És ahogy vonszolódunk, szavalok a pusztának is, annak a félrenőtt, végtelen gaztengernek, ami zizegéssel felel, ami nem felel, ami csak zörgeti a maga fájdalmát. Szavalok torzsának, száradásnak, sárgára aszott kis virágnak. Szavalok a szörnyű délibábnak. Vitatkozom az éjszakai rovarokkal, tücskökkel, válaszolok az éji madaraknak, cikkanásoknak, reccsenéseknek, a sötétség testébe belevájó jajkiáltásoknak. Vitatkozom az éjszakai égbolttal, azzal a hatalmassal, azzal a millió tűszúrással megsebzettel, azzal az óriási semmivel. A porral vitatkozom, amin húzom a terhemet, a föld ráncos, meggyötört arcával vitatkozom, beszélek hozzá, szavalok neki.

Barbara kuncog rajtam,

hát hiszen nem hallja senki,

te ostoba, te nagyon buta Taligás.

Nem hallom én se, nem hallod, Taligás, nem hallja a föld, az ég, a szép, a nap.

Minek szavalsz akkor?!

Mert kell, mondom.

Mert jó, mondom.

Mi a jó?

Mert akkor vagyok, te semmi, és máris megbánom.

Szent ég, azt mondtam neki, hogy semmi!

Csakhogy ő mintha nem venné észre, mintha nem törődne ezzel. Kajánul vigyorog, forog, boldog az almaarca. Július vele tart a gúnyolódásban, mert mintha ő is mosolyogna.

Hol vagy, ha velünk vagy, Taligás?

Hogy beszélsz, ha hozzánk beszélsz, Taligás?

Jól van, basszátok meg, és ennyi. Szarok rátok. Le vagytok ti szarva a méltóságos bokátokig!

A taligáért hajlok, emelem a kart, indulunk tovább. Most nem félek annyit se, mint egy rissz-rossz mákszem. Nem félek, dühös vagyok, kitölt a harag, mint szederszínű bor a hordót. Hanem aztán meglátok egy fát, olyan furcsa csavarodású, istenemre, részeg fa, nem is tudom a fajtáját, valami korcsszülemény ő is, mintha térden állna, keresztbe nőttek az ágak rajta, mint óriás, vastag szálú pókhálók, s hogy rápillantok, önkéntelenül sóhajtom el magam, jaj, mint egy erkély! Mint egy helyes kis veronai erkély, miről rajzot láttam egyszer, azt hiszem, Pozsonyban. Oda is tolom a taligát, egészen az ágak alá, az árnyékba. Barbara még nem kapizsgálja, mit akarok, Júliusnak meg mindegy, máris lehuppan a fa tövébe, a szemét lehunyja, úgy tesz, mint aki nyomban elaludt. Emelem Barbara üvegét, húzódzkodni kezdek fölfelé. Július fölbámul, talán ingerült lesz, mert ahogy tolom magamat a magasba, a nyakába rúgok némi kérget, tépett ágat, levelet. Barbarát az egyik keresztágra helyezem, hogy kifelé és lefelé tekintsen, én meg a távolba nézek, a végtelen síkság, a földkupacokkal, házhelyekkel tarkított rónaság, a vándorlók, betelepülők füstcsíkját eregető puszta, a kiégett földek felé, majd óvatosan visszamászok.

Mit akarsz, Taligás!? Mit akarsz, Taligás!?, sikít Barbara.

És akkor már lentről megszólalok.

Angyal lebeg fölöttem, hah.

Jaj nekem, jaj nekem!

Barbara! Itt vagy, Capulet Barbara?, és úgy meresztem a szemem, mintha nem látnám. De akkor már bugyogva kuncog az almaarc, s nyomban rákezdi ő is,

ó, te Taligás, tagadd meg apádat, anyádat, tagadd meg az egész nyomorult családodat, és különben miért vagy te Taligás, Taligás?!

Mi a név, Barbara!? Mi a név?

Azt én mondom, ostoba, vág közbe.

Bocsánat, mondjad hát.

Mi a név? Illat és múlt, és jelen, a világ, Taligás. Menj most már, az életed veszélyben. Ha így találnak a buzgó szolgák, a szívedbe vasat döfnek.

Szúrnak, mondom.

Döfnek!

Szúrnak!

De mondom, hogy döfnek, kiabál Barbara.

Jó, legyen, a szívembe vasat döfnek a szolgák, ha rám lelnek. Lesz egy kis csönd, mire Barbara azt kérdezi.

Na és, Taligás Rómeó, végül megmérgezzük egymást?

Eltűnődöm, de nem válaszolok. Erre aztán Július föláll, talán lép is felénk, mindenesetre úgy bámul, mintha az elveszett értelmére találna rá. Mintha az köszönt volna rá, szervusz, együgyű Július, elméd fényeskedik újra. Aztán csak megrázza a fejét, eléggé bosszús. Én meg titokban, hogy Barbara ne vegye észre, megtapogatom magamat. Hogy Wolzbein levele megvan-e még, és mert recseg az oldalamnál, megvan.

Félek.

De Barbaráért még vissza kell mászni, meg is teszem, és aztán már nyugodtan félhetek.

S hogy hamarosan továbbhaladunk, mintha részegek lennénk, dülöngélnek a fák is mellettünk, rossz dalokat dalol a délibáb. Recsegnek a törzsek, gúnyolódnak. Serceg a fű, a fölszárazott gaz, a sáska rágta torzsa. Július mellém lép, furcsán, szemsarokból pislog, sárga nézés ez, fekete nézés, úgy érzem, most gyűlöl. Por szálldos körülöttünk, meg-megcsillan. Féltékeny lenne a bolond? Nem félek, nem félek, nem félek. Július nagyon közel van, csak halad mellettem.

Aztán kisvártatva gazzal borított kútra lelünk, félig beomlott, azt vizslatjuk, nyerhetünk-e mégis valamennyi vizet belőle. Egészen száraznak tűnik, dohos a torka, rossz szagot lélegez fölfelé. Ráhajlok a peremére, lekiáltok.

Én vagyok az, Taligás.

Hé, hó!

Nincsen visszhang, mintha holtan érkezne alá a szó. Milyen közel az alvilág, gondolom. Barbara meg kuncog, mint egy bugris kis patak.

Tudom, miért meséltél arról a kerékről, Taligás, szól.

Milyen kerékről?!

Arról a könyvkerékről. Ami forgatja a szemnek a könyveket és az akármilyen papirosokat. Nem azért meséltél róla, mert gúnyolódni akartál rajtam, akit föltettek egy ilyen világkerékre, de ki nem nyitottak soha. Hanem mert becsvágyból, vagy mit tudom én miféle önteltségtől vezérelve azt hiszed, hogy te vagy az a kerék. Te vagy, Taligás, a könyvkerék, pedig csak fecsegsz összevissza. Csak karattyolsz, csak dadogsz. Olyan vagy, mint ez a kút, Taligás. Távolról vízzel kecsegtetsz, aztán csak éppúgy tátogsz, mint aki a kicsike kortyot könyörgi tőled.

Ahogy ezt előadta, elégedetten elhallgat. Ülök a porban, bogáncsot szedegetek a rongyaimról. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem is mondok semmit.

Na, félsz?

Igen, Barbara, félek.

Ej, Barbara, gondolom, miközben vánszorgunk tovább, te gyűlölködő, te féltékeny, almaarcú szentem. Hány olyan könyv hevert már a taligámban, amiknek az értelmét egyáltalán nem fogtam föl?! Árva kukkot sem értettem belőlük, pedig vért izzadtam, napokat és heteket, mámorba fúló, csatakos éjszakákat töltöttem velük, borral itattam a betűiket, silabizáltam és kivonatoltam őket, csak hogy közelebb jussak az értelmükhöz, de ők nem engedtek, hidegen és dölyfösen, szánakozva vagy lenézően tekintettek rám, nem engedtek magukhoz, olyan volt az ő jelentésük, mintha távoli, hideg csillagok ragyogását bámultam volna, eltaszítottak, idegen maradtam nekik. Hány olyan könyv fordult meg a kezemben, amiknek a lapjai fölött sírtam és zokogtam, amikről azt gondoltam, hogy ők nekem a testvéreim, ez a könyv a bátyám, a kistestvérem, húgom vagy nővérem, mégis megcsaltak. Mert a másnapi szürke reggelen mit mondtak? Másnap semmit se mondtak. Hallgattak, elfordultak, szartak rám. Míg végül azt kérdeztem magamtól, Taligás, ha ők nem nyílnak meg neked, ha bölcsességüket, tudásukat, az életre vonatkozó akármi meglátásukat eltakarják előled, ha a jót, a kegyelmet, az üdvösséget, amit, mondhatni, tálcán kínálnak, egyszóval ha becsapnak, hitegetnek téged, vagy ha csak félreértheted őket, akkor mi közöd lehet hozzájuk, minek fáradsz velük, miért jár és kelsz velük, akár az életedet is kockára téve?!

S mit válaszoltam?

Azt válaszoltam, hogy talán olyan ez, mint ahogy most Júliust látom. Ő is lát valamit. Július olyan lett, mint a kutya, szimatol, a homlokát az égnek tartja. S nem hiába. Mert a gazba csörtet, nagyot kurjant, és csakhamar fog egy nyulat. Július nagyon gyorsan fut, a karjait a törzse mellé szorítja. Elgörbül a szája szaladás közben. Az állatot megfogja, nem bántja, a fülénél fogva tartja elém. A nyúl mozdulatlanságba dermed. Már éppen nyúlok érte, de ő egyetlen gyors csavarintással eltöri az egyik hátsó lábát, amitől a nyúl úgy sikolt föl, mint egy kisgyerek. Július mosolyog, izzadság gördül a halántékán. Aztán a földre engedi az állatot, és hagyja, hogy elugráljon. Utána mutat komoly képpel, mint aki azt mondja, Taligás, a nyúl eddig elszaladt előled. Most már megfoghatod. Jóllehet előbb el kell törni a lábát.

Jól van, Július, gondolom magamban, megfogom a nyulat. De inkább ő adja fel. Egy idő után már nem fut, bevár. A taliga oldalába verem a fejét, szertefröccsen a vér. Nyárson forgatva sütöm meg. Rágós marad a combja, idős példány volt, Július is azért fogta meg, mert öreg volt, eltörte a lábát, így is alig tudtam megfogni, és most büszkén, egyenes derékkal ül, bolond, zsíros a szája. Fát és gallyat gyűjtök, kígyók után rúgok, etetem a maradék tüzet. Vidáman lobognak a lángok, Barbara elbűvölve nézi őket.

Máglya, mondja, olyan, mint egy játék máglya.

A nyúlnak nem az, mondom.

Úgy alszunk, hogy hagyom magától elhamvadni. De még a reggeli szél is belekavar a parázsló hamuba. Július tüsszögve ébred, mintha ideges lenne ettől. Aztán arra kémlelek, amerre továbbindulunk. Csorog az orrából a takony. Ő nem fél.