A Maradona-ügy
Szülőmegyém napilapja egyidőben minden április elsején megtréfálta olvasóit. A hagyományos tárcamodell e ponton megkövetelné, hogy legalább hármat fölemlegessek gyermekkorom bolondok napi ugratásai közül, de sajnos egy kivétellel nem emlékszem rájuk. Akit érdekelnek ezek, kíváncsi szemét az Arcanumra vesse, vagy látogasson el a könyvtárba, zaklassa kérelmével a személyzetet, és máris eredeti formában tanulmányozhatja Magyarország Kádár-kori sajtóhumorát.
Annyit mindenesetre őrzök a múltból, hogy a szóban forgó cikkek hiteles írásoknak tűntek, s csak a szemfüles olvasó neszelte meg mindjárt a lódítást. Sokan bedőltek, például azok is, akik 1986 tavaszán hiába vártak a megyeszékhely stadionja előtt a sarkadi származású, később az Amerikai Egyesült Államokban karriert csináló Maradó József unokájára. A lap szerint ugyanis az akkor már világhírű Diego Armando Maradona április elsején délután fél 5-kor megérkezik a helyi csapat futballpályájára, ahol ingyenes bemutató edzést tart. A hírlapíró Puskás Öcsi esetleges részvételét is belengette. De nem érkezett se egyik, se másik. A csalódott összeverődöttek öt óra után lassan különverődtek, a lap pedig, ahogy a Bors internetes oldalának 2019. június hatodikai bejegyzésében olvasom, „másnap természetesen felfedte az igazságot, elnézést kérve mindenkitől”.
Nos, mindenkitől biztosan nem. Tudtommal ugyanis Maradonától soha senki nem kért bocsánatot. Ami pedig az igazság úgynevezett felfedését illeti – elmondom hát én, mi is az igazság.
Az igazság az, hogy Maradona felmenői csakugyan nem sarkadiak voltak. Hanem gyulaiak.
Hogy felmenőkön nagyszülőket, dédszülőket vagy még feljebb, egészen a XVIII. századi nagy betelepítési hullámig menőket értünk-e, sosem firtattam, különösebben nem is érdekelt, noha rokonságom egy része Mária Terézia lakosságszám-növelési ötletétől fűtve érkezett az országba. Számomra elegendő volt annyi, hogy Maradona és én egy csapatban játszunk, a gyulai serdülőt erősítjük, igaz, leginkább ő erősítette, mert én, itt nem részletezendő okokból, a kispad közelébe sem jutottam.
Ellenben testközelből figyelhettem őt edzésen. Gyönyörködtem nagyszerű labdaátvételeiben, csodáltam pazar cseleit és briliáns rugótechnikáját, ahogy el volt ájulva tőle mindenki, az edzőnk, Matyi bá, a gyúró, a szertáros néni és a srácok is.
Megtiszteltetésnek vettem, hogy szóba áll velem. Amikor egyszer a hátsó füves pályára baktattunk labdával a kézben, megsúgtam neki, hogy engem a szüleim azért írattak be edzésre, hogy fogyjak. Közölte velem, hogy őt meg azért, mert szeret focizni. Máskor hatalmasat bikázott a labdába, amely menzakifliformát kanyarított le a levegőben, és fület gyönyörködtetően csattant a kapu felső lécén. Amikor ámulatomnak hangot adtam, és érdeklődtem, ez a varázs mégis hogyan születhetett meg, csak a vállát rándította: lőjél te is nagyot.
Számos rokonszenves tulajdonsága közül szerénységére emlékszem legszívesebben, amellyel az edzések utáni éretlen öltözői haddelhaddot szemlélte, amikor a srácok a lábszárvédő szorosan tartására használt gumikkal lődözték egymást a zuhany alatt.
Egy naplementébe hajló tavaszi délutánon biciklire pattantam, és indultam haza edzésről, amikor észrevettem, hogy az útpadkán gubbaszt. Megkérdeztem tőle, jönnek-e érte. Szomorúan megrázta a fejét. Csak otthon, szalonnaeszegetés közben jutott eszembe, hogy tévedésből Ferinek szólítottam. Ezt utóbb nem hányta a szememre.
Egyszóval, barátokká nem váltunk, de nagyon jóban voltunk.
Kapcsolatunk, mint ahogy az ifjúkori haverságokkal történni szokott, léket kapott az idő tengerén. Őt másfelé sodorták az élet hullámai, én meg szépen lassan kikoptam a gyulai futballéletből, a serdülőcsapatot kinőttem, az ifibe nem követelt a vezetőség.
Őszintén szólva fontosabb lett számomra a tanulás. Egy idő után már az NB I. mérkőzéseit sem követtem, sőt, a jelentősebb nemzetközi kupatalálkozókra se kapcsoltam be a tévét.
Hogy 1986 tavaszán szülőmegyém lapjának hasábjain sajtóetikai vétség történt-e, a valóság fikcióvá írása, netán, aminél szörnyűbbet nem tudok elképzelni, a fikció valósággá párolása, esetleg aminél szörnyűségesebbet tényleg nem tudok elképzelni, valaki már a nyolcvanas években autofikciós prózát írt, nem tudom.
Azt azonban igen, hogy a mondott évben a legnagyobb megdöbbenésemre a szinte a semmiből elém kerülő Maradona a csúcsra ért. Ereje teljében volt, kirobbanó formában futballozott, választott hazája válogatottjával pedig megnyerte a mexikói világbajnokságot.
Hogy ebben nekem, valamint a gyulai stábnak, Matyi bának, a gyúrónak, a szertáros néninek és a srácoknak legalább minimális szerepük volt, leírhatatlan érzés.
Meg sem próbálom szavakba önteni.
Vissza a tetejére