Szenteste, turha

(írhatta volna: Cserna-Szabó András)

Szenteste volt, és Vaja Törp mocskosul beállt. Ráadásul amellett, hogy dög másnapos volt, benyelt egy rekesz Arany Hordót is. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy kikészüljön. Amikor lehajtotta az utolsó korty sört a Három Heréhez címzett vendéglőben, az ajtó üvegén át meglátott egy ismerős arcot.

Teljesen begyulladt. Izzadni kezdett, meg mindenféle baromság jött rá.

Először arra gondolt, hogy gyors’ betanul néhány kivédhetetlen karatefogást, és végez az ismerős pofával. Aztán az jutott eszébe, hogy erre már nyilván nincs ideje. Fogta inkább a bézbólütőjét, és sietve távozott, akár egy spermium.

Odakinn nagy nyugalommal vette észre, hogy csupán Koponyányi Manyók az. Elslisszolt a falhoz lapulva, de előtte még jó alaposan megnézte magának Koponyányi Manyók orrát.

Koponyányi Manyók eszelősen nézett maga elé.

A helyzet az, hogy Vaja Törp akkortájt egy ideje már logikusan gondolkodott, úgyhogy csak az emberek orrát figyelte az utcán. Ez elég sok galibát okozott neki, de megérte. Messze híres logikáját azért kellett használnia, mert volt egy szenvedélye: fikát gyűjtött. Ha csak egyetlen takonygalacsinnal gazdagodott, már boldognak érezte magát. Kissé baszta a jókedvét, hogy a legtöbb takony a sajátja volt, mástól nem nagyon bírt szerezni. Pedig mindent megpróbált. Komolyan.

De most kurvára megörült. Koponyányi Manyók ugyanis valamiért drága emlékezetű nagyapjára, Kónyi Manóra emlékeztette. Vaja Törp nem tudta megmondani, miért, pedig annyira erőlködött, hogy a nadrágjába csinált. Telis-teleszarta a gatyát.

Kónyi Manó mindenféle marha tizenkilencedik századi térképeken hagyta ott félreérthetetlenül a nyomát, és mindig irdatlan méretű fikák lógtak az orrából, amikor Vaja Törp vidéki magányában meglátogatta. Vaja Törp gyakran játszott ezekkel a fikákkal. Sőt! A takony okozta eufória egészen megragadt emlékezetében, ezért gyűjtötte a különféle pócokat. Mindenfélét, amilyenhez csak hozzá bírt jutni. Kedvencei a szénfekete takonydarabok voltak, amikből leginkább nindzsákat gyúrt. A zöldeket kevésbé komálta, karácsonyfát masszírozott belőlük. Az átmeneti színűekkel pedig igazából nem nagyon tudott mit kezdeni, simán a vitrin üvegére ragasztotta őket. Jó lesz később, gondolta.

- Tiszteletben tartom drága emlékezetű nagyapám, Kónyi Manó emlékét, ezért gyűjtöm a fikákat - mondogatta a csajoknak, ha nagy ritkán meglátogatták. De a csajok hamar megléptek Vaja Törp albérletéből.

Volt azonban egy nagy terve is, mert Vaja Törp amolyan művészféle volt. egy óriási kiállítás. De ennek még nem jött el az ideje.

- Elég szar karácsony, mit ne mondjak - dünnyögte maga elé, ahogy hazaért a Három Heréhez-ből, hiszen aznap is nő nélkül kellett aludnia. Mivelhogy neve miatt folyton kisebbrendűségi komplexusok gyötörték, és ezen a Koponyányi Manyókkal való találkozás sem segített sokat, megmarkolta a pöcsét, ami legalább néha jókorára megnőtt - büszke is volt rá. Képzeletébe bevillant egy óriási pina, egy baromi nagy szörcsögő-nyöszörgő hús, jó tágas és lucskos, akár egy kotla töltött káposzta, és annak megfelelően jó büdös is. De Vaja Törp hamar elhessegette fejéből a képet, és inkább teljes erőbedobással a fikákra meg a csinos kis vitrinre koncentrált. Így őrlődött, míg szanaszét nem spriccolta a szobát. Ugyanúgy, mint a falat a konyhában, amikor először próbált szódát tölteni magának a házinéni, a Nyanya szifonjából. A szifon azokban megvadult, és ész nélkül kezdett lődözni.

- Kurva szifon! Anyád! - mérgelődött akkor Vaja Törp.

Eléggé kimerült, és már csak pihegett az ágyon, ahogy beállított a Nyanya, akinél a szódás ügy óta eléggé rosszul állt a szénája. Az meg egyből káromkodni is kezdett.

- Pfúj! Micsoda szarszag! - rikácsolt, mert azt hitte, hogy Vaja Törp megint könyékig vájkált a húsosfazékban. És nem is tévedett, csak most a húsosfazék a nadrágja volt.

- Kurva Szenteste! Turha! - gurult dühbe Vaja Törp, kontra, és elment inkább a Frizsi-Dizsibe, ahol egy régi cimborája, Dj. Zimankovács nyomta a rave-et. Jól be is álltak, és mire kifogytak a témából, Vaja Törpnek végre sikerült egy nagy darab fikát előbányásznia az orrából. Újra örülhetett. Van, mégiscsak van isten. Erre gondolt.

De végül úgy döntött, nem megy többé haza, a Nyanyához, hanem felcsap színésznek. Az még úgyse volt. Azonnal küldött egy ímélt egy világhírű producernek: színész akarok lenni, választ kérek sürgősen. Ez állt az üzenetben. Ám ahogy elküldte a levelet, eszébe jutott, hogy a felhasználóneve az, hogy vazzeggeci, mert nem bírt jobbat kitalálni annak idején, amikor be kellett jelentkezzen. Főtt a feje rendesen, kezdte szarul érezni magát. Mi lesz, ha nem veszik fel.

Következő nap azonban felvették.

Annak rendje és módja szerint munkába is állt, de amikor egy ágyjelenetnél csak a partnernőjének az orrára koncentrált, majd dög másnaposan szódapor helyett a világhírű producer heroinját vette be, közös megegyezéssel szerződést bontottak.

Mit volt mit tenni, Vaja Törp - Szenteste volt éppen - visszatért albérletébe, a Nyanyához. Zsebéből előkotorta a már feketére rohadt fikát, amit még a Frizsi-Dizsiben kapart ki az orrából. Széles mosollyal nekilátott, hogy nindzsát formázzon belőle, és elkönyvelte magában, hogy ezentúl inkább a képzőművészetnek él.

A szárcsás ember

(részlet a Hálózatok és Nagyfeszültség című regényből; írhatta volna: Kiss Ottó)

„A szárcsás embert egyedül Főn Tómi ismerte, mi csak egyszer láttuk, a szárcsás embert, aki aznap jött utánunk, már legalább öt perce jött, a gázlón keresztül, jött át, a test, a szárcsás ember teste, mi meg mentünk, igyekezve, Főn Tómi, a Mladenov ködök meg én, az Ottó, a Tót Ottó, gyerekek, mentünk, szóval, a szárcsás ember jött, és úgy tűnt, egyfolytában jön, ahogyan jött, és már messziről kiabált, hogy az anyátokba bele, de a többit már nem értettük, szóval, kiabált, és egy fekete csomagot szorongatott a hóna alatt, a szárcsája volt, suttogta később, az intézetben, bent, az épületen belül Főn Tómi, és ijedten hátrahőköltünk, a szárcsája, suttogtuk mi is, gyerekek, félénken, jó halkan, és elpityeredtünk félelmünkben, de szóval, aznap csak jött és csak közeledett, egyre inkább, fekete volt, mint a szurok, mint a Kramennyik Zsuzsanna selyemhaja az intézetben, egészen belül, az épület belsejében, feketének látszott a szárcsás ember, pipaszár lábakon közeledett, úgy tűnt, szarvai vannak, ezt nem lehetett rendesen látni, és a szájából valami szürke szállt fel, mint az intézeten túl, az állomáson, amikor azok a szép nagy gőzös vonatok úgy benn állnak a síneken, olyan érdekesen, és szép nagy köhögtető füst száll fel belőlük, fel, az égbe, a magasba száll a füst, felfelé, azért van az ég, mert az emberek, ha meghalnak, legyen hova menniük, tudod, mondta egyszer Főn Tómi, és hogy a föld is azért van, hogy ha még nem haltak meg, de élnek, akkor is legyen hova menniük, magyarázta, ide-oda mehetnek az emberek a földön, és mi tátott szájjal hallgattuk, ide-oda mehetnek, és így lehet a füsttel is, hogy a füst is csak ember, és egyszer csak meghal, és felfelé száll, szóval, a szárcsás ember jött, már legalább hat perce, és dohogott meg füstölgött, az anyátokba bele, de a többit nem értettük, se Főn Tómi, se a Mladenov kölök, se én, az Ottó, a Tót Ottó, micsoda szőrös fekete egy ember ez, jegyezte meg a Mladenov kölök, hát még ha a farkát látnád, intette le Főn Tómi, nagy csúnya vörös farka van, mintha a pokolból mászott volna fel, egészen felfelé, láttam, felelte sértődötten a Mladenov kölök, siettünk, a szárcsás ember pedig, szerencsénkre, nekünk, gyerekeknek szerencséjére, elmaradt a szürkeségben, ahogy szép lassan leszállt az alkonyat, és eltűnt a nap is az égről, odalett, felfelé szállt, de nekünk, gyerekeknek úgy tűnt, lefelé száll, ez ugyanaz, hagyta ránk Főn Tómi, és a nappal együtt eltűnt a szárcsás ember is, a szőrös, fekete, vörös farkú szárcsás ember, akit aznap egy tükrön át lestünk, ahogy ócska kalyibájában, amiben lakott, ül és ömleng, csúful, nem bírtam nézni, ahogy csinálja, oldalra fordultam és hánytam, mire a szárcsás ember észbe kapott, az anyátokba bele, mondta, és felugrott, de elfelejtette becipzározni a nadrágját, és jött utánunk, fenyegetően, mert meglestük, ahogy ömleng, magokat szór a szárcsájának, suttogta rekedten Főn Tómi, maggal eteti, tudod, maggal, hüledeztünk, gyerekek, szóval, tükör segítségével néztük, mint ahogy tükör segítségével néztük odabenn, az intézetben a Kramennyik Zsuzsannát is, aki mindenkihez kedves volt, csak hozzánk, gyerekekhez nem volt elég kedves, ezért tisztes távolból figyeltük, szóval, a Kramennyik Zsuzsannát is tükrön át lestük, amikor Főn Tómi a cipőfűzőjére erősítette a tükröt, és azt mondta, hogy a Kramennyik Zsuzsanna elég kétszínű lehet, hogy egyszer ilyen, másszor meg olyan, és innen is, onnan is egyformán látható, de azért jó érzés lehet látni, így, a fonákjától is a Kramennyik Zsuzsannát, szóval, a cipőfűzőjére erősítette a tükröt, és a lábát a Kramennyik Zsuzsanna szoknyája alá csúsztatta, így, tükör segítségével láttuk, gyerekek, a szárcsás embert, ahogy ömleng, és hogy olyan a nadrágja a két lába között, a szárcsás ember két lába között, miközben ömleng, olyan, mint egy megrepedt tükör, mint amilyen a Kramennyik Zsuzsannának, cipzározatlanul, réssel, szóval, így néztük a szárcsás embert, Főn Tómi, a Mladenov kölök meg én, az Ottó, a Tót Ottó, gyerekek, szóval, mi...”

Újabb töredékpótlásdarabka –
részlet egy faluregényhez

(írhatta volna: Oravecz Imre)

A rés betapasztása

A fogorvos a minap hosszan

kocogtatta koronám.

Hívnak.

Munkaviszony

Petár, a szomszéd traktoros

kora hajnalban ment el.

Én még élek.

Mi lesz már?!

A fájdalom elbúcsúztatása

M. virága erősen vesztett a színéből. Zöld

volt nemrégen, most sárga.

A mosatlan edények penészesen áporodnak

a vájdlingban.

Körmöm alól elrothadt a szemölcs.

Lassan elszárad minden.

Játék

Egykor a szobám nagyobb volt, mint a szekrény.

És a kályhánál is nagyobb volt.

És a játékmackó is olyan furcsán nagy volt.

Ma már másképp van minden.

Ma már teljesen másképp van minden.

Holnap teljesen másképp lesz minden.

Feri bácsi

(írhatta volna: Fekete István)

Gyakran eszembe jut mostanában Feri bácsi.

Fásult, aranyban pompázó hálóingében szunnyadni készül a mosolygó folyópart, s olykor el-elkerekezem a csatorna hepehupás gátjain, szorongó simogatásában szivárványtarka, édes emlékeknek, vagy kezemben átnedvesedett, hínáros hálóval, rozsdás bádogvederrel ballagok, lépteim nyomán elhullott levelek roppannak nyögdécselve. Bokám az avar nyaldossa, s a vén fűzfák öles törzsük békéjéből törődötten hajlonganak.

Továbbmegyek.

Megállok.

Továbbmegyek.

Egy helyütt, ahol egykor méregzöld leveleket nemzett fa rönkjét ugrom át játékosan, megállok. A sás sűrű szigorúságán két, tenyérnyi foltban ütöttek rést gondatlan, önző kezek. Innen nyíltan, meztelen valóságában tárul elém a bús víztükör; a kecses csillámok, melyek a ködös nap finom fátylának melegében a felszínen táncolnak, a vízbe fúlt falevelek rajai mind-mind régmúlt világok titkait feszegetik most. Kissé hideg van már, torkom hűvösen szorongat, sálam sincs; utoljára húzom fel a hálót: üres. Röpke pillanatig tartom még, könnyedén himbálódzik a levegőben, sarkairól nagy iramban csöpög a víz, ezernyi darabra törve a haloványbarna tükröt.

A part menti növényzet alját lassú hullámzás mossa, évgyűrűk fodroznak, s oldódnak fel szótlanul avítt magányukban. Csönd van most. A hálót rúdra kötve hagyom, magam mögé teszem, a fűre, hadd száradjon. Zsebre tett kezekkel állok újra a víz tükre elé.

Egy arc néz vissza, aztán házak, majd arcok, nevek, sok, egymásután, szédítő kavalkádban, az emlékezés bánatos forgatagában. Turbékolás hallik, valahol tücsök cirpel. Esteledik.

Feri bácsi mellett elenyésznek az évek. Minden percben és napon, minden egyes évben egy. Ugyanaz. Se nem fiatalabb, se nem idősebb.

A túlparton látni mindig. Szürkéskék, elnyűtt zakót visel, igazi korhelyzakót, számos zsebbel, nadrágja lyukas, sáros cipője kisebb csizma. Nehezen lát, erős szemsüveget visel - és nagy horgász ő. Nagy, tapasztalt horgász. A gyermekek bálványa, a gyermekek ellenfele. Versenytárs.

Egyszerre hat bottal jelenik meg. Reggel, mikor még minden lélek majdan járandó utak kövein tapos, s matt sejtelmességgel örvénylik a hajnali homály, Feri bácsi a sötét falak rejtekében csoszog, vállán óriás merítőháló. - Légiós - csúfolják. A víz már csábítón locsog. Szereti.

Délután jóllakottan ül vissza helyére. Tanít, nevel, példálózik, hazudik, mindent csinál. Nagyokat hallgat, és sosem vág be időben. Kora estig marad.

Közkedvelt ember. Szövetséget köt a gyerekekkel. Gilisztát kap és még sok más csalit, krumplit, kenyeret, melyikőnk mit hoz hazulról. Nagy halakat fog - csak ő bír nagy halakat fogni -, kegyesen osztogatja. Nem szereti. Bámulattal hallgatjuk, társasága kellemes és hasznos béklyó. Mert megállás nélkül képes beszélni olykor. Cinkosan nevetünk össze háta mögött.

Ellenség. Nagyon sok halat fog és nagyokat. Irigyek vagyunk rá és féltékenyek. Ha nincs jelen, felkavarjuk a vizet nádasa mellett, máskor költött történetekkel, alattomos kövekkel igyekszünk túljárni eszén - csobogástól hangos a víz:

- Feri bácsi! Rabol a csuka!

- Fogjátok hát meg - hagyj a ránk.

Egy kő nyakon találja, éktelenül kiabál, káromkodik. A szomszédok bottal fenyegetnek. Magam kérek tőle bocsánatot, ártatlanul, miután ijedten átbiciklizem hozzá. Megszánom. Nem haragszik már. Szememben nincs többé rossz tulajdonsága, minden megbocsátható, s akkor sem nevetek, mikor széke megsüpped, ő pedig oldalvást borul, egyenesen a nádasba. Öregszik - érzem.

Egy év múlva alig ismer fel az utcán. Egy elhagyott sapkát rejt táskája mélyébe. Szemei üvegesen ragyognak, halványan emlékezik csak, látom. Kedvesen kikérdez. Magányosnak tűnik; neje felől már nincs merszem érdeklődni. Tisztelettudón búcsúzom el, s nem látom többet.

Csak most, hogy itt állok, s tükröt tart elém néhány tovasietett, elfeledettnek hitt év, pillanat. Csak most, mikor az alkonyodó égbolt deres küszöbén nagyokat harap a napból valami ismeretlen féreg; mikor a galamb érdes búgását távoli óra ütése váltja, s harang kondul; mikor egyre inkább s mégis egyre kevésbé fázom. Nem időzöm tovább, későre jár.

Az utolsó mozzanat áramütésként ér. Ingerülten hajlik félre, s bukik vízre két könnyű nádszál, ölükben méretes ponty fordul, kacéran int felém. Döbbenten állok, az élmény - csakúgy, mint eddig bármikor - felkavaró. Ahogy az aranysárga, telt has megcsillan, szembe vakít, majd egy iszapos gerinc emelkedik ki, s fullad el a széles hát kontúrjaiba. A gyűrűk - örök nyomot hagyva - lassan zárulnak.

A szárcsás ember

(részlet a Hálózatok és Nagyfeszültség című regényből; írhatta volna: Kiss Ottó)

A toronyóra delet ütött, szomorúbban, kedvetlenebben, mint egyébkor. Egy méla kondulás volt az egész város. A nap aranykrémmel öntötte nyakon az álmos házakat, a végeláthatatlan kígyózó poros utcákat.

Piszlicsár, a tanító, hajlott korú, görbe hátú nem szép ember, aki philosophiát és történelmet okított, s mandzsettájáról fürtökben csüngöttek a pormacskák, szekundát vésett be a naplóba, neve alá.

Iskola után Csengery Aurél nem egyenesen hazafelé vette az irányt.

Elébb gyermekkori játszótársaival - pajtásaival - hatolt be egy magányosan álló házba, egy idegen utcában, a város túlsó felében, egészen máshová, mint ahol ő maga lakik, ahonnét hét marék lencsét, valamint egy háromlábú lila zongorát, valódi Bösendorfert zsákmányolt, majd szeretett, lányt, barnát, szőkét, vöröset és feketét, tarkát, sokat. Lányokat, hármat is egyszerre.

Később a jazz-band-et figyelte, amint halovány fények glóriájában harsányan és kövéren játszik a kültelki csapszék álmos pódiumán. Közben téát ízlelgetett, és burnótszelencéből kloroformot szippantott, amitől szeme könnybe lábadt.

A villamoson vizelete rendre megmakacsolta magát, valahányszor napilappal zörögtek mögötte a peronon. Tehetetlen dühében verítékezett, és a jegyellenőrt fojtogatta. A konflison nem adott borravalót. Egy járókelőt szembe köpött, másokat elgáncsolt, vagy kicsavarta a karjukat. Hörögve ökrendett valamennyi.

Későn este anyja, tagbaszakadt, nem szép asszony véletlen aranyszín vaníliás mártást öntött gallérjába, majd ibolyakék ízlekvárral szelíden kenegette ágyékát.

A távbeszélő eszelősen sikoltozott.

Csengery Aurél összerezzent. Kevéssé felfrissült ugyan, ám tekintete hamarost elfelhősödött. Rosszkedvűen, unottan lóbázta lábait. Orvosért küldtek.

Későbben félrenyelt, köhécselt. Apja, jól öltözött tisztviselő, szigorú, szakállas, nem szép férfi, ki jegygyűrűjét köldökébe ojtva viselte, fenyegetőlelt vágta hátba. Hétszer. Tízszer. Hússzor, százszor. Sokszor.

Köhögése, amitől szájíze savanyú lett, savanyú és édes, abbamaradt. Homlokán, akárha mézcsöpp lenne, részegítő verejték csillogott. Úgy érezte, rossz fát tett a tűzre, és mostan vezekelnie kell.

Hosszan, lázasan elgondolkodott. Végül komótosan behabzsolt három veknit. Tejet ivott hozzá. Azután három palack rizlinget engedett le a torkán. Hozzálátott, hogy felélje a frizsiderben tárolt élelmiszert: a kocsonyásan rezgő, kívánatos felvágottat, a sajtokat - kerek és négyszögletes sajtok voltak, háromszög alakúakkal és kerekekkel egyetemben, négyszögletes sajtok, mindenféle -, a túrót, fanyar ízű fokhagymát, fuszeklis cvikkert, a rozmaringot, mindent. Hozzá aszúbort ivott. Dohszagú, sötét pincéjükből, mely elkülönözve állt a háztól és a ház elé emelt orchideaillatú óriás tornáctól, egyenként cepelte fel a demizsonokat. Kissé meghűlt. Fennhangon, fáradtan böfögött. Anyja jobbnak látta messze elkerülni, és szégyenlősen lélegzett. Apja előbb aludni tért.

Éjfél elmúltával már a hosszú előszoba hideg csempepadlózatán tapickolt. A tükör előtt állott, kézen. Szemei vörösen izzottak. Fejét elöntötte a vér. Cigarettára gyújtott - hosszúkás, aranyozott végű cigarettát szítt, purzicsán dohányból -, a parázs apró szeme meleg fénnyel, fáradtan pislákolt a világtalan előszobában.

A tükörben önmagát vélte felfedezni, amint tótágast áll. Szemöldjét felvonta, bandzsított. Összemosódott előtte a világ.

Álmosan hallgatott. Erre gondolt:

- Részeg vagyok, tehát józan. Aludnom keltene. Végre nem maradhatok itt így, életem végéig, örökre.

Majd erre:

- Jóllaktam, hiszen éhes vagyok.

Ettől valahogy megnyugodott. Mosolygott.

Keservesen, gyorsan kezdett sírni, lassan, halkan.