Apokalipszis, 67595
Sárosi vagyok, mondta a nagydarab férfi. Valószínűleg bemutatkozásnak szánta, és hát miért is ne, az volt. Akkora ember, mint egy szekrény. Már nem fiatal, de katonai csizmát hord. Miért nem mondta a keresztnevét? Miért tartja elegendőnek azt, hogy Sárosi?
Idegenvezető?!
Az, az idegenvezető. Kérem, a látogatás során ne nyúljanak semmihez, ez a határozott kérésünk.
Már átértek az udvaron, fölfelé tartottak a lépcsőn. A szél feléjük fújta a folyó illatát. Ezt, hogy ő idegenvezető, úgy mondta különben, mint aki nem is föltételezi, hogy bárki is érinteni kívánna a magukra hagyott tárgyak közül egyet is. Ezer szög terít be egy asztalt. Cipőtalpszögek. Ez egy olyan mondat volt, mintha mondjuk azt olvasnánk, a fűre lépni tilos, magánterület. Magától értetődő. Miért is akarna valaki turkálni itt. Ezer szög, kétezer. Legyen elég, hogy szerény jegyárért beengedték őket, mint egy múzeumba. A múlt rezervátuma.
Sárosi vagyok, az idegenvezető.
Ez azonban valóban furcsán hangzott. Idegenvezetőnek lenni ezen a helyen, bár kétség nem fér hozzá, ez valóban idegen világ volt már, ember nélküli, elveszett, senkié se hely, jóllehet az emberek nyomait megőrizte az idő, a tárgyak éppen úgy hevertek a néma asztalokon, mint harmincöt éve, amikor egyik napról a másikra, nem, amikor egyik óráról a másikra kiürítették a területet. Apa azt mondta, szólt a sziréna is. Anya ellenkezett, hülyeség, nem ordított semmiféle sziréna, néhányszor fölrecsegett a hangszóró, kipróbálták vagy kétszer, még egy héttel korábban, aztán tényleg szólt, tisztán és érthetően, talán még szomorúan is, mondta anya, és különben is meg volt beszélve, napok óta készültek, mindenki tudta a dolgát, volt, aki be se jött. Különben hiába tudja mindenki a dolgát, hiába a többszöri és alapos fölvilágosítás, szakszervezeti gyűlések és megbeszélések sorozata, mindig akad értetlen, az utolsó pillanatokban kiderül, hogy föl se fogta, vagy nem figyelt, csak téblábol, idekap, odakap, vinni akarja az egész szobát. Apa és anya együtt sétáltak ki a kapun, ahol már ott cigarettáztak az idegen biztonsági őrök. Talán kézen fogva jöttek ki. Húsz évig dolgoztak itt, és egyik pillanatról a másikra úgy hagyták el a gyárat, mintha csak álom lett volna ez a húsz év, kilép az ember saját magából, levedli a bőrét, egyik pillanatban még normális, tudja, ki ő, hol a helye, mit szabad, mit nem, és a következő pillanatban fölrobban benne a csöndes, kitartott téboly. A portásfülkének dőlve sírt egy asszony. Anya és apa soha többé nem jöttek vissza. Nem jöhettek, nem akartak, a hátuk közepére kívánták, mindegy.
Anya most meghalt. Nem szenvedett sokáig, megállapították az áttéteket, nem is mindet, minden áttétet képtelenség lokalizálni, mert hol ide szór, hol oda, egyszer csak megjelenik az agyban, a tüdőben vagy a májban, de amit megtaláltak, az éppen elég volt, és anya tavaszra meg is halt. Karácsonykor már úgy készültek, anya mondta is, hogy többé nem lát díszített fát. Elnyíltak a hóvirágok, jöttek a krókuszok, már el is temették.
Nem tudta, anya honnan vette, hogy be lehet menni. És hogy miért haldokolva jött ezzel elő. De hát mit tudunk mi a haldoklók gondolatairól? Vagy a céljaikról, mert vannak azok is biztosan. Egy haldokló tervei, nem is nyilvánítja ki, csak utal rá, előkészít valamit, amitől az élete, a halála és az azokkal járó következmények is másféle értelmet nyernek.
Van vezetés is, mondta anya, olyan sápadt volt, mint a tej.
Milyen vezetés?
Minden úgy maradt, suttogta.
Na, ne, anya, mint Csernobilban?
Úgy hallottam, igen.
De hát ez egy híres gyár, nem?
Az. Vagy az volt. Nem kellett senkinek. Valami cég felügyeli évek óta. Kutyás emberek járják az udvart, de havonta egyszer be lehet menni engedéllyel. Körbevezetnek. Emlékszel még, hol volt a dolgozószobám?
Többször járt bent anyánál és apánál, picike lány volt, mint egy guruló kiscsillag a linóleumos folyosón, ahol esténként vaksin hunyorogtak a hosszú neoncsövek. A kerítésen végig feliratok. Amikor tanult olvasni, apa elsilabizáltatta vele. Később minden évben egy üzemlátogatás, a Juditka édesanyja és az édesapja itt munkatárs, gyerekek. Így dolgoznak a munkások, a szocialista gyáripar mindenkiről gondoskodik. Tervgazdálkodás. Egy kicsi lány folyton sírt, az egyik rokona neki is itt dolgozott, mindig innen kapta és nagyon utálta az itt készített cipőt, a tornacipőt, jaj, hogy szégyellte. Hogy lehet szégyellni az olyat, ami mindenkinek van. Mindenkin ilyen cipő volt.
Más volt a piaci szabályozás, magyarázta az idegenvezető. Az akkori viszonyok között élenjáró termelőegység voltunk. Termékeinknek piaca volt Kubában, Mongóliában, Szovjetunióban és Romániában. Lengyelországban és az NDK-ban topmárkának számítottunk. A csehszlovákokra már akkor se számíthattunk nagyon.
Azt mondta az apjának, hogy anya adott egy kulcsot neki, és még a halála előtt arra kérte, menjen el egy idegenvezetésre. Elfelejtette. A kulcsot is elkeverte, most találta meg, és mi lenne, ha tényleg elmenne. Apa nem csodálkozott, amióta anya meghalt, eléggé elveszett volt, nem talált dolgokat, nem panaszkodott, nem háborodott föl, a focit halkan, szórakozottan nézte, kevés érzelmet mutatott, fölhagyott a sózással. Mintha anya tényleg elvitte volna apa egyharmadát, felét. A kulcson sem csodálkozott, de amikor Judit este lekapcsolta a filmet, mert letöltötte apának az Apokalipszist, amit már ezerszer látott, és ezerszer néz még meg, apa beszélni kezdett. Azt mondta, válságos időszak volt az, akkor. Bezárták a gyárat, persze, mondta Judit. Rendszerváltás, persze. Nem, nem így érti, mondta apa, hanem úgy, hogy anya és közte. Erről ő, mondta Judit, nem is tudott, soha nem hallott arról, hogy köztük bármi rossz lett volna. Volt pedig, és nem is kicsinység. Anya el akart menni. Meghűlt benne a vér. Anya?! Kivel? Mindegy. De ő, mondta apa, elment a fazonhoz, és megmondta neki, hogy megöli, ha továbbra is anya körül sündörög.
Azt mondtad, hogy megölöd?!
Mert mit kellett volna?
És aztán? Abbahagyta?
Nem hagyta abba, hanem megvert.
Micsoda?!
Betörte a fejem, kiverte a fogam, és megrugdosott. Zúzódásaim lettek.
És?!
Anya elment azzal a férfival. Két hétig volt oda. Addigra engem is kiengedtek a kórházból.
És én?!
A nagyanyádéknál voltál.
És anya?
Hazajött.
Judit döbbenten hallgatta apát. Most is ezen jártak a gondolatai, hogy itt járkáltak ebben az elhagyott, visszhangos épületben. Szobáról szobára haladtak. Vannak ilyen filmek. Az emberek egyik pillanatról a másikra eltűnnek. Utánuk maradnak a tárgyak, asztalok, székek, dolgok sokasága, a tárgyakon ujjlenyomatok, egy radírdarab harapásnyommal, papíron egy érthetetlen számoszlop, már nincs összeadva.
15621
+2134
+40123
+6712
+3004
=……
Félig megírt nyugta. Papírlapokon firkák. Egy férfi nem vitt el egy kalapot. Vízhatlan köpeny, mint valami áttetsző sellőbőr. Jutka benézett a vécébe. Nem biztos, hogy használták azóta. Megnézte, van-e víz. Volt, de hörgött a csap, köpködött.
Közeledtek ahhoz a szobához, ahol anya is dolgozott. Lehunyta a szemét, és eszébe jutott, anya ott ült belül, az asztala ott volt az ablak mellett, bármikor ki tudott nézni az udvarra. Ő is szeretett ott lenni. Mint a guruló pókok, olyanok voltak a targoncák. Nagy kamionok gördültek be, egyszer kiborult egy konténer cipős doboz. Forgalmas udvar volt, tele élettel. Judit belépett a szobába, egyenesen anya asztalához lépett, egy üres pohár volt az ő oldalán, néhány papír, konzervdoboz. Anya soha nem evett konzervet. Székelykáposzta. Mindegy. Elővette a kulcsot, és megforgatta az asztal zárjában. Nyomban engedett, nyílt, kihúzta a fiókot. Fölpillantott. Az idegenvezető feszülten nézte őt.
Mit csinál?
Semmit.
Judit belenézett a fiókba, fésű, kis tükör, egy régi, orosz rúzs meg papírok között turkált. Ügyvitel. Szerződések. Szállítási tömb. Anyagfelhasználás. Túlóra-kimutatás. Egy sárga boríték.
Tegye vissza, mondta az idegenvezető.
Nem teszem.
Nincs joga hozzá. Föl fogom jelenteni.
Jelentsen. Anyám asztala volt.
Judit nem értette, a férfi miért fordul el nyomban. Nem erősködött. Széles volt a háta, az őszülő szőr a tarkójánál szétfutott. Nem is beszélt már. Vele végképp nem, csak ennyit mondott még a többieknek:
Sajnos tönkrementünk. Mementó lettünk, mondta, és kerülte Judit pillantását, aki a tenyerét tartotta a kistáskáján, mint aki így őrzi a kincsét. Az idegenvezető nem is nézett rá.
Amikor a házuknál leparkolt, ahol apa lakott most már egyedül, ott nézte meg a borítékot, még a kocsiban. Egy fiatal férfi fotója. Mosolyog, mint aki nagyon boldog. Olyan, mint a fiatal Marlon Brando. Napfény, kihajtott ing, villogó fogsor, ismerős arc. A háttérben pálmafák.
Nem is tudta, hogy vezesse ezt az egészet elő. Aztán letette apa elé a fényképet, a szemüveg és a rejtvény közé. Apa éppen csak rápillantott.
Igen, ő volt az.
Kicsoda?
A Sárosi, akivel anyád elment.
Judit törölgette a tálat, amiben az előbb nokedlit gyúrt. Apa szerette a nokedlit. Pörkölt, nokedlis tojás, gombás nokedli. Mindegy volt. Apa kicsit sósan evett, anya veszekedett is vele, ne sózd már, de azóta, hogy anya meghalt, apa nem sóz. Mintha csak azért sózta volna, hogy anya veszekedjen vele. Most megeszi, ahogy elé rakják, megeszi, kész. Nem variál.
Sárosi volt az idegenvezető, mondta Judit.
Az lett belőle? Nahát. Ismerte a nagyvilágot, az már igaz.
Apa nem is csodálkozott. Vagy mintha titkolta volna, hogy csodálkozik. Judit leült apa mellé, egészen szorosan. Fogta a kezét.
De miért adta a kulcsot nekem.
Apa elmosolyodott, a képre mutatott.
Hogy ezt megtaláld. És hogy megmutasd nekem.
Vissza a tetejére