodával járnak?
Azzal, mondta az idősebb. Önkormányzati, tette hozzá.
Aztán azt kérdezték, jól van-e, érez-e valami furcsát, mire ő visszakérdezett, hogy miért ne lenne jól. Az asszony is jól van. Most jött meg a városból. Azok meg máris intettek a város felé, és mondták, hogy találtak két fertőzöttet, és azokat el is vitték tovább kórházba.
Nézte a fiatalabbat, és csak nem tudta megállni, hogy ne kérdezze, miért van gumicsizmában.
Góréktól kapta, szarba lépett. Adta Gór bácsi.
Mert voltak Góréknál is?
Természetesen értesíteni kellett őket is.
Mit kellett értesíteni?
Helyénvalóbb, ha nem nagyon mennek sehová. Jobb, ha nem érintkeznek. Ha találkoznak valakivel, ne fogjanak kezet, ne közelítsék meg, maradjanak tisztes távolban a másiktól. Fertőzésveszély!
Meddig?
Azt nem lehet tudni.
És amikor elmondták ezt Góréknak, akkor lépett a fiatalúr szarba?
Úgy valahogy, nevettek, szerencsét hoz, hát persze.
Az asszony félős volt, ilyenkor leselkedni szokott. Ha idegen jön, eltelik tíz perc is, hogy kimerészkedik. A fiatalurak még elmondták, hogy az önkormányzat megbízását teljesítik, adtak egy újságot is, van benne rejtvény meg közérdekű információk baj esetére. Megkérdezték, tudnak-e olyanról, aki furcsán viselkedik, vagy váratlanul beteg lett a közelben, és mert akármennyit is kukacoskodtak, csak nem tapasztaltak semmi kirívót vagy rendelleneset, eltávoztak. Nem dudáltak a fánál. Ha nagy ritkán vendég jött hozzájuk, vagy Kemenes szállít valamit, azok dudálnak a fánál. Ezek nem. Nem tudták, mi a szokás. Semmit sem tudtak, őszintén szólva: fogalmuk sem volt, hogy ő az elmúlt öt év alatt jó, ha háromszor ment túl a fán. Már nem járkál. Minek. Nincsen kedve. Nem látja értelmét. Az asszony járt, ő mindig hangyás volt kicsit, meg szerette a híreket, tudni, mi történik, szeretett sopánkodni, fölháborodni vagy ijedezni. Egy asszonynak kell az ilyesmi. Neki meg már nem kellett. És most neki mondják, hogy ne menjen. Hová ne menjen? A határba?! Miféle járvány lehet a legelőn?!
Olyan érdekes, hogy nem kapcsolta be a rádiót. Nem volt kedve. Mintha helyette a gondolatai kezdtek volna jönni-menni. Ivott. Mindenféle dolgok jutottak az eszébe. Amikor összetört alatta a létra, és kórházban volt három napig. Legalább azt is kipróbálta, a kórházat. Föltámadt a szél, elállt. Olyan vörös volt az ég alja, amilyennek már nagyon régen nem látta. A kuvasz vadul ugatni kezdett, mintha valaki járt volna.
Nyughass, morrant.
Aztán a kutya újra és újra rákezdve egész éjjel ugatott. Egyszer ki is ment, vizelt a fűben, belebámult a sötétségbe, olyan volt, mintha az életét nézte volna, ami elmúlt. Igyekezett visszaemlékezni Górra, hogy milyen volt fiatalon, amikor még nem sántított. De nem sikerült. Üvöltött a kutya.
Valaki jár a ház körül, mondta reggel az asszonynak.
Süssön-e rántottát, kérdezte összeszaladó szemöldökkel az asszony, és azt is mondta, hogy ugyan ki járna.
Vállal dőlt az ajtófélfának, ráncolta a homlokát, mint akinek nem jut az eszébe valami fontos. Pedig régen a gondolatai között tartogatta már.
Emlékszik, amikor elbeszélgetett Górral?
Az asszony furcsán nevetett, hogy jut az eszébe éppen most ez?!
Fogalma sincsen, mondta.
Mert ez egy régi dolog.
Valóban nagyon régi dolog, bólintott.
Vagy ötven éve egy bizonyos ügyből kifolyólag találkozott Górral a másik nagy fánál, óra járásra volt az a fa az ő tanyájuktól, a Szitás-dűlőnél lombozott, mintha az ő kocsányosuk testvére lett volna. Volt azon még sasfészek is. Akkor régen az asszony miatt találkoztak. Hogy megbeszéljék végre a dolgot. Meg is beszélték, el lett szépen rendezve.
Furcsa volt, mert aznap egyáltalán nem hallgatott rádiót. Nézett többször is a kocsányos felé, ott ragadt a tekintete. Meglocsolta a komposztot, kaparászott a zöldségesben, összesepert a góréban, többször azon kapta magát, hogy elgondolkodik. Járnak és kelnek a gondolatai, kószálnak az emlékek, mint a sárga csibék, szétfutnak, mint a kismalacok. Dühös lett, nem szokott ahhoz, hogy csak úgy összevissza képzelegjen. Arra elég neki a zene. De hogy ő, csak úgy, magától! Mi a csudának. És mégis eszébe jutott Gór, hogy billegve, alá-alásüllyedő jobb vállal lép, hogy végigbillegte az egész életét, mint aki alatt folyton mozog a föld. Annyi minden ostobaság az eszébe jutott. Dühös volt, mert feleslegesnek érezte, hogy a régi dolgokkal foglalkozzon. Hiábavaló ez az egész. Különben is, megmondták a köpenyesek, hogy nem tanácsos jönni-menni.
Sétál egyet, mondta ebéd után az asszonynak, csak a kocsányosig.
Az asszony kicsit csodálkozott, azt kérdezte, hogy éppen most, amikor nem lehet?
A fáig miért ne lehetne?
A kutyát visszaparancsolta, maradsz.
Az első nap még visszajött.
Aztán sejtette, hogy úgy lesz, nem áll meg a kocsányosnál, hanem lép tovább, elmegy Kemenes paprikasátrai mellett, aztán a Nagyvörös Zoltán tanyája mellett, akinek a fia a bort hozza, máskor meg a szatyor tepertőt, pörcöt. Nagyvöröst néhány éve megütötte a guta, azóta fittyedt a szája, de ha sokat iszik, még mindig tud ordítva énekelni. Hajnalig ordít, aztán három napig nem beszél, reszelő nő a torkában. Ott meg egy őzet ütöttek el. Itt régen volt egy tanya, bolond asszony mutogatta magát a kapuban, a tanyaiskola tanítójának az anyja. Valamivel tovább tartott egy óránál, míg elért a másik fához. Onnan látni lehetett Górék tanyáját, fehér épületek, néhány legelésző állat, éledő, hajladozó fák, zöldülő bokrok. Különben az is régi tanya volt, azt hitte akkor, ötven éve Gór, hogy ennél a fánál az ő javára billennek majd a dolgok. Hát rosszul hitte a bolondja.
Ült a fa tövében, hátát a törzsnek döntve egy fiatalember. Olyan termetes siheder, szakálla volt, telefont nyomkodott. Biccentett, mint aki ismeri, és így is lehetett, kimondta a nevét. Az ő nevét.
Hogy ő Gór lenne, kérdezte tőle, ismerősök voltak a vonások.
Az öreg Gór a nagyapja, mondta a siheder, a legkisebb Gór, ő meg elgondolkodott, hogy miért nem az apját mondja.
Aha, bólintott, elég nagy fáradtság tört rá.
És mire vár?
Szokott itt ülni, csak úgy, mondta a siheder. Hátha történik valami.
Mert kellene valaminek történni?
Nem kell, csak néha úgy alakul, mondta a siheder.
Aztán fölállt, nagyobb volt, mint ő, és volt nála egy bot. Éppen úgy nézett ki, mint Gór ötven éve.
Vissza a tetejére