Az óra
Amikor kihirdették a veszélyhelyzetet, arra gondolt, hogy ilyen lehet egy hadüzenet: bejelentenek valamit, és attól fogva aszerint élünk. Nincs választás.
A kanapén üldögélt, az ebéd utáni kávéval. Lenémította a tévét. Hosszú percekig forgatta a kezében, aztán lassan a dohányzóasztalra tette az üres csészét. Hátradőlt, lehunyta a szemét. Mélyeket lélegzett. Lehet, hogy áldás, ami történik. Számtalan kolléga várja, hogy valami megtörje végre az évtizedek óta beállott munkamenet egyhangúságát. Folyton a nyugati modellt emlegetik, meg hogy odakinn hét év után alkotói szabadság jár a pedagógusnak. Hát itt a lehetőség másként élni. Talán semmi sem folytatódik ugyanúgy, mint azelőtt.
Pittyegett a telefon, értesítés érkezett a másnapi rendhagyó értekezletről.
Föltápászkodott, kicsoszogott a fürdőszobába, hogy szemügyre vegye az arcát a tükörben. Mintha rácsok zuhantak volna le köré. Vége az önámításnak: ha eddig szemernyi esélyt látott is arra, hogy visszakönyörögheti Tündét, az most elúszott. Ráadásul a jelek szerint bizonytalan ideig se kocsma, se koncert. Sehova, semmi. Egy régi nyári estére gondolt. A kocsma kerthelyiségében ültek, és Tünde a közös barátjukat, Zolit vigasztalta, akit a párja elhagyott valaki másért. „Nem ketyeg az óra” – mondta neki, és a csuklóját kocogtatta. Igaza volt. Zoli azóta megházasodott, két gyermek boldog apja.
A rendhagyó értekezleten közölték velük az új menetrendet, és hogy a Discord felületén kell tartaniuk az órákat. Ennek használatát hamar elsajátította, és a diákok hozzáállásával sem volt különösebb gond. Aki offline odatette magát, az rendesen dolgozott digitális üzemmódban is, aki szerethető csibész, azt online is noszogatni kellett, a kutyaütők meg már a pandémia előtt lemorzsolódtak. Mindent meg lehet oldani.
A vezetőség felhívta a figyelmüket arra is, hogy a hatékony munka feltétele a megfelelő körülmények kialakítása. Megfogadta a tanácsot, mindennap hat után kelt, hétkor reggelizett, fél nyolckor pedig előkészítette a terepet. A nappaliban álló vitrinről leemelte a zöld kaspót és a Buddha-szobrot, valamint az olaszországi nyaralásról készült fotómontázst és a tengerparti kavicsokkal teli üvegtálkát. Helyükre a laptop került. Felhajtotta a fedelét, és megnyomta a Start gombot. Nyolckor bejelentkeztek a diákok.
Zoli a karanténidőszak elején többször is megcsörgette, de nem bírta elcsábítani, mindig lemondta a biciklizést. Döntését Zoli elfogadta, ugyanakkor nem hallgatta el, hogy szerinte túlzásba viszi az elővigyázatosságot, s mivel mindannyian furcsa helyzetbe kerültek, mégiscsak jó volna beszélgetni, kiszellőztetni a lelket. Nem lehetett meggyőzni. Féltette az egészségét, és különben is szabálykövető volt. Ha betartjuk az előírásokat, hamarabb szabadulunk. A lakást is csak akkor hagyta el, ha leugrott a boltba, és mindig dühítette, hogy egyesek milyen felelőtlenek. Miért vannak az utcán, és ha már kiette őket a fene, miért nem viselnek maszkot. Úgy viselkednek, mintha ugyanott volnánk, mint azelőtt, noha másról sem szólnak a hírek, mint arról, hányan kerültek kórházba, hányan vannak lélegeztetőgépen, hányan haltak meg. A tavaszias idő dacára sapkát nyomott a fejébe, és kesztyűt húzott. A zsebéből sosem hiányzott a fertőtlenítőzselé.
Mivel a szabad ég alatti sport engedélyezve volt, Zoli kitartóan noszogatta, kereste az alkalmat a tekerésre, ami egy idő után határozottan ingerelte, de hogy ne bántsa meg egyetlen barátját, a konok bezárkózásért az újfajta számonkérési módszereket kezdte hibáztatni. Nem hazudott nagyot: a Wordben írott kusza beadandók frusztráló mennyiségben érkeztek a fiókjába. Tünde azonban egy sort sem írt. Talán el sem olvasta a neki küldött leveleket.
Egy hétvégén, takarítás után, rosszullét fogta el. Miután betolta a porszívót a tárolószekrénybe, és fölegyenesedett, megszédült. Előfordult vele máskor is, hogy egy hirtelen mozdulattól percekre elhomályosult a látása, vagy a halántékán vad lüktetésbe kezdtek az erek, de ez most más volt. A szédülést megtántorodás követte, majd egy ismeretlen szívóerő magához rántotta, és faltól falig dobálta az előszobában. Mindez másodpercekig tartott, de óráknak tűnt. Még vitte a vákuum, amikor felfogta, hogy nem a tehetetlenség az igazán ijesztő, hanem hogy teljesen egyedül van, és fél. Amikor lenyugodott a pulzusszáma, és a légzése is egyenletessé vált, kézbe vette a telefonját, és némi habozás után Tündét tárcsázta. Két hónapja nem hallotta a hangját. Foglaltat jelzett.
Hétfőre kutya baja se volt. Hat után ébredt, negyedóra alatt végzett a reggelivel, fél nyolckor pedig leemelte a vitrinről a zöld kaspót és a Buddhát, valamint az olaszországi fotómontázst és az üvegtálkát. Felhajtotta a laptop fedelét. Megnyomta a Start gombot.
Aznap történelem volt az utolsó óra. A boldog békeidőket vették. Mint rendesen, a saját képernyőjéről osztotta meg a kiválasztott forrásokat, mintha csak a táblára vetítené az anyagot, így közösen figyelhették a prezentációkat. Az egyik diák a kor szellemi áramlatairól tartott előadást. Nem tudta követni, folyton elkalandoztak a gondolatai. Képtelen volt kordában tartani a kíváncsiságát. Átlépett a levelezőprogramba. Semmi válasz senkitől. Begépelte Tünde nevét a keresőablakba. Régi levelek jöttek elő. Egyet megnyitott. A referátumot tartó tanuló egy pillanatra megakadt az előadásban, de szerencsére nem kellett segíteni neki, magától visszatalált a helyes csapásra, és onnantól színtelen hangon mondta az anyagot, mintha füzetből olvasná. Az üzenet szöveg helyett csupán egy szívecskét és három csatolt fájlt tartalmazott: fotókat az olaszországi nyaralásról. Az egyikre rákattintott, és felnagyította. Tünde a Tirrén-tengerben áll. Kihívóan mosolyog a kamerába. Nincs rajta a bikinifelső. Formás, nagy melle szinte szétrobban, a bimbók előremerednek. Nyelt egyet, és azzal a lendülettel oldalt váltott. Megpörgette a hírfolyamot a Facebookon, de semmi különöset nem talált, a szokásos hírek jöttek arról, hányan kerültek kórházba, hányan vannak lélegeztetőgépen, hányan haltak meg. Még egyet klikkelt: most vette csak észre, hogy Tünde lecserélte a borítóképét. Egy erdei úton sétál, a fák közé tart. Nincs egyedül. Tündét ezer közül is megismeri, így, hátulról fényképezve is. A férfi alakja homályos. Ami árulkodó, az a kép előterében álló tölgyfa, amelynek egy kerékpárt dűtöttek. Csak a kormánya látszik. Zolié.
Ebben a pillanatban eszmél. Hatalmasan megdobban a szíve. Hiszen forrást elemeznek: képernyőmegosztásban van. Azonnal kiikszeli a Facebookot, és a torkát köszörüli, amire semmi szükség, mert le van némítva a mikrofonja. A diák még mindig ugyanúgy mondja. A hang mögött – alatt, mellett: mit lehet tudni, hol – harminc osztálytárs lapít, vihog, füttyent, mereszti a szemét, képernyőfotót küldözget, ugrasztja a többieket. Most azt kellene kívánnia, hogy bárcsak minden diák tettetné az órai jelenlétet, legyen bárhol, csak ne itt, ahol az iskolai előírások szerint lennie kell. Ez azonban ellenkezne pedagógiai elveivel. Ha ezek után bárkivel is el tudná hitetni, hogy vannak ilyenjei.
A Discord felületén sötét körvonal: az arca. Amilyen gyorsan megnyugszik, hogy a botlás nyomán nem robban ki a röhögés, olyan hirtelen lesz izgatott megint, amikor felfogja, hogy a lenémított mikrofonok mögött elképzelhetetlenül sokféle hang lehet. Akár olyan is, amely épp ezekben a pillanatokban töri derékba a pályáját.
Éles fájdalom csavar a gyomrába. Hátrálni kezd a géptől, a karjait is maga elé emeli védekezőn, és ahogy kikerül a laptop vak látóteréből, a konyhába veti magát egy pohár vízért. Amikor visszalép, a diák be is fejezi az előadást. Bekapcsolja a mikrofont, közli az érdemjegyet, de nincs tovább. Elfogy a levegő, a látása elhomályosul, a halántékán dobolnak az erek. Kapaszkodik a vitrinbe, szemben a sötét képernyő, odalent a kaspó és a szobor, a montázs és a kavicsok az üvegtálban. Az órának vége, sorban tűnnek el a mikrofonikonok, mintha valaki kapkodva törölné őket.
Lassan lecsukja a gép fedelét. Aztán beleszédül a kanapéba.
Próbál mélyeket lélegezni, de nem lassul a szívverése.
A telefonért nyúl. Zoli számát tárcsázza.
Kicsöng. Nem veszi fel.
A konyhában ketyeg a falióra.
Vissza a tetejére