Olvasók és olvasottak
Kosztolányi DezsőA szobámban olvastam, amikor ott termett Kosztolányi Dezső. A betűk, mint az ebéd utáni olvasgatáskor megszokott, épp halványodni kezdtek a papíron, fura kacskaringókat vetve a könyvben láthatótól eltérő formákat öltöttek, és különös, távolról jövő hangok is megcsapták fülemet, ami egyértelmű jele volt annak, hogy eltelve az ebédre fogyasztott étellel, szervezetem pihenni készül. Kosztolányi Dezső minden előzmény nélkül jelent meg, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy tőlem kissé jobbra, idebent ül. Arcát profilból láttam, úgy festett, mint Major Henrik karikatúráján, de a sietve odavetett vonalak helyett sötét öltönyös hús-vér figura foglalta el helyét a fotelban. Láthatóan várt valamire. Nyilván arra, amire magam is azonnal késznek mutatkoztam, hogy számomra kedves műveinek keletkezési körülményeiről kérdezzem, munkamódszeréről faggassam, legvégső esetben – bocsánatos bűn – a róla írott tanulmányaim értékelésére kérjem. Furcsamód nem éreztem megrendülést, nem jöttem zavarba, ellenkezőleg, szempillantás alatt felismertem, milyen kivételes szerencse ért, de azt kellett tapasztalnom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom megfogalmazni a kérdéseimet. A második nekifutás sem járt eredménnyel. Ugyanekkor Kosztolányi Dezső alakja kissé elmosódott, noha maga Kosztolányi Dezső ugyanolyan bizonyossággal ült a helyén. Címek villantak föl előttem, Édes Anna, Esti Kornél, számos tárca, rövid novella, de csak mintha valamilyen kaleidoszkópot forgatnék a szemem előtt. Kosztolányi Dezső moccanatlan maradt, továbbra sem pillantott rám, mégis egész lényével biztatott. Millió kérdésem és ötletem volt, s ha akad a közelemben jegyzetfüzet, nyomban érte kapok. Ehelyett azonban az ölemben tartott könyvből észrevétlen gyorsasággal kitáncoltak a betűk, s mire elnézést kérhettem volna Kosztolányi Dezsőtől, hogy életem nagy lehetőségével – amely az ő élete nagy lehetősége is lehetett – képtelen vagyok élni, a pamlagon ülve elnyomott az álom.
Mátyás király és a gyomorbajos püspök
(széljegyzet egy meséhez)
Egy püspök panaszkodott Mátyás királynak, hogy nincsen étvágya, nem bír enni.
– Segítek én azon, ha akarja – mondta a király –, kigyógyítom!
A püspök beleegyezett. Mátyás király elvitte oda, ahol a szegény emberek kubikoltak. Adott neki egy talicskát, szerszámot, és azt mondta, hogy csak kubikoljon a többi emberrel, majd visszajön ő akkor, mikor megjön az étvágya.
Otthagyta Mátyás király egy hónapig. Mikor aztán elment hozzá, kérdezte:
– Van-e étvágya?
– Az étvágyam megjött, csak az a baj, nincs mit enni!
A király visszaadta a hivatalát, aztán a püspök sem panaszkodott többé, hogy nincs étvágya.
…a szegény embereket meg ugyanúgy le se szarta senki.
A pálya csúcsa
Ünnepelték az írót. Pályatársai, kollégái, barátai heteken át méltatták életművét, és meleg hangon üdvözölték születésnapján, mely oly kerek volt, hogy kerekebb nem is lehetett volna. Az író, aki oly nagy volt, hogy nagyobb nem is lehetett volna, szelíd alázattal tűrte a lelkendező tolakodást. Mondataira gondolt, a sok millió karakterre – egyre táguló univerzumának megannyi bolygójára –, amelyet az évtizedek során gépbe vitt. Ezek szerint mégiscsak volt értelme a lankadatlan, sokszor hasztalannak látszó erőfeszítésnek. Megérte. Írtam egy-két fontos dolgot, nyilatkozta. Ám meg volt róla győződve, hogy számtalan fontos dolgot írt. És a java még csak ezután következik.
De szélütés következett, amely leverte a lábáról, s csakhamar elvitte az írót.
Hogy tehette ezt vele a Mindenható, sápítoztak pályatársai, kollégái, barátai. Micsoda balszerencse! És épp a pálya csúcsán!
Micsoda szerencse, mondogatták mások. Ennél jobbat nem is tehetett volna vele a Mindenható.
Az interjú
Az egyik irodalmi lapnál történt az eset, már meg nem mondom, melyiknél. Karácsonyi interjút készítettek a neves tudóssal, akinek tanulmányai új fejezeteket nyitottak az irodalomelméleti kutatásban, és akinek karizmatikus alakja köré jeles eredményeket felmutató értelmezői iskola szerveződött. Tanítványai rajongtak érte, tisztelői lelkesen olvasták, ellenségei ugyancsak lelkesen, tiszta szívükből utálták.
A nyugdíjazás előtt álló professzor közismert volt színes egyetemi előadásairól, szellemes replikáiról, lenyűgöző asszociációiról. Élményszámba ment vele a beszélgetés.
A lap ifjú szerkesztője – maga is doktorandusz – felkészülten ült le beszélgetni egykori tanárával, kérdései egytől egyig a nagyra becsült életmű beható ismeretéről árulkodtak.
Első kérdésére, miszerint a Tanár Úr újabb kutatásai megkérdőjelezik, avagy árnyalják-e bármilyen módon a struktúraelméleti irányzatok alkalmazhatóságával kapcsolatban eddig elért eredményeit, a tudós azt felelte:
„Pál, Kata, Péter, jó reggelt, már odakünn a nap felkelt.”
A szerkesztő ezután arról érdeklődött, hogy a Professzor Úr szerint van-e még létjogosultsága a hermeneutikának, avagy a biografikus, netán autofikciós olvasatok reneszánsza várható a közeli jövőben. A tanár úr válasza így szólt:
„Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat!”
A harmadik kérdésre, amely a honi tudósképzés aggályos elitizmusának lehetséges okait firtatta, a következő válasz érkezett:
„Kismalac, kismalac, engedj be! Nem engedlek, lófaszt a seggedbe!”
Az interjú ezen a ponton véget ért, de a lap, amely hagyományosan oldalakra rúgó mélyinterjúkat közölt, ebben a formában is vállalta a közzétételét. A tanítványok rajongtak érte, a tisztelőkből az értetlenkedés hangjait csalta elő, az ellenségek pedig farkast kiáltottak, és a tudós, valamint a szerkesztőség felelősségre vonását követelték.
A főszerkesztő főszerkesztői jegyzetben írott válasza szerint, amely a következő lapszámban volt olvasható, a beszélgetés, terjedelme ellenére, mély. Nagyon mély.
Láttam repülni a költőt
Mindig szerettem volna tudni, mi jár egy költő fejében. Szerencsére a minap egy költő haladt előttem. A pályaudvar felől a belváros irányába tartott. Telefonját a fülére tapasztotta, amiből arra következtettem, hogy titokzatos költői életéről diskurál valakivel. Mivel szaporán lépdelt, nekem is igyekeznem kellett, ha nem akartam lemaradni. Valahol azt olvastam, ha egy költő verset ír, aznap, de lehet, hogy még napokkal később is, pár centivel a föld felett jár. Ez a költő bizonyosan végzett valami számára fontos munkával, talán élete versét írta meg hajnalban, időnként ugyanis szökkent egyet, hol egy buckán, hol egy fűcsomón, hol egy macskaköves szakaszon ugorva át. Igyekezetem siker koronázta, a közelébe tudtam férkőzni annyira, hogy tisztán halljam, amint azt mondja: a történetek arra valók, hogy újra és újra elmeséljük őket. Azon tűnődtem, hogy a jelek szerint olyan költőre akadtam, aki regényeket is ír, amikor hangos csikorgás törte meg a reggeli csendet, és egy autó kivágódott jobb felől. A költő e pillanatban lépett le a járdáról az útra, egyenesen az újra felgyorsuló autó elé. Épp csak annyi időm maradt, hogy megtorpanjak. Az ütközés nyomán a költő, mintha valami különös légáramlat ragadta volna el, a magasba emelkedett, kétszer megpördült, és visszazuhanva hangos csattanással elterült a kövezeten. A telefon még sokáig imbolygott a levegőben. Aztán csak leesett az is.
Búcsúlevél
Ma van az ötvenhatodik születésnapom. A szakmában nem szeret senki. Akik szembedicsérnek, a hátam mögött nevetséges fércmunkáknak minősítik a szövegeimet. Facebook-bejegyzéseimre nem érkeznek lájkok. Ez idáig egyetlen antológiába se válogatták be az írásaimat. Meg akarok halni. Berger Mihály fülszövegíró.
Vissza a tetejére