Apácák, tisztelendők
regényrészletTerike a Gróf Wenckheim utcán szaporázza a lépteit. 1939 augusztusának vége van, indul a tanév. Tizenhét órára hirdették meg a Veni Sanctét. Hat perccel elmúlt öt óra, amikor odaér. Már belekezdett az első dalba a kórus. A kapuban megtorpan. Pipiskedik, a nyakát nyújtogatva kukucskál befelé. A belső ajtószárnyaktól szinte semmit se látni. Kihátrál, a templom falának veti a hátát. Körbepillant, sehol senki. Szorít a torka, mintha fojtogatnák. Mélyeket sóhajt. Legalább anyuka elkísérhette volna az első évnyitóra. Odabent egyre dörgedelmesebben zeng a Jöjj, Szentlélek, jöjj, Úristen. Nem lehet visszatartani: elfutja szemét a könny. Percek telnek el, mire összeszedi magát. Amikor belép, csend támad. A plébános úr beszéde következik. Glacz Mihály, oldalán a ministránsfiúkkal, a sekrestye felől érkezik. Az oltárhoz érve a Bibliát a pulpitusra helyezi, megigazítja orrán a pápaszemet, és karjait áldásra tárja. Terike mozdulatlanul áll a padsorok között, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Heilinger Ilona ekkor fordítja oda a fejét. Egyetlen kézmozdulatára hárman emelkednek fel. Utat adnak Terikének. Az ott az ő helye.
Öt esztendővel és két hónappal később Terike ugyanúgy a templomkertbe indult, ezúttal vízért. Azt eszelte ki, hogy miután bevárja Klárit a kútnál, átsétálnak Josi bácsihoz a cukrászdába, és leadják a mandulát. De ahogy kifordult a Malom utcából, meglepő látvány fogadta. A közkút felől a húgát látta jönni. Furcsállotta, hogy Klárit, akinek ezen a héten délutánonként volt tanítás, ilyen korán hazaengedik, az viszont egyenesen megijesztette, hogy az addig is sietős tempót diktáló kislány nővérét megpillantva futólépésbe váltott, amikor pedig odaért hozzá, a nyakába csimpaszkodott, és hangos zokogásban tört ki. Bár húga heves természetű volt, olykor kifejezetten csintalan, Terike értetlenkedve fogadta az érzelemkitörést. Csak amikor levált róla, vette észre az alvadt vért Klári orrán. A gallérjára pillantott: elkenődött, halványvörös folt maradt rajta. Letette a kantákat, és újból magához vonta a húgát.
Heilinger Ilona az Erkel-ház legnagyobb szálájában összevonva tanította az első és a második évfolyamot. Aki az ő kezei alatt nevelkedett, szép kiejtéssel olvasott, gyöngybetűkkel írt, és csak a legritkább esetben tévesztett a számolásban. Szigorú tanár volt, sokszor indulatos és könyörtelen, amihez nem volt könnyű alkalmazkodni. Terike sokszor panaszkodott emiatt odahaza, de anyukáék nem mindig vették eléggé komolyan a szavait. Néha mintha meg se hallották volna, amit mond, ilyenkor magára maradt a gondjaival, egyedül kellett megbirkóznia a rászakadt nehézségekkel, de túllendült rajtuk, a szorongásait is legyűrte, és dicséretes eredménnyel végezte az első két elemit. Heilinger Ilonán nem fogott az idő, már anyukát is tanította, aki nagyon jól tudta, milyen elvárásai vannak a legendás tanítónőnek, és hogy a házi feladatot, ha törik, ha szakad, meg kell csinálni. Előző este például faliórát hajtogattak keménypapírból. Terike szerette ezeket a családi műhelymunkákat, amikor vacsora előtt a petróleumlámpa matt fényénél közösen varrtak, tésztát metéltek, vagy a másnapi házi dolgozatokat fogalmazták. Azokból pedig akadt bőven. Egy apró kihágását egyszer azzal torolta meg a tanítónő, hogy negyvenszer íratta le vele: ha vendég van, nem beszélgetünk! Az egész család nevetve körmölte a számozott mondatokat este, hogy hiánytalan legyen a munka: nem volt vendég, beszélgethettek. Miután az utolsó mondat végére is kikerült a felkiáltójel, anyuka elmesélte, hogy annak idején ugyanígy járt. A szüret miatt lemaradt egy erdei kirándulásról, amit nagyon fájlalt, de sokkal rosszabbul esett neki, hogy a hiányzás miatt dühbe gurult Heilinger tanítónő szégyenszemre kihívta a táblához, papirost nyomott a kezébe, és csontos mutatóujjával fenyegetőzve mindenki előtt ráparancsolt, hogy másnapra százszor írja le: mindig ott kell lenni, ahol a többiek!
A kartonból eszkábált óra remekül sikerült, nagy volt, és kerek, mint egy süteményestányér, a lányok filccel rajzolták föl a római számokat, patenttal lehetett forgatni a mutatóit. Klári büszkén indult ebéd után az iskolába. De most görcsösen kapaszkodott nővérébe a Gróf Wenckheim utca közepén, a borbélyüzlet előtt. Az orrlyuka körül feketére száradt a vér.
– Édes istenem! Mi lelt? – tolta el magától Terike a kislányt, és úgy vette szemügyre az arcát, mintha az új ruháját nézegetné a szabónál.
– Megpofozott – szipogta Klári, és vászon zsebkendőt kotort elő a köpenyéből.
– Ki pofozott meg?
Klári a fejét rázta, de nem bírta visszafojtani az elkeseredést. Legörbült a szája széle. Nővére mellkasába fúrta a fejét, oda zokogott.
Terike szúrósan nézett az Erkel-ház irányába. Ezen nem volt mit szépíteni. Csinos kis szerkezet született előző este, de sajnos az időt már nem gyakorolták be rajta, Klári pedig még nem tudta leolvasni, mit mutat az óra. Heilinger csupán annyit kért, hogy mindenki állítsa be a délután ötöt, azt az időt, ameddig a tanítás tart. A többieknek sikerült. Klári nem zárkózott fel hozzájuk. Ezért járt a pofon.
Terike a húgát ölelgette, és arra gondolt, botrány. De azután eszébe jutott anyuka, aki szintén megszenvedte a tananyagot kiabálva skandáló tanárnő módszereit, és felrémlett egy kép tulajdon elemista korából is: Heilinger ritmusra csapkodja a padot egy vaskos léniával, mert felbőszítette egy írásnak mondott macskakaparás. Sok minden megtörtént az elemi két éve alatt, amíg az Erkel-házban tanult, látott számtalan körmöst és megcibált loknit, de azt a törhetetlen munkabírást nem lehetett megkérdőjelezni, amellyel Heilinger Ilona a gyöngébb képességű gyerekek fejébe is beleverte az ábécét és az egyszeregyet. Nem tudta, hogyan magyarázza el húgának, hogy a bántóan igazságtalan pofont néha nem lehet elkerülni, és önhibánkon kívül is kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy mások ostobaságai miatt nekünk kell viselnünk a következményeket. Tizenegy évének minden bölcsességével érezte, hogy valami nagyon nincsen rendjén ezzel. Botrány. De az órát ismerni kell. Ő is megtanulta.
Szerencsésnek érezte magát, hogy már polgáriba jár, a város túlsó felén, a román templomnál lévő cirádás épületbe, ahol javarészt jólelkű apácák oktattak, akiknél ha olykor elszakadt is a cérna, nem mindjárt jöttek dühbe. És azt is érezte, hogy most már nagyon hiányzik otthonról apuka. Igazán vége lehetne már mindennek. Átölelte Klárit.
– Nincs semmi baj. Nyugalom, kicsikém, nem lesz semmi baj.
Az apácák alig tucatnyian éltek a városban, internátusuk a Románváros felé vezető főút egyik zsalugáteres háza volt, melynek homlokzatán egy töviskoszorúval körbefont szív hirdette, hogy odabent a Jézus Szíve Nővérek Társaságának delegáltjai rendezkedtek be. Terike szerette őket, különösen a tanítónőképzőt végzett üde és lelkes ifjakat, de neveltetésénél fogva könnyen megtalálta a hangot az idősebb nővérekkel is, akik leginkább ápolónőként dolgoztak a kórházban. Elemistaként is el-eljárt hozzájuk, miután azonban polgáriba került, állandó vendége lett az iskolához közel eső zárdának. Titokban apácának készült. Ámulattal figyelte, ahogy a korosabb kedvesnővérek lankadatlan energiával vetik bele magukat a munkába, egyeseket sokszor napokig nem látott, egyre több sebesültet kellett ellátniuk, a műtétek is akadoztak, a kórház kapacitása a végéhez közeledett. Terike besegített a gyógynövénykert gondozásába, gyomlált, árvácskát ültetett, de a konyhán is mindig akadt feladat, diótörés, paszulyfejtés, mosogatás. Ekkor tapasztalta meg azt is, hogy a kintről idillinek tetsző rendházi élet messze nem problémátlan. A kedvesnővérek, akik legtöbbször csak kesnek hívták egymást, ami Terike számára sokszor foghegyről odavetett, tiszteletlen megszólításnak tűnt, klikkekre bomlottak, és vagy Flóra pusmogott a rakoncátlan Erzsébetről, vagy a zsörtölődő Leontint figurázták ki a háta mögött, Jolánta nővér tűrhetetlen dolgai pedig az elviselhetőnél többször kerültek terítékre hagymapucolás közben. Mióta az elemista fiúk rajtakapták az iskolában, hogy a március tizenötödikéről szóló darab próbái közben a fiatal technikatanárral csókolózik a paraván takarásában, kes Jolánta külön helyiségben aludt, noha a közös hálóteremben is spanyolfallal választották el az ágyakat. Leplezetlen megvetés övezte, diákjai azonban továbbra is rajongtak érte. Terikének is kellemes emlékei voltak a vele töltött két évről, a színielőadásokról, a sok-sok jó szóról és a figyelemről, amellyel Jolánta kitüntette tanítványait. Ha nem imadélutánon vagy családlátogatáson vettek részt, a papok is szívesen átruccantak a központi plébániáról, körbeülték a kerti asztalt, és komoly ábrázattal, hosszan cseverésztek az iskola dolgairól a kesekkel.
Ezen az őszön Terike különös jelenségre lett figyelmes. Ahogy egyre-másra érkeztek az aggasztó hírek a frontról, a nővérek mind többször mutatkoztak kalapban a nyilvánosság előtt. Mint aki távozni, sőt – de ettől a Jóisten mentsen meg bennünket – akár életformát váltani is készül, a papok is gyakran húztak pantallót a reverenda alá, mi több, szeptember végén az a csúfság is megesett, hogy szokásos délutáni látogatásakor a nagy tekintélyű Hosszú László civilben zörgetett a Malom utca négy kapuján, egy-egy bibliaóráját pedig zakóban és mellényben tartotta meg. De néha már az iskolában is arról ment a beszéd, milyen világ vár rájuk, a kedvesnővérekre és a papokra, a kántorra, a plébánosra, a káplánra, mindazokra, akik Terikéék mindennapjainak visszatérő szereplői voltak, mert esketésen vagy keresztelőn éppúgy jelen voltak, mint temetésen vagy disznótoron, de néha akkor is meghívták őket ebédre vagy vacsorára, ha a családi összejövetelnek semmi különösebb apropója nem volt. Mintha csak az foglalkoztatta volna őket, mi van odakint a világban. Mit foglaltak el a németek, mit szereztek vissza az oroszok, és hogy van-e ok az aggodalomra. Nem bizakodtak, még csak nem is reménykedtek. Meg voltak győződve róla, hogy bárhogyan alakul, kutya világ vár rájuk. Ha a németek nyerik a háborút, azért, ha meg az oroszok – de abba inkább ne is gondoljunk bele. Csakhogy ezekben a hetekben ez a forgatókönyv látszott valószínűbbnek. Mese nincs, költözni kell innen, amerre és amikor csak lehet. De hát hová? A papok többsége környékbeli volt, parasztivadék, tanulmányait leszámítva alig mozdult ki a megyéből, és bár kivétel nélkül jónak látszó nyugati kapcsolatokkal rendelkezett, nem látott esélyt egy új élet elkezdésére másutt. Meg különben is, ki látná őket szívesen? Ki tudja, mi lesz itt, mi következik ezután. Igazán vége lehetne már! Apuka is milyen régóta oda van. Kopogtak a távírók, mentek a sürgönyök, dolgozott a posta. És közben megérkeztek a felszabadítók is.
Közeledtükre már napokkal ezelőtt zavart izgatottság fogta el a nővéreket. Réteges pinklikbe gyömöszölték a menthető holmit, glédában álltak a spárgával összefogott kövér batyuk a zárda pincéjében és a tornácon. Gazdáik szertartásos mindennapjaikat élték, de ugrásra készen füleltek. Szüntelenül recsegett a rádió, rikkancsok bicikliztek az utcán. Egyre sűrűbben zengett az ég a repülőktől.
Terike percekkel ezelőtt esett be a nővérekhez. Mára nem tervezett látogatást, anyuka előírt bizonyos tennivalókat, ezért sietett haza az iskolából. Félúton, a Jézus Szíve Nővérek Társaságának rendházán túl érte a légiriadó. Visszafordult, mert bár cseppet sem félt, tisztában volt vele, hogy kötelességet szeg, aki ilyenkor az utcán tartózkodik. Odahaza anyuka a fásszín legnagyobb hordóját kibélelte paplannal, s ha nem a templomkerti árokban vagy Márton bátya pincéjében kerestek menedéket, itt várták be Klárival a Luftgefahr végét. Terike inkább kiszaladt a kertbe, levetette magát a gyepre, úgy gyönyörködött az égboltban, miközben anyuka szüntelenül átkozódott a színben. Nagyon szépek voltak a bombázók, egy idő után könnyen különbséget lehetett tenni közöttük. Az angol repülők csillogtak, mint az ékszer, a hangjuk éles volt, és fülsértő, ellentétben a tömzsi orosz gépekével, amelyek tompán, fenyegetően morogtak.
A kedvesnővérek, mintha elkerülné a figyelmüket a légiveszély, derűsen cseverésznek. Terike a rózsafához siet, amelynek tövében egy cirmos macska hever. Kissé hűvös, de kellemes októberi délután van, a repülőgépek fényes kötelékben úsznak az égen a Tisza irányába, a nővérek pohárkái hangosan csilingelnek az alpakkatálcán. Terike soha azelőtt nem látta itt ezt a macskát, ahogyan más állatot sem, az apácákról mindig is azt képzelte, hogy nem szívesen fogadnak maguk mellé jószágot. De nem firtatja, honnan származik a jövevény, mert a macska az oldalára dőlve piheg, és riadt szemeket mereszt a bejárati ajtóra. Terike hiába szólongatja, ügyet sem vet rá, láthatóan minden erejét fölemészti a szülés. Kellemetlenül hosszú időbe telik, mire előbukkan az első. Előbb az apró lábak jelennek meg, aztán lassan, nedvesen csúszva, a törzs kerül sorra. A fej nem akar megválni a biztonságos anyaöltől, percekre bennakad. A macska nyöszörögve vajúdik. Sötét, nyákos test ficánkol a szülőcsatorna nyílásában. Kapálózik, a levegőt rugdalja. Fájdalmas sóhajtás hallatszik. Akkor végre elengedi magát, lepottyan. Terike erősen szédül, érzi, ahogy felfordul a gyomra. Segélykérőn néz az apácák felé. Azok továbbra is egymással vannak elfoglalva, mintha se a kislány, se a macskák nem volnának az udvaron, megy az évődés. Csak akkor lép oda Jolánta nővér, amikor a harmadik kismacska is kicsusszan a rózsafa elé. Szélesre tárja a kezében tartott zacskó száját, és sorban belehajigálja a sipítozó kölyköket. Ahogy elindul velük a fészer felé, alig hallhatóan sziszeg. Inter faeces et urinam nascimur, kicsikém.
Akkor már üres volt az égbolt. Idővel az egyre halkuló moraj is megszűnt.
Vissza a tetejére