Vakáció ideje volt, kollégákkal lubickoltunk a Körös algás vizében. Egyikünk, aki éppen napozni készült, és nem tartozott az említendő korosztályhoz, megjegyezte, hogy valahol azt írják (valahol mindig írnak valamit), harmincöt év fölött az ember hivatalosan is középkorúnak számít. Az akaratlan dantei allúzió engem, fiatal felnőttet, heves ellenállásra késztetett, de a szikrázó napsütés és a jól fűszerezett házi sör hatására nagyvonalúan elnapoltam a vízbe fojtást, s csupán annyira futotta, hogy fölvetettem: eszerint ha a következő napok bármelyikében életem veszteném, mondjuk autóbalesetben (a gondolat izgalmát fokozta, hogy egyetlen sofőrként én feleltem a csoport hazajuttatásáért), vagy mind gyötrőbb fogfájásom vinne sírba (a gondolat izgalmát semmi sem fokozta), a sajtó középkorú férfiról cikkezne? Milyen egy középkorú férfi? Milyen egy tanár. A többiek bólogattak.

Középkorú férfi vagyok: hová lettél, hová levél, te tizenöt évem? Nem erről volt szó kétezeregyben, nem erről beszéltünk. Miről, nem tudom. Vagy inkább nem emlékszem. Történhet-e rosszabb tanáremberrel, mint hogy cserben hagyja az emlékezete? (Hogy középkorúvá lesz?) Történelemtanárral biztosan nem. Magyartanárként minden egyszerűbb: ott a szöveggyűjtemény. Persze, a jelenkor pedagógiájának első számú mankója, a digitális tábla is ott van, már-már mindenütt, lassan mozdulni se lehet egy iskolában korszerű eszközök nélkül, minden adott, minden kéznél, nincs esély megcsúszni, téveszteni, véletlenül sem mehet cigányútra a tudás rettentő falatja – de mit tegyen az a nevelő, aki tulajdon nyelvét használná digitális táplálékkiegészítők helyett? Hová levél.

Tizenöt év telt el, tizenöt év óta csinálom és csinálódom, tizenöt nyár és tizenöt érettségi, és tizenöt számtalan egyéb. Ez idő alatt nagyon sokan közelebb kerültek saját halálukhoz, mint én a választott tantárgyhoz. Ezen nem csodálkozom, viszonyunk kezdettől fogva problematikus, talán ezért is tart még. Miután a szép emlékű kilencvenes évek szép emlékű derekán középkorvágytól feltüzelten valósággal megrohamoztam a szegedi egyetem töri tanszékét, ahol hamarosan nem csupán egyenesbe jöttem, de – egyháztörténeti kurzusokkal megterhelt indexem a bizonyíték – tartósan is berendezkedtem, úgy tűnt, elfeledkezem arról a csekélységről, hogy ha tanárként akarom folytatni életem hátralévő részét – memento mori: autóbaleset, foghúzás –, célszerű volna még egy szakot elkezdenem. Gondolta a fene. Illetve: akarta a halál. Az otthon rendre felcsattanó, fenyegetéssel felérő atyai jótanács azonban kijózanított, s minthogy a történelemnek a magyar az, ami Bud Spencernek Terence Hill, Csipkerózsika-álmomból felébredve választásom az utóbbira esett. Nem vártak tárt karokkal, máskülönben mivel magyarázható, hogy sem első, sem második próbálkozásra nem kerültem az évről évre növekvő létszámú magyaros elitbe. Mondanám, hogy csappant a lelkesedésem, de hogyan csappanhat bármi, ami sose volt. Talán nem nézték jó szemmel, hogy Katona Józsefnek tulajdonítottam Az ember tragédiáját (ma ezért magyar fakton, o tempora, o mores!, guillotine jár – a felnőtt rosszul emlékszik, írta valahol Márai Sándor). Talán nem méltányolták a Kosztolányiról írott – próbálom szerényen mondani – értekezésem messze fénylő, őszinte lelkesedését, hiszen első az olvasói élvezet, s csak ez után következhet a mesterség teoretikus szemfényvesztése. Mindenesetre a harmadik év meghozta az áttörést. Hogy miképp lettem megbecsült tagja a nulladik évfolyamos csoportnak, s onnan milyen út vezetett a PhD-ba torkolló magyarozáson keresztül az ún. szaktanárrá válás felé, arról szerénytelenség nélkül beszámolni meghaladná képességeimet, ezért eltekintek tőle. Van azonban, amitől nem tudok.

Ilyen például a mi végre szűnni nem akaró kételye, a szépséges, de annál inkább kétségbeejtő sötétlő erdő, amelyben azóta bolyongok, hogy az első verset – mindjárt egy tanítanivalóan kínos félreértelmezéssel – felolvastam harminckét vagy harminchárom, de inkább harmincöt tizenéves előtt. Pedig mennyire egyszerű a válasz! Mint amikor szabadrúgáshoz készülődik a megye hármas csatár, s szemügyre veszi a távolságot a játékszer és a kapu között, majd jön a villámgyors latolgatás, hogy a ficakba tekerje-e a labdát, vagy a kapufa tövénél csapódjon be a golyóbis, a sorfal fölött ívelje-e a rövidre, vagy a portást becsapva a kapu túlsó felére küldje a lasztit, úgy tekint szét gondolatban a magyartanár az előtte elterülő négy gimnáziumi év ugarján. Azzal az apró különbséggel, hogy emitt a gól bizonyos. Érettségi a neve. De tényleg a találat miatt játsszák a meccset? Csak az a fellélegzés a végén, az a fontos? Egyedül a kézbe vehető diploma számít, a vizsgának füllentett formális csevegéssel, amelytől egyformán retteg kicsi és nagyobb, de amelyet a végzett diák legtöbbször már csak kézlegyintéssel intéz el? Ezért gürcölünk? Ez volna a cél, a mi végre? Vagy mi dolga a Magyarországnak mondott világon annak a bolondnak, aki magyartanárrá lesz? Észbe vésetni a korszakokat? (Vannak korszakok?) Szégyellje magát, aki összekeveri a barokkot a klasszicizmussal! (Madáchot Katonával? Ugyan.) És az ikes ige ragozása? Kimondom, hogy „aludnám”, és azt hiszik, szórakozom velük. Jó fej a tanár úr, de inkább ne erőltessük. Biflázzuk be az életrajzokat, minden élet egyformán érdekes, minden élet ugyanúgy tanulságos! De hány élet van, és hány sors? Hova kerül Dante útkeresése, hová a Csokonaié, és valóban érdemes-e fejből vágni Babits összes kötetének címét – bónusz: évszámok. Még a katedrán innen ültem mai munkahelyemen, s félve nyitottam ki a tankönyvet: Petőfi négy oldalon át vándorolt, Arany sebe két bekezdésen keresztül nyiladozott és gennyedzett. (Ma már katedra sincs, de volt eredménye a munkának: Petőfi azóta is vándorol, valahányszor gondolok reája. Szegény Arany.) S ha megvan az a kevéske korstílus a mitológiától a poszt- utáni modernig, az életrajzok oda-vissza mennek, non plus ultraként pedig a memoriterek is fejben (horror: verset nem addig olvasni, míg rögzül, de „megtanulni”), jöhet az esszé! Három oldal, jobb (nem jobb) esetben hat. Az ember tudjon írni. Sorolja föl a műfajokat, nevezze nevén a narrátort, ügyeljen a terminusokra, s az értelmezési szempontok teljes vértezetében ne hőköljön vissza, ha ismeretlen szöveg kerül az útjába. Nota bene: jussunk el a kortárs irodalomig – de mi van, ha már az első órán eljutunk, mert onnan indulunk el? Így gondozd a tehetségedet.

És persze olvasni is legyen kedv. Hozzuk meg.

Persze, pedagógusi szokványkeserv, hiszen a helyzet messze nem siralmas, és főleg nem reménytelen – noha sajnálatos módon tragikus. Mert igaz ugyan, hogy ezt ígérted, te tizenöt év, ezt a reggeli kávé utáni nyugodt csodát, hogy irodalom van, és ennél nagyobb baj sose történhet velünk, hogy van és lesz értelme, van és lesz idő, van és lesz figyelem, nyár lesz, örökre, ezt ígérted, kábé. De hogy eljön a pillanat, amikor huszonöt meg huszonhat óra per hét lesz (huszonnégy, huszonhárom, olyan mindegy: egyik sem húsz, s főleg nem tizennyolc), arról – itt egy tetszés szerinti fok- és mértékhatározó következik – nem volt szó. Az nem volt benne a szerződésben, amellyel megvásároltad a lelkem, s amely alá naiv örömmel firkantottam a nevem, abban a kontraktusban halovány utalás sem volt arra, hogy akár ez a világégés is bekövetkezhet, ez a vérszivattyú, ez a tapasztalataink szerint az egészségre, derűre, munkabírásra egyformán veszélyes állóháború, ez a tanárkibelező pokoljárás. Hogy nem sokkal emelkedik a tanórák száma, éppen csak annyival, ami egy, de akár másfél munkanapnak is megfeleltethető. Ilyesmit nem jövendöltél nekem, te kétezeregy, te tizenöt év, amikor kezdtem.

Van egy kollégám, rendszeres látogatója az uszodának (se algák, se lubickolás). Elmondása szerint az úszás sok mindenre alkalmas, többek közt arra is, hogy az ember átgondolja, hányadán áll (nem beszél zöldeket: egy varázslatos kora este én is mellúszás közben gondoltam végig a sumérokhoz fűződő viszonyom). Tavaly szorgalmas tempózás közben átpörgette magában az új világrend megkövetelte munkamennyiséget, a heti óraszámát, az erre felkészüléshez szükséges időt, az ennek nyomán írott dolgozatok értékeléséhez szükséges időt, s mind az egyéb szükséges időt, ami hol ebből, hol abból áll, de kivétel nélkül ennek az újfajta heti óramennyiségnek a szolgálóleánya, osztott, szorzott, leginkább azonban összeadott, és arra a következtetésre jutott, hogy negyvenkilenc. Negyvenkilenc munkaóra. Az pontosan hét per hét. Rémületében takarékra állította a lelkiismeretét, s újraszámolt. Negyvenegy. Az majdnem pontosan hat per hét. Rémületében gyorsúszásra váltott. Quo vadis.

Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg, írta Karinthy. Száz éve, kábé.

Vigasz, még ha sovány is: a szöveggyűjtemény, azért az mindig ott van.